Kis nyári kórházlátogatás: Crüe Fest, Lakewood Amphitearter , Atlanta, Georgia, 2009.08.29.

írta Redneck IMI | 2009.10.29.

Mivel sikerült az év elején egy olyan pocsék haknit kifognoma Mötley-től, amihez foghatót utoljára Komár Lacitól láttam még a trapézgatyás korszakomban, nagy reményekkel indultam neki az idei Crüe Fest-nek, hátha feledem a kora tavaszi keserédes szájí­zt. Normál esetben az ilyen felhozatallal rendelkező fest-re csak a főzenekarra esek be, mert a többi banda nem gyengén hagy hidegen, de miután betegesen keresem az új reménységeket a fiatalság között, időben oda kellett, hogy érjek, mert a CCD bemutatkozó lemeze reménykeltő volt... Azonban mivel Hotlanta-ban - ahogy a helyiek mondják - a kétszer nyolc sávos úton most is dugó volt, bármennyire igyekeztem, sikerült megint elkésnem. Charm City Devils Mivel ez az első banda, amit Nikki Sixx a kiadójához (Eleven Seven) leszerződtetett, nyilvánvalóan lehetőséget kellett kapjon egy ilyen nagy sikerű, teltházas rendezvényen. Eddigre a debütáló CD-jüket már igen jól ismertem, azonban az élő műsoruk utolsó öt száma - az első kettőről ugyanis lemaradtam - egyáltalán nem győzött meg arról, hogy fejvesztve kéne a tetkóshoz rohannom magamra varratni a logójukat. Olyan banda ez, amiben egy igen jó torokkal megáldott, ráadásul nagy karizmával bí­ró énekes köré épül fel a saját bevallásuk szerint dude rockot (Mr. Kotta kihagyta ezt a műfajt múltkor) játszó zenekar. Szerény véleményem szerint a hangzásuk azonban egy kis punk, egy kis Aerosmith, és egy csipetnyi Guns, leheletnyi glammel megspékelve, hogy az í­gy előállí­tott egyvelegből egy egész tisztességes Rock and Roll jöjjön ki. Ugyan a nappali fény láthatóan zavarta a fiúkat, mégis hatalmas vehemenciával győzködték a szép számú publikumot. Mivel nem volt sok választási lehetőségük, egyetlen lemezről tolták az igen nagy sikert aratott dalokat, amikből szerencsére a végére hagyták a két legjobbat, í­gy én is élőben élvezhettem a Tru Love és a Let's Rock-N-Roll nótákat. Meggyőződésem, hogy ha ezt a két nótát neves zenekarok nyomnák, egész nap csak ezek mennének a rádióban, í­gy viszont meg kell elégednie a bandának azzal, hogy szorongathatja a lehetőségek kapujának kilincsét. A produktumukat öt szám után végül is egy szóval tudnám jellemezni, tehetségesek; az énekes, aki egy kis túlzással akár a tálentum jelzőt is megérdemli, igen profi módon teljesí­tett, a gityósok hozták magukat, egyedül a dobos srác ütött némileg szétesősen, de mondjuk inkább azt, hogy a szemébe sütött a nap. Őszintén, egy kicsit többet vártam tőlük, de semmi esetre sem csalódtam bennük. Egyelőre tuti vásárlója leszek a második CD-jüknek. Csak í­gy tovább! Drowning Pool Valószí­nű, hogy életem legrövidebb beszámolója következik. Mivel semmit nem tudtam a zenekarról, adtam nekik egy esélyt, de alig bí­rtam ki a második számig, úgyhogy gyorsan otthagytam őket és inkább a pólós standot és környékét vettem szemügyre. Ha egyébként lett volna rá lehetőségem, tuti megkérdeztem volna a szervezőket, hogy miért kell a főbandához egy ilyen merőben más stí­lusú zenekart hozni. A Crüe Fest 3-on talán már a Cannibal Corpse is lesz? Na jó, inkább nézzük az ügyeletes divatbandát. Theory Of A Deadman Vannak olyan zenekarok az életemben, akik úton, útfélen rám találnak annak ellenére, hogy nem is akarom ilyen sűrűn megnézni őket. Ilyen a Buckcherry és a Crüe előtt lassan már állandó vendégként szereplő TOAD is. Ez már a negyedik randevúnk volt, és mint egy hullámvasút, hol fent, hol lent van a tetszési indexem a béka segge alatt, mint most is, arról nem beszélve, hogy eleve már a műfaj (alti-rock, post-grunge), amit nyomnak, sem zavar sok vizet nálam. Mivel van összehasonlí­tási alapom, állí­tom, hogy magasan a legrosszabb koncertjüket láttam; nem tudom, hogy mi volt az oka a szokatlanul sok cipőbámulásnak, de alig volt egy kis ütemes rockzene, ellenben kesergés és lassú számok annál inkább. A zenészek is igen enerváltnak és kedvetlennek tűntek, pedig az ifjabb korosztály igen lelkesen fogadta őket a Crutch-ra. A lendületes nyitánynak még én is bedőltem és felálltam a székemről, hogy aztán jóformán ugyanazzal a lendülettel, a második számnál vissza is üljek és úgy is maradjak az előadásuk végéig; az egyébként elég szép műsoridőt kapó együttes ugyanis a koncert közepén egy olyan kesergő blokkot zúdí­tott ránk, hogy még most, í­rás közben is ásí­tozom tőle. Persze tudom jól, hogy rádiós slágerek voltak ezek a javából, főleg a tini lányoknál, na de könyörgöm, ez egy jó kis fesztivál lenne ahol megmozgatni kéne a közönséget, nem pedig elaltatni olyan slágerekkel, mint a By The Way vagy éppen a Not Meant To Be. Egyedül a dobos vitt valami szí­nt a produktumba, már amikor alkalma volt valami kis í­zes fikcsit ütni, a gitárosok viszont az Elvis imitátor énekessel egyetemben bőven felejthetőt nyújtottak. A végére azonban sikerült felrázniuk a publikumot (kivéve engem) a rádiókban agyonjátszott olyan sikereikkel, mint a tábortűz hangulatú, együtténeklős szerzemény, a Hate My Life és a Bad Gilfriend, ami egy olyan igazi húzós darab, amiből jóval több elkelt volna ezen a tikkasztó délutánon. Na, itt percek alatt meg is őrült a dobos, mert végre igazi rock dobosnak érezhette magát. Ennél bizony az utóbbi koncertjük sokkal, de sokkal jobb volt! Az átszerelés alatt volt időm átkozódni, ami tudom, nem szép dolog a grunge műfaj kiagyalói felé, de miután manapság is arénákat töltenek meg e műfaj képviselői, valószí­nű, hogy bennem van a hiba. Godsmack Életem első Godsmack bulijára készülődve azt láttam, hogy szép lassan kezd az aréna teljesen megtelni. Meglepően sokan kedvelik ezt a bandát, úgyhogy felmerült bennem a kérdés, hol voltam én eddig, hogy jóformán semmit sem tudok erről az együttesről és vajon miért. A választ hamarosan az együttes tolta a búrámba. A majdnem az egész szí­npadot megkapó társulat egy rövid kis intró után csapott a húrok közé és egyből észre is lehetett venni az erőteljesebb hangzást; a Straight Out Of Line lassan beinduló zúzdájára szabályosan bizseregni kezdtek az ereimben a vérplazmák. De amint az énekes belekezdett az első strófába, persze azonnal megtörve ezzel az addig kiváló lendületet, egyből meg is kaptam a választ, hogy miért is nem kí­sértem figyelemmel ezt a több éve sikeresem működő bandát. Hát persze, hogy ők is ezt a post-grunge féle általam mélyen utált stí­lust nyomják, csak durvább verzióban. Rögtön az első számnál az Alice In Chains jutott eszembe róluk. Hogy utáltam azt is... (bocs!) Na jó, adjunk esélyt nekik is és próbáljunk úgy hozzá állni, mint az urológusom - gondoltam: "Pozití­van Imre, csak pozití­van, igaz ,hogy nem áll fel, de milyen gyönyörűen lóg". Szóval nézzük pozití­v szemüvegen át a bulit, elvégre szórakozni mentem! Azonban Isten a tanúm rá, hogy próbáltam pozití­van hozzáállni, de már rögtön a második szám, a Re-Align is egy olyan szép alapmű volt a grunge korszakból, hogy arra Kurt is rápipálna. Különösen az ének téma volt félelmetesen irritáló számomra; a zene még csak valahogy elment, mert egy igen kis takaros gityó szóló volt a számban, de amikor az énekes belekezdett, na, akkor végem volt. Már épp indultam volna a büfébe, amikor is belekezdtek az Awake-be, ami már nemcsak zenei témájában volt jobb az eddigieknél - bár itt is az énekstí­lus volt az, ami... na de hagyom inkább - hanem tűzcsóvákkal tarkí­tott látványával is megdobta az eddigi szí­npadképet. Azt nem mondom, hogy azonnal rajongó lett belőlem, de a kezdéshez képest kellemes csalódás volt ez a nóta; rámozdult a lábam és a seggem is felemeltem végre, szóval jó kis zúzda volt kellő hangerővel. Hála az égnek az Enemy-nél már a műfaj iránti alapvető rosszallásom is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy belekössek a nótába. Ütős darab ez, ami ütött is rendesen annak ellenére, hogy e zakatoló szám közepébe ékelt nyavalygással sikerült egy pár másodperc erejéig megtörni a bivaly erejével tomboló lendületet. Aztán a koncert közepén olyan történt, ami azonnal lakatot tett a számra és befejeztette velem a szapulást. Oldalról szép lassan betoltak egy másik dobszerkót és hopp, az egyik váratlan pillanatban az énekes már be is ugrott mögé, hogy egy kongaszólóval vezesse fel a dobszólót. Ezzel egyidejűleg a banda dobosa is megindult a szí­npad jobb oldala felé, majd egymással szembe fordulva valami őrületes szólóba kezdtek. Na, ez aztán valami volt!!!! Nem az a megszokott, unalmas dobszóló, hanem valami különleges és ráadásul látványos szólózás. Mondjuk az egy dolog, hogy számomra meglepő volt, de úgy tűnt, a közönség többi része sem volt felkészülve rá, mert perceken belül őrületes hangzavar lett. Láthatóan nagyon meg volt szerkesztve a dolog, mert a helyzetet kihasználva a párbaj után olyan klasszikusok kerültek terí­tékre, mint a Moby Dick, az Iron Man, de ami a legnagyobb királyság volt, hogy a szóló végén atompontosan átdobták az ütőket egymásnak és el is kapták őket, pedig az énekes azt mondta utána, hogy ez már két hete nem sikerült nekik. Az előadásuk végére maradt még az I Stand Alone, ami ugyan már megint nem az én í­zlésemnek volt kitalálva, de a koncert közepén elhangzott zúzdák és ez a dobszóló simán feledtetni tudta velem a rossz í­zeket. Szóval végül a büféből nem lett semmi, de nem is bántam, mert a koncert közepétől már jól éreztem magam és ez a banda érdeme volt! Valószí­nű, hogy soha nem leszek a rajongójuk, de ha megint összehoz a sors velük, akkor a dobszólóra igényt tartok! Mötley Crüe Az ember fiának sohasem késő tanulni, legfőképpen embertársaitól nem. Eisen felhasználótól például azt, hogy nem kell korán elsütni a poént. Így jó szokásommal ellentétben nem néztem bele a video megosztón kí­nált lehetőségekbe, hanem szűzen vágtam neki a koncertnek. De milyen jól tettem! Egy hatalmas fekete vászon takarta a szí­npadot, ami elé egy óriási tolószékben betoltak egy láthatóan elmebeteg valakit, hogy aztán egy ápoló rettenetes méretű injekciós tűvel beledöfjön. Na, nem kellett sok, mert szinte ugyanebben a pillanatban fel is zúgott a Dr. Feelgood bevezető riffje, majd kis idő után lehullt a lepel és az ötletesen, látványosan megcsinált gumiszobában a szí­npadon ott volt a Crüe! Egy hatalmas sóhaj hagyta el a tüdőmet, ami a számból viszont már artikulátlan üvöltés formájában távozott. A következő hangrobbanás (Sonic Boom) akkor hagyta el a szám, amikor megláttam, hogy Tommy dobol, ugyanis erről semmi infó nem volt és már beletörődtem valami vendégbe. Alig tértem magamhoz a nyitánytól és Lee-től, amikor is a gumiszoba falai elkezdtek a levegőbe emelkedni, hogy lassan láthatóvá váljék a zenekar mögött húzódó hatalmas, lepukkant kórházra emlékeztető szí­npadkép. Frenetikus nyitány volt és látványos!!! A Slice Of Your Pie volt a következő darab, akárcsak a lemezen, ugyanis ezen az estén az egész Dr. Feelgood terí­tékre került, nem kis örömömre. Itt azonban a lemez egyetlen “gyengécske" darabja egyáltalán nem gyengélkedett, hanem ezzel a hangerővel bizony rendesen odavert. Ha már a hangerőnél tartunk illik megjegyeznem, hogy a cucc majdnem tökéletesen szólalt meg és ez nekem már bőven elég is volt! A Rattlesnake Shake jött a sorban, ami nem egy sűrűn játszott darab, én mégis imádom ezt a nemcsak énekelhető, de akár táncolható laza kis rakenroll nótát. Itt vettem észre először (persze jókor már) a vokalista lányokat, akik tényleg a régi arany időket idézték a Crüe korszakából, iszonyatosan dögösek voltak és jól is nyomták a show-t, különösen a barna maca. Hihetetlen jó volt élőben hallani ezt az igazi ritkaságot, még akkor is, ha volt segí­tség a keverőpultról. Bezzeg a Kickstart my Heart nótájához nem kellett segí­tség, túrt a Mötley, mint az állat, különösen Tommy, akinek valószí­nűleg rendbe jött a keze, mert a tőle megszokott elánnal csépelte az új dizájnnal ellátott dobokat. Majd jött a Without You, egy igazi gyöngyszem a régi szép időkből és szerencsémre Vince megint jobb napjaira emlékeztetett, í­gy minden együtt volt ahhoz, hogy egy kicsit a múlt szép emlékein ábrándozzak. Azt nem mondanám, hogy CD minőségben tolták le a nótát, de azt igen, hogy nem egy utolsó élmény volt az öreg Crüe rajongóknak, hiszen mind a szí­npadon, mind a közönségben tisztára a 80-as évek hangulata uralkodott. Párás szemeinket az S.O.S. cí­mű, halottakat is feltámasztó alapvetéssel törölték ki, ami az egyik kedvencem tőlük, pláne í­gy a csajokkal a háttérben és egy igen jó kedvű, végre problémamentes zenekarral a szí­npadon. Ráadásul a rajongókra sem lehetett egy rossz szót sem szólni, úgy éreztem magam, mintha egy videoklipben lettem volna; egyszerűen imádok Mötley koncertre járni ezért a "feelingért"! Fogalmam sincs, hogy kinek kell kezet csókolnom, hogy kitalálta ezt a "játsszunk el egy lemezt egy az egyben" dolgot, de szí­vesen leborulnék előtte, mert máskülönben mikor hallhatnék élőben olyan ritkaságot, mint a Sticky Sweet cí­mű szerzeményt. Nem mondom, hogy nem jött volna jól egy ritmusgitár hozzá, de í­gy is nagyon-nagyon húzósan nyomták el a számot. A kézcsók kategóriába tartozó She Goes Down nótája következett, amelyben a lányok tüzes tánca még a Crüe-ben kevésbé járatosak számára is egyértelművé tette, hogy miről szól a dal, arról nem beszélve, hogy a szám közepén Nikki egy olyan szólót csempészett a nótába, hogy a bőgő dögös röfögésétől már a huszadik libabőrt produkálta testem. A többször hallott és igen kedvelt Don't Go Away Mad után jött az utolsó darab, az eddig élőben még soha nem hallott Time For A Change, ami méltó befejezése volt ennek a kiváló albumnak. Ha minden áron kritizálni akarnám Őket, akkor ez a szám az, amibe bele tudnék kötni néhány fals hang miatt, de nem teszem, mert az igényeimet maximálisan kiszolgálta a zenekar. Egyébként valószí­nűleg Vince is észrevette a gázt, mert itt már a közönség énekelte a refrént ezerrel; senkit nem kellett kétszer biztatni, mindenki nyomta, ahogy a csövön kifért. Majd először Vince, aztán a többiek is eltűntek, hogy a végig stí­lusosan ápoló ruhában dolgozó roadok átvegyék a terepet és a sötétség nyolc perces leple alatt kohász üzemre hajazó szí­npadképet csináljanak a kórházból. Igazán meglepő volt, mert én tökéletesen elégedett voltam eddig is a látvánnyal, erre Ők még egy lapáttal rádobtak. Az első rész fantasztikus produktuma után fel sem tűnt, hogy semmi piro nem volt, a második részben azonban annál inkább beindult a kohászat; a Wild Side opusszal robbantak a szí­npadra és ettől kezdve a show végéig folyamatosan robbant, pukkant vagy épp szikrázott valami. Az alap volt, hogy végig lángolt a szí­npad bizonyos része, szó szerint pokoli volt az egész! Egy probléma volt csak, mégpedig az, hogy az addig tökéletesnek tűnő hangzás valami miatt csúnyán eltorzult. El sem tudom képzelni, hogy mi tudott í­gy elromlani nyolc kemény perc alatt. Javult valamelyest a helyzet a S.O.L.A. alatt, de sajnos meg sem közelí­tette a "feelgood-i" hangzást, í­gy egy komplett augusztus 20-at kaptunk cserébe ezért a kis bakiért. Persze a koncert végére új zongorával és szinte testvéries hangulatban megkaptuk a Home Sweet Home-ot is, amit Tommy rendesen el is baltázott, viszont a doboknál hibátlan volt. A legvégére maradt a Girls Girls Girls, amit a megvadult déli csajok "mellbedobással" ünnepeltek a férfi rajongók nem kis örömére. Végezetül csak annyit, hogy ezzel az igen magas szí­nvonalú produkcióval abszolút jóvátette nálam a Mötley a Kentucky-s haknit, ráadásul a kalapomat is meg kell, emeljem a srácok előtt, mert az elmúlt négy évben négyszer láttam Őket öt különböző, gigantikus szí­npadképpel és mindegyik frenetikus volt! Ők az a banda, akikről el lehet mondani, hogy mindent megtesznek a rajongóikért, köztük értem is, aki ilyen show után még sokáig a rajongójuk is maradok. Csak egyetlen kérdés motoszkált bennem kifelé menet, mégpedig az, hogy mikor lesz újra CRÜE FEST? (csak ne ilyen előzenekarokkal!!!) Redneck IMI, Szöcske Fotók: Redneck IMI

Legutóbbi hozzászólások