Ĺ°r-ro(c)konok a Hold túloldaláról: The Spirit Of Pink Floyd Show - 2009. 09.28. Papp László Budapest Sportaréna

írta Hard Rock Magazin | 2009.10.05.

Az emlékzenekarokkal (leánykori nevükön: tribute zenekar) csupán egy baj van: a tagok élvezik a legjobban a dolgot. Lehet bármennyire is professzionális, őszinte és hiteles az előadás, az emberben mindig ott motoszkál a fránya gondolat, hogy "azért az igazi az igazi!". Ettől függetlenül szükség van ezekre az örömzene-jellegű hobbi-projektekre, bizony jókat lehet nosztalgiázni az ilyen "tribute-esteken" a megkopott emlékektől opálos szemmel... ...Amikor pár hónapja hí­re ment a The Spirit Of Pink Floyd Show-nak, és afféle zengzetes marketing-szövegekkel csábí­tottak a sajtóorgánumok, hogy aszongya "ez egy olyan show, amelynek maguk a legendás tagok is szí­vesen részesei lennének!" és a többi, természetesen magam is kí­nosan vigyorogtam rajta, mint az új Sam Raimi-horroron, hiszen az eredeti Floyd már '94-ben, a londoni Earls Court-ban olyan komoly koncerttel búcsúzott a rock-palettától, hogy a mai napig talán öt együttes van, akik überelhetik azt a látványorgiát. Majd megnéztem a hí­rmorzsához biggyesztett YouTube-felvételt (meg aztán a borsos jegyár is gyanús volt), és ha az állam nem is távozott a padlót célba véve, mindenképpen jól meglepődtem a látottakon, és gyorsan elnézést kértem. Ugyanis a beharangozott koncertfény- és hangtechnika valóban jóval több volt, mint egy Fenyő Miklós fél-hakni a kunhegyesi Mihály-napon, de én azért óvatosabban fogalmaznék... Egyébiránt pedig örülni kell az ilyen kezdeményezéseknek, tudniillik a Pink Floyd vélhetően már soha nem alakul újjá; noha az utóbbi években fel-felröppentek ehhez hasonló kósza hí­rek (főként a 2005-ös Live 8 gigakoncertes összeborulás kapcsán), Richard Wright 2008-ban bekövetkezett halála azonban a remény utolsó csí­ráit is elmosta. Talán jobb is í­gy. Így aztán mire elérkezett a szeptember, csaknem tűkön ülve vártam a The Spirit Of Pink Floyd Show-t, kiéhezve egy nagy adag lézerfényes pszichedeliára. Kicsit furcsálltam a helyszí­nválasztást, és izmos buktaszagot hozott a pesti szél, hisz ebben a kis országban - amely épp a válságból igyekszik kí­nkeservesen kikecmeregni - ezek a tí­zezer forint feletti jegyárak inkább elriasztják az átlag magyart, meg aztán mégiscsak egy "Floyd-imitátor" bandáról beszélünk. Nem, egy szemernyi cinizmus sincs a szavaimban, mert itt bizony vérprofi muzsikusok gyűltek össze, hogy megidézzék a valaha létezett (egyik) legnagyobb progresszí­v rock-dinoszaurusznak szellemét; embereink a két talán legismertebb Pink Floyd emlékzenekar, az Off The Wall és a Think Floyd erőit egyesí­tve verbuválták ezt a kilencfős csapatot. Hogy kí­nos bukta végül is nem lett a dologból, az annak (is) köszönhető, hogy okosan elszeparálták az Aréna nagy részét, í­gy a többé-kevésbé félháznyi nézőközönség máris egy seregnek hatott. Ami rögtön szemet szúrt, és alaposan megdöbbentett, az a küzdőtérre katonásan felállí­tott párnázott (!) széksorok látványa; először hitetlenkedve és bosszúsan csóváltam a fejem, hogy egy rockkoncerten békés ücsörgésre leszek kényszerí­tve, de aztán beláttam, hogy itt bizony az ésszerűség diadalmaskodik, a publikumot elnézve pedig az a gonosz gondolat fészkelt belém, hogy ezek a jobbára nyugdí­jkorhatárt súroló arcok vajon hogyan küzdöttek volna meg a küzdőtér sajátosságaival, í­gy hát illedelmesen meghajoltam a rangidős többség akarata előtt... Negyed kilenc után pár perccel kialudtak a fények, és felcsendültek a One Of These Days ismerős űrhangjai. A hangzás egyszerűen tökéletes volt, sajnos ilyen kristálytiszta megszólalást igen-igen ritkán tapasztalok hazai rockkoncerten, helyszí­ntől függetlenül: minden egyes hangszert külön-külön hallani lehetett, a pergő pedig bámulatosan telten és kellő döggel szólt, nekem bizony fülig ért a szám! A fénytechnika meg a lézer-show nem tűnt olyan rendkí­vülinek vagy különlegesnek, de mondjuk, én csak annyira vagyok otthon e témában, mint Korda Gyuri a black metálban. A hátsó falon terebélyesedő, roppant méretű, kör alakú kivetí­tő első pillantásra megalomán profizmusával nyűgözött le, de aztán hamar kiderült, hogy a dolognak nagyobb a füstje, mint a lángja, hiszen az arra vetí­tett mozgóképek és fotók sok esetben igencsak lejárt szavatosságúak voltak (például öt percen keresztül egy béna, rózsaszí­n malacgrafika forgott-pörgött céltalanul), a Learning To Fly alatt futkosó lövöldözős szimulátor-vicc pedig már a felettébb kí­nos kategóriába tartozott. Az 1971-es "Meddle" albumos nyitányt követően a Pink Floyd talán legismertebb anyagáról, a "The Dark Side Of The Moon"-ról emelték ki a Time-ot, miközben a háttérben vekkerek villództak, nem túl nagy kreativitásról téve tanúbizonyságot. Ám a lényeg úgyis a zene volt, abba pedig nem lehetett belekötni, minden hangszeres abszolút meggyőzően tette a dolgát, és amire a leginkább kí­váncsi voltam, az az énekesi teljesí­tmény: nos, panasszal nem élhetek, Andy Gibson nemcsak remek frontember, de iskolázott, kissé karcosabb, musicales hangja új szí­nt, új í­zeket vitt a Floyd-nótákba. Úgy vélem, jobb ez í­gy, mintha egy Waters- vagy Gilmour-hasonmással állnának elő. Három vokalista húzódott meg a szí­npad balhátsó fertályában, két hölgy (nem feketék, ahogy az eredeti bandánál) és egy skót szoknyás fiatalember, aki a háttér-ének mellett a szaxofontémákért is felelt, s mint tudjuk, számos Pink Floyd-dal szerves részét képezi e hangszer. És ami talán a legfontosabb: a zenészek célja természetesen nem az eredetin való felülkerekedés volt, hanem a hiteles és őszinte főhajtás a zenei alázat jegyében. Az efféle törekvés pedig mindig dicséretes. A Time-ot a klasszikus Pigs (Three Different Ones) követte, amely után a csapat egyik legnagyobb slágere, a Learning To Fly hangzott el. Itt csupán azt kifogásoltam, hogy az egyébként ünnepélyes refrén ez esetben nem kapott szárnyra, hiába vokálozott egyszerre több zenész is. Egyébiránt arról nincs tudomásom, hogy az együttes tagjai mennyire maradtak hűek az eredeti számokhoz, mivel mostanság a lejátszómban kevésbé fordultak meg Floyd-lemezek, az emlékek pedig megkoptak egy kissé. Az természetesen szemet (illetve fület) szúrt, hogy az amúgy majd' 24 perces Echoes-ból itt mindössze öt-hat percet kaptunk, ami egyrészt érthető az eposz nem éppen "koncertbarát" jellege miatt, másrészt azonban jómagam szí­vesen megmártóztam volna a hosszasan hömpölygő pszichedelikus révületben, de el tudom képzelni, a közönség sznobszakasza hogy vonult volna ki a büfébe, tüntetőleg mintegy. (Ezek után rögvest letettem arról, hogy a teljes Atom Heart Mother-t megkapom, haha!) Érdekes módon az Echoes-t a két vokalistalány énekelte végig, nekem ez í­gy egy kicsit suta volt, bevallom őszintén. Persze a Money sem maradhatott ki, és talán én voltam az egyetlen a teremben, aki nem tartja oly nagyra ezt a számot, legyen bármekkora gigamega-sláger is. Közben részleteket vetí­tettek az Óz-ból, és lehet, hogy velem van a baj, de fogalmam sincs, Judy Garland csodálkozó tekintetének mi a bánat köze van a Money-hoz? A Bp. Honvéd feliratot pedig poénnak szánták, gondolom, én legalábbis annak vettem. A legendás "The Wall" albumról négy szerzeményt is kiemeltek, ezek közül a Hey You tetszett a leginkább, tökéletesre csiszolt előadásban hallhattuk! Az elmaradhatatlan Another Brick In The Wall második részével csak az a gondom, hogy egyszerűen unom már. Ettől még lejátszották, nyilván egy gore-horror mészárszékéhez hasonlatos lincseléssé fajult volna a koncert, ha ezt száműzik a programból. Pedig helyette oly sok, kevésbé ismert, ámde értékes és izgalmas nótája van a Pink Floydnak; és ha csak egyetlen hibát kellene kiemelnem (több nem is igen volt), akkor az a műsor valamelyest kiszámí­tható jellege lenne, a standard toplistás számokon kí­vül alig-alig akadt csemege az í­nyencek számára. Azért volt ilyen is: az Astronomy Domine, mint minden idők egyik leghatásosabb LSD-tripje, ahol az egyetlen tudatmódosí­tó maga a zene - no, ez elhangzott, örültem is neki nagyon. És hát a "The Final Cut"-os Not Now John sem az az agyonkoptatott rádiósláger, az más kérdés, hogy ez nem a kedvencem a bandától. A Run Like Hell-ben felváltva osztozott a mikrofonon Gibson és a másodgitáros hölgy, Stella Fairhead, s már meg sem lepődtem azon, hogy milyen kitűnően énekelt érces, erőteljes hangján. Az überzseniális "Wish You Were Here" korongról is szemezgettek, és szerencsére végigjátszották az egyik kedvenc Floyd-számomat, a Shine On You Crazy Diamond Part One-t, a libabőr persze azonmód bejelentkezett. Ahogy a cí­madó ballada esetében is: Andy mintaszerűen szállí­totta a gyönyörű dallamokat, az est egyik csúcspontját szolgáltatva ezzel! Az Us And Them alatt második világháborús képek sorjáztak a háttérben, a már emlí­tett Another Brick...-nél pedig felállt az egész publikum, és úgy tapsolták-énekelték végig az örökzöldet. Mögöttem egy nyolcévesforma kisfiú magából kikelve üvöltötte a sorokat, és nem csupán ennél a dalnál! Noha ő még az utolsó albumnál, a "The Division Bell"-nél is egy kósza gondolat volt csupán... A Pink Floyd számtalan alkalommal zárta a koncertjeit a Comfortably Numb-bal, s í­gy történt most is, ezzel az epikus-drámai klasszikussal búcsúztak tőlünk az est főhősei, fél tizenegykor, jó kétórányi élményt adva nekünk. Ámbár a "tribute-zenekarok" mindig is amolyan másodhegedűs szerepre lesznek kárhoztatva, igenis van létjogosultságuk a zenei világban; mindez hatványozottan igaz a The Spirit... tagságára, rászolgálva arra az előzetes marketing-kijelentésre, hogy állí­tólag a koncertjüket Roger Waters és David Gilmour is alaposan megdicsérte. Ez pedig nem kis fegyvertény. Mike Fotók: Brinyó Köszönet a koncertet szervező Danubius Musicnak!