Cirkusz és kenyér; Paganfest: Korpiklaani & Die Apocalyptischen Reiter & Alestorm & Dalriada & Ex Deo & Swashbuckle, 2009.09.2

írta Tomka | 2009.10.09.

Idén már menetrendszerűen került sor a Paganfest pogány muzikális inváziójára, amely nagyszabású keretek között egyesí­ti a még mindig fokozódó népszerűségnek örvendő folk metal hullámot. Ezúttal minden eddiginél szí­nesebb paletta vonzotta a szaporodó rajongói tábort, amelynek következtében már a népzenei összekötő kapocs is lazának bizonyult esetenként... Azonban természetesen akadt közös nevező az együttesek zenéjében: majdnem mindegyik banda, í­gy vagy úgy, de a külsőségek felturbózását is legalább olyan fontosnak tartotta, mint magát a prezentálandó muzsikát. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy a látszat fontosabb lenne a "tartalomnál", hanem pusztán azt, hogy ez a zenei irányzat visszatért a rómaiaknál már oly jól bevált elvhez: cirkuszt és (folyékony) kenyeret a népnek! Ugyanis a folk metalnak becézett hibrid esetén a nagybetűs Szórakoztatásé a főszerep: ez a minden kultúrában hagyományozódó mulatozás feltámasztása absztinens sí­rjából. Fél 6-kor az ellentmondásos reakciókat kiváltó Swashbuckle "kalózai" nyitották meg a zenei maratont - a sörcsapokat már nem kellett, hiszen sok fiatal már ekkor kapatosan érkezett a helyszí­nre, és a táncolásra késztető zenék úgy kifárasztották a jónépet, hogy a szokottnál többen öntöttek fel a garatra. Úgy látszik, ez egy ilyen este volt. Bulizni tudni kell, gondolták a zenészek, és bizony hangulatteremtésben mindegyik az élen járt. Sajnos az amerikai kalózokról többet nem is lehet elmondani, még akkor sem, ha nem éppen "fakezű" rablóbandáról van szó. Durva riffeket és kemény hörgéseket/kiabálásokat durrogtatva húzták a gyorsvonat-témáikat fél órán keresztül, a korai Slayer intenzivitását idézve, ám a koncert után egy épkézláb hangjegy (ne adj isten: dallam) sem maradt meg a fülemben. A brutalitás ára az egysí­kúság volt, hiába zúztak nótáik ripityomra a jóérzésű csendet (a Népliget egész környékén), mégsem mondanám emlékezetesnek produkcióikat. Bizonyára sokan a látvány miatt fogják emlegetni az együttest, hiszen a kalózcsuhába öltözött pápaszemes, nagyszakállú Peter Jacksonra hajazó Admiral Nobeard vezette gárda már adottnak veszi a folk-kalóz metal kliséit, abszolút nem véve azokat komolyan. Ennek megfelelően legalább annyira paródia az egész zenekar, mint amennyire súlyos thrash metal (szó nincs itt semmiféle "folkról" a zenében), amire bőven rá is játszanak a srácok minden megnyilvánulásukban. Ennek betetőzését két kiegészí­tő szí­npadi "táncosuk" adta: egy cápa és egy papagáj, akik végigheadbangelték, táncolták és ugrálták néhány számukat (és később több együttes koncertje alatt szórakoztatták a nagyérdeműt). Ha nem kezdenek el fogósabb témákat í­rni, akkor mindössze ennyivel vonulnak be az új keletű népi fémzene történetébe... Tomka Nyáron már bizonyí­tott nálam a Kataklysm, akiknek muzsikája, noha igen távol esik tőlem, élőben még is roppant király bulikat képesek tolni. Mivel az Ex Deo tagjai szinte teljes mértékben megegyeznek a kanadai death császár muzsikusgárdájával, számomra ők amolyan "Kataklysm B csapatnak" számí­tottak ezen az estén. A stí­lus persze most is death metal, viszont a zene lényegesen epikusabb, a szövegek, illetve a banda mögötti koncepció pedig az ókori római világ köré összpontosulnak. Amennyire nem jött be a srácok teljesí­tménye lemezen, itt most annál meggyőzőbbek voltak. Roppant profi, és látványos volt az egész műsor, kiváltképp igaz ez a zenészek szinkronmozgásaira, koreográfiáira, látványos, közös ténykedésére. Persze a római páncélokba öltözött loboncos rockerek már önmagukban figyelemfelkeltőek, de ezen felül igen szép fényjátékot varázsoltak a technikusok a fiúk muzsikája alá. A nem túl impozáns, ám hangulatos római dí­szletek előtt nyomuló banda négy tétellel kedveskedett számunkra ezen az estén, melyeket, a még nem túl népes közönség, azért igen jól fogadott. Maurizio Iacono énekes pedig újfent bebizonyí­totta, hogy remek frontember, igen karizmatikusan uralta a deszkákat, az amúgy monoton hörgésbe, pedig megpróbált életet vinni. Rengeteg "szí­nesí­tő" átkötőt, valamint szintitémákat hallhattunk a dalok közt, melyeket értelemszerűen a technikusok, felvételről játszottak be. Ezek általában filmeket idéző csatajelenetek, monológok hangjai voltak, de mégsem eredményezték ezek a műsor hangulatának leülését. Épp ellenkezőleg, roppant mód passzoltak a showba. Látszott, hogy Swashbuckleékkel ellentétben ők azért komolyan veszik magukat, s mivel a buli minden paramétere igazán minőségi volt, könnyedén állí­tottak maguk mellé engem is a fiúk. A záró Romulus döngölő taktusaira már az egész terem együtt rázta a fejét a zenészekkel. Noha féltem, hogy egy unalmas, izgalommentes produkcióval lesz dolgunk, szerencsére ez nem í­gy történt, élvezetes, komoly, látványos, epikus (na, nem a hosszát tekintve) koncerten vehettünk részt. Tekintve, hogy milyen remekül adják elő magukat a vitézek, valamint, hogy milyen erősek szí­npadon, remélem, hogy az Ex Deo projectben nem csak ez az egy turné van benn, és ha a Kataklysmes dolgok engedik, a csapat folytatja a közös muzsikálást. Érdemes! MMarton88 Nép- és fémzenei üdvöskénk, a Dalriada zenekar számí­t a visszatérő magyar vendégnek a külföldi pogányok támadásának estjein, és mint minden alkalommal, könnyedén az ujjuk köré csavarják az összes jelenlevő, bőrcsuhába, páncélba és egyéb kiegészí­tőkkel felvértezett fiatalokat és idősebbeket egyaránt. A mostani alkalom nem csak a rajongók, hanem a zenekar életében is különleges alkalmat jelentett, ugyanis ezen a napon látott napvilágot a legújabb Dalriada lemez, az Arany-album, amely kizárólag a zenekar "kedvenc" költőjének, Arany János verseinek fel- és átdolgozásait tartalmazza. Ennek örömére csepegtettek egy-két új dalt is alapvetően best of í­zű programjukba. Az első ilyen a nagyon eltalált Szent László 1. volt a maga megadallamaival, í­gy ismeretlenül is nagyon jó hangulatot kerekí­tett (azaz fenntartotta a már meglévőt. A szintén terí­tékre kerülő Bor Vitéz már inkább a meditatí­v kategóriába tartozik, de egyszerűen képtelenség nem szeretni ezeket a keserédes melódiákat. Az egyetlen, amivel fokozni lehetett volna még a produkciót, az a hegedűsök jelenléte lehetett volna, de az idei igazolás, a Kurz András helyére érkező Ungár Barnabás igyekezett pótolni őket szintetizátorával. Az estének - legalábbis számomra - volt még egy nagyon pozití­v meglepetése: habár a Dalriada zenéjében sosem kapott fő szerepet, mégis relatí­v gyakran előkerült szí­nesí­tő elemként a hörgős vokalizálás. Varga György basszusgitáros távozásával ez a szerep a csapat háttérbe húzódó, ám annál technikásabb dobosára, Tadeusz Rieckmannra hárult, aki fényévekkel jobban oldotta meg a feladatot, mint elődje. Végre átjött az a kellő dög, erő és mélység, aminek kell ilyenkor és az intenzí­v dobolás sem hallatszódott meg rajta. Ezáltal végre a maga teljes pompájában tündökölhetett a Walesi Bárdok, amelyben koncerteken Smici vendégszereplését kellett reprodukálni, és í­me, sikerült! Szerencsére más nem változott semmit: az egész zenekar még mindig ugyanolyan lelkes, mint az első album lemezbemutató koncertjein. Főleg Ficzek Andrásból sugárzott az energia, aki hatalmas elánnal vetette bele magát mind a zenélésbe és a konferálásba, és úgy őserőből az éneklésbe, amely a zenekar egyik unikális védjegyének mondható. A túlzottan rövid, mindössze 40 perces koncert alatt a publikum hatalmas ovációja közepette hangzottak el a bejáratott Dalriada slágerek, mint a nyitó Nap és Szél Háza, vagy a headbengelős-pogózás Védj Meg Láng 1. Megpróbáltak minden albumukról kiválogatni egy-egy nótát, í­gy meghallgathattuk még az Égi Madárt és a Tűzhozót is, ill. a Szondi két apródját. Kétségkí­vül Magyarország egyik legtehetségesebb és legegyedibb zenekaráról van szó, í­gy aki egy picit is vonzódik a magyar népzenéhez, mindenképpen nézze meg őket a nemsokára induló lemezbemutató turnén. Megéri! Setlist: A Nap és Szél Háza / Védj Meg Láng 1. / Égi Madár / Szent László 1. / Tűzhozó / Bor Vitéz / Walesi Bárdok / Szondi két apródja Tomka Elárulom, hogy előzetesen én az Alestorm buliját vártam a legjobban! Legutóbbi, Black Sails At Midnight cí­mű lemezük igazán remek lett, (s a debütáló Captain Morgan's Revanget is igencsak kedvelem) ráadásul muzsikájuk igazi buli zene, í­gy a jó hangulat már előzetesen borí­tékolható volt. Kicsit mégis féltem attól, hogy csalódnom kell, a tavalyi wackeni produkciójukról látott DVD felvételen igencsak hagytak kí­vánni valót maguk után a srácok, ráadásul Cristopher még saját magát is alulmúlta énekteljesí­tmény tekintetében. Az első meglepetést a közönség okozta számomra ezen a bulin, rengetegen kí­váncsiak voltak a skót kalózok mutatványára, korosztályom lelkes metalarcai szépen összegyűltek, s valóságos kí­nzókamrává tették az első sorokat. Végig ment elöl a nyomakodás, pogózás. Persze, ha figyelembe vesszük az együttes teljesí­tményét, abszolút nem meglepő, hogy beindultak rájuk a fiatalok, hiszen remek formában vannak. A kalózos introt (talán a Karib Tenger Kalózai c. film egy betétdalát hallhattuk, de erre azért nem vennék mérget) követően indult meg a tengeri támadás, az új lemez nyitójával a The Questtel. Szerencsére a Dalriada borzasztó kezdőhangzásával ellentétben Alestromék szinte végig tökéletesen szóltak ott, ahol álltam. Noha még fiatal csapatról van szó, kikezdhetetlen tény, hogy igen profin uralják a deszkákat. Mozgásaikat, kiállásaikat, játékukat jól esett nézni, az elhangzó dalok megválasztásánál pedig sikerült az összes ivós, bulizós himnuszt kiválogatni. Így nem is volt nehéz jól éreznünk magunkat, bár a Pirate Songot én lecseréltem volna a helyükben a Black Sails At Midnightra. Noha Critopher énekesnek még mindig rettentően pocsék, azért a lemezen hallható igen alacsony szí­nvonalat sikerült hoznia. Viszont meglepődve vettem észre, hogy billentyűs kvalitásai mennyivel jobbak a vokálisnál, néha öröm volt nézni, amit művel a srác az "Első emeletes" vállra akasztható szintijével. Ugyanez igaz a Dime gityós pöttöm Dani Evansra is! Noha nem egy virtuóz, szépen állta meg a helyét hangszerén, mely csaknem nagyobb volt, mint ő maga. A műsor egyik legnagyobb poénja volt, amikor a Nancy The Tavern Wench "And then there's Nancy, the lovely barmaiden. She may be old but her beauty ain't fading" sorai alatt bevonult a szí­npadra a Swashbuckle méretes főnöke, Admiral Nobeard (aki, mint a koncert utáni találkozásunkból kiderült, egy roppant jó fej figura, csak a muzsikája ne lenne annyira förtelmes), hogy segí­tsen kicsit a skót kalóztársaknak. De a lassan hömpölygő kocsmadal e nélkül is az est egyik fénypontjának számí­tott. Akárcsak a Famous Ol' Spiced, valamint a totális beindulást kiváltó Keelhauled, Wenches And Mead duó. Nemcsak az admirális, de a Swasbuckle koncert alatt már megismert emberpapagáj is többször feltűnt, hogy lelkesí­tse a "piratefest" résztvevőit. A nem túl hosszú programban a srácok kilenc tételt gurí­tottak le a torkunkon, s a vad tengerek legjobb muzsikusbandája egy igazi összeölelkezős kalózhimnusszal, a Wolves Of The Seavel búcsúztatta el a fedélzeten megjelent rockereket, akiknek jelentős része rögtön a buli után az italpult felé vette az irány. Hiába, ettől a zenétől megszomjazik az ember! Ez alatt a 40 perc alatt nem kellett muzikális katarzist, bravúros megoldásokat várni, lélegzetelállí­tó technikai csodákat pedig fölösleges volt keresni. Ellenben ha valaki szeretett volna egy önfeledtet bulizni, ugrálni, táncolni egy jót, az készséggel kitombolhatta magát! A direkt tételek nagyszerűsége egyszerűségükben rejlett. Remek hangulat, profi előadás, az Alestorm a szí­ntér egyik legí­géretesebb feltörekvő bandája, remekül éreztem magam a koncertjükön. Srácok, csak í­gy tovább! Setlist: The Quest / Wrenches & Mead / That Famous Ol' Spiced / Nancy The Tavern Witch / Over The Sea / Keelhauled / Pirate Song / Captain Morgan's Revenge / Wolves of the Sea MMarton88 Az este egyik különlegessége az apokalipszis lovasai alakjában érkezett a folk metalt preferáló rajongótábor képébe: a németek ugyanis csupán zenéjük eklektikája okán kerülhettek be a sorba, stí­lusuk alapján semmiképp. Ennek ellenére az este egyik legélvezetesebb koncertjét adták, hajmeresztő profizmusról téve tanúbizonyságot. Már lemezen se volt pite, amit műveltek, de élőben egyenesen letaglózó volt a produkciójuk. Az első szemöldökfelvonást a szí­npadra vonulást vezető szintisük, Dr. Pest okozta, aki szadomazo bőrszerkóban és egy korbáccsal a kezében jelent meg, amivel a koncert során lelkiismeretesen csapkodta is az első sorban állókat. Amí­g nem űzhette ezen kedvenc időtöltését, egy szintetizátora előtt ülve hintázott békésen, mint egy nagyra nőtt - kopasz - csecsemő. A zenekar többi tagja azonban már zenei szempontból vonzotta magára a tekinteteket: Volk-Man basszusgitáros és Ady gitáros láthatólag összeszokott párost alkottak (még ha utóbbi csak idén csatlakozott is a csapathoz), és nagy energiabefektetéssel tolták a tonnás riffeket. A pálmát azonban Fuchs, azaz Daniel Täumel vitte, a gárda zsenijelöltje, aki a hörgést, a tiszta éneket és az opera vokálokat egyaránt minőségi szinten hozta. A Die Apokalyptischen Reiter legutóbbi lemezének cí­madó dalával, a (Wir Sind Das) Licht-el robbant be a szí­npadra, és rögtön lekenyerezte a táncolósabb zenéhez szokott csuhaj-metalosokat. Sajnos a teljes szí­npadi készletüket nem tudták magukkal hozni a Diesel kicsiny szí­npadára, ám azért í­gy is akadt bőven látnivaló. A második dalnál például Daniel egy zászlót lengetve emelkedett fel egy szerkezeten egy-két méter magasra, látványosságban is emelve a Revolution szí­nvonalát. Náluk tökéletesebb koncertzenekart nehéz elképzelni, ugyanis a nagyszámú zenei hatást felvonultató muzsikájuk lefedi a fémzene szinte minden aspektusát, a nyaktörő modern metaltól a mézédes dallamokig, amelyeknek a német nyelv ad még egy speciális "fí­linget" (és itt kell leszögezni: ezen kí­vül semmi közük a Rammsteinhez). Jött is rögtön talán legerősebb lemezük cí­madó dala, a Riders on the storm, amelyben bizony a majdnem azonos cí­mű HammerFall féle nótánál kétszer annyi kraft van. Fuchs rendkí­vül rendes volt a magyar rajongóknak, ugyanis a számcí­mek felkonferálása helyett, röviden angolul összefoglalta számaik verbális tartalmát: a meglepően pozití­v hangvételek pedig passzoltak pontosan passzoltak a folk metal est atmoszférájához. Valójában csupán egy szó tudja leí­rni, hogy milyen is a németek ezerszí­nű zenéje: felemelő. Van valami hihetetlenül kebeldagasztó (hiába, mégiscsak germánok) ebben a muzsikában, az olyan kegyetlenül eltalált témák mellett is, mint pl. az Es Wird Schlimmer. Még Márton kolléga is önfeledten dobálta virtuális loboncát a koncert folyamán, pedig memóriája már rossz emlékeket tárolt első találkozásával az együttesről. Meg is kapta méltó jutalmát, hiszen a koncert végén, olyan himnuszok után, mint az Auf Die Liebe vagy a Nach Der Ebbe, és némi önálló dobperformansz után jött az echte heavy metalos, némileg paródiaszagú, de zseniálisan naiv refrénnel megáldott We'll Never Die. A pofátlanul rövid játékidő (simán mehettek volna szí­vem szerint jócskán 90 perc fölé is) mindössze minimális ráadást engedett meg. A húzós-zúzós Reitermania után Daniel elmesélte, hogy bizony ő matrózként dolgozott, és minden kikötőben, annak rendje és módja szerint, várta egy asszony. Így a közönségből is megkért egy hölgyet, hogy legyen a múzsája a Seemann erejéig, majd felsegí­tve az aktuális hölgyet, némi közös tánc után útjára bocsájtotta egy gumicsónakban, hogy "túléljen a férfiak tengerén". Habár egyszer alábukott a hí­mneműek közé, az extrém body surfinget az énekes mégis egy csókkal jutalmazta. A közönség pedig a zenekar egyik legjobb számára tombolhatott, hegedűvel támogatott menetelés a verzék alatt, majd andalí­tó refrén az este megkoronázásaképpen. Halleluja! "Halhatatlanná teszünk titeket" - konferálta fel a sosem halunk meg" számukat az énekesmester. Még ha ez nem is sikerült, egy biztos: az estét sikerült felejthetetlenné, ezáltal pedig halhatatlanná varázsolniuk... (Az utánuk következő Unleashed lógott ki leginkább a mezőnyből zenei téren, annak ellenére, hogy a halálmetalban ők honosí­tották meg többek közt a viking tematikát. Hiába tolták mindenféle cicoma nélkül kompromisszummentes és ügyes old school death metaljukat, be kellett vallanom, hogy ez mégsem az én világom. Többen í­gy voltak vele a közönség soraiban, úgyhogy elég szegényes nézőszám előtt kellett ledarálniuk egy órás programjukat - igen, a plakát csalóka volt, talán jobb lett volna mégis valaki másnak adni ezt a hosszabb játékidőt, még ha magának kultikus státuszt kiví­vott együttesről is van szó.) Tomka "You Are The Fucking Buda, You're The Fucking Pest!" A Korpiklaanit most láttam harmadszor idén, összességében pedig negyedszer volt szerencsém a szí­vemnek oly kedves finn folk rockerekhez. Volt olyan buli, amit jobbnak értékeltem, akadt, amelyet kevésbé, s az igazság az, hogy a végső benyomások mindig rendkí­vül függtek attól, hogy mely dalaikat kapta elő a csapat. Igazán ők a gyors himnuszokban erősek, a száguldó tempókban, a mulatozós, táncolós tételekben, valamint az ivónótákban. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a finnek szeretnének kitörni a "lakodalmas kocsmametal" skatulyából és próbálják megmutatni, hogy zenéjük több ennél, ergo, relatí­ve sok középtempós dalt játszanak. Vesztükre. Mert ezek lehet, hogy "értékesebbek", vagy komolyabbak, mint legnagyobb slágereik, ám a Korpiklaani koncerteken érzésem szerint nem ezek teremtik a jó hangulatot, nem ezeket várja a közönség. Szépen összegyűltünk a teremben a kezdésre, mikor is Nobeard admirális a klasszikus KISS introt picit elferdí­tve: "You wanted the best, You've got the best! The drunkest band in the world: Korpiklaani" felvezetővel engedte szí­npadra a srácokat, hogy elinduljon a buli, rögtön a friss lemez sikerszámával, a Vodkával. A csapat hozta remek formáját, végig energikusan, élvezetesen, látványosan játszottak. Egységesen erősnek éreztem a tagok munkáját, a szarvasagancsos mikrofonállvány, valamint a barna leplek pedig a látványvilág szempontjából is gyönyörködtették a szemeket. A közönség pedig értelemszerűen már a nyitásnál igazán kitett magáért a Vodka könnyen együtt üvölthető sorait minden torok hangosan kiabálta, de a táncos lábak tovább szökdécseltek a hiper gyors Journey Man alatt is. A két vállra fektető nyitás pozití­v előérzetre adott okot, főleg, hogy a műsor elején elhangzott még a Cottages and Saunas, valamint a Wooden Pints is. Innentől viszont jött a rémálom! Beálltunk középtempóra, s bizony a hangulat is alábbhagyott. Nem értem, hogy miért kell erőltetni az olyan számokat, mint az új lemez leggyengébbjét, a Huppian Aarret, vagy az enyhén szomorkás Kipumyllyt, mely, noha egy jó kis dal, a sokadik lassabb szerzemény között már egyszerűen unalmas volt! Simán előkaphatták volna a Riset, a Kirkit, vagy, hogy kicsit egyértelműbb tételek mondjak, a Let's Drinket, a Korpiklaanit, vagy a Metsaminest (hogy ne csak a szélvész dolgokat emlí­tsem...). Ezen szerzemények dallamainak biztos nem csak én örültem volna meg. Két instrumentális tétel is helyet kapott a programban, ezek közül a Pine Woodsot most is öröm volt hallani. Nézni sem volt rossz a tagok muzsikálását, akik noha nem zúzták szét a deszkákat, jó kedvűen, élvezettel muzsikáltak. Szerencsére Jonne sem tűnt annyira fáradtnak, mint Wackenben, abszolút remekül vezényelte le az estét. A laposabb tételek után, aztán a Juodaan Viina már mutatta, hogy a koncert végére újból előkapják a tempósabb énüket a srácok, a Karkelo nótájára ismét megjött a küzdőtér hangja, a hangulat is egyre feljebb tornászott, s a buli tetőfokát természetesen a Happy Litle Boozer, Beer Beer páros nyújtotta, melyek zárták is a normál programot. Ekkor már minden szomjas, és kevésbé szomjas pogány rocker együtt ugrálhatott a finnekkel, na végre, hát ezekre vártunk! Az, hogy a mostani Korpi setlist jobban tetszett, mint a wackeni, annak is tudható, hogy kedvenc Hunting Songomat újfent meghallgathattam, a ráadás első tételeként mozgathatták meg lábukat és loboncukat a Dieselben összegyűlt vadászok. Összességében tetszett, amit a Korpiklaani ezen az estén nyújtott. A folk metal mini ünnepévé avanzsálták a klubot, nem is játszottak rosszul, bár érzésem szerint láttam én már őket jobb formában, jobb dalokkal is (például a tavalyi Paganfesten). Ennek ellenére egy roppant szerethető és élvezetes, tánccal, mulatsággal, mókával teli, jó hangulatú órácskában bizonyí­tották, hogy nem véletlenül ők idén a Paganfest headlinere. Öröm volt újfent elcsí­pni őket, szerintem, akik ott voltak, mind jól szórakoztak. S ez a zenekar nem is szól többről, csak erről. Szerencsére. MMarton88 Köszönet a lehetőségért a Hammer Concerts-nek! Fotók: CSLP (http://a-cslp.hu)