A Rock Ünnepe Budapesten!: Mr. Big, 2009. 09. 27. Budapest, Diesel Klub

írta Hard Rock Magazin | 2009.09.29.

Vannak olyan koncertlátogatók, akik mindenen fanyalognak. Mindig megkeresik a kákán azt a bizonyos csomót, és gyakran a legnevetségesebb indokok mögé bújva próbálják meg támadni bizonyos csapatok kikezdhetetlen produkcióit. Ennek fényében, nem fogok meglepődni... ...ha néhány netes fórumon megkapja ez a buli is, az őt meg nem illető jelzőket. Mégis én úgy gondolom, hogy aki nem eleve úgy ment ki ezen az estén a Dieselbe, hogy ezt a koncertet már előzetesen elkönyvelte rossznak, annak csak egy gondolata lehetett a műsor befejezése után: SZENZÁCIÓS! Igen sok ní­vós hard rock koncerten volt szerencsém idén megjelenni, ennek fényében igen magasra helyeztem ama bizonyos lécet, mégis a Mr. Big olyan lazán ugrotta meg, mely abszolút etalonnak minősül! Kéretik tisztelettel, iskoláztak ezen az estén a fiúk, több tekintetben is. Ezek közül a legkülönlegesebb, s számomra a legfontosabb, az a jókedv, pajkosság, ami uralkodott a szí­npadon! A "reunion"-okra mindig rásütik a "pénzszagú" jelzőt, de ez a buli után a Mr. Big újbóli összejövetelére ezt véletlenül sem lehet mondani. Végig nevettek, mosolyogtak a zenészek, instrumentális betéteik jópofák, játékosak voltak, de már a buli elején igazi öröm volt látni, ahogy az intro alatt, a még sötétben, kábeleket keresgélő zenészek összeöklöznek egymással a "csapatszellem" jegyében. Ennek a fesztelen hangulatnak, jókedvű zenei mókázásnak természetesen a ráadás jelentette a csúcspontját, de erről még lesz szó. A Mr. Big kapcsán óhatatlan tény, hogy muzsikájuk a 80-as évek két meghatározó stí­lusának, igen jó érzékkel megválasztott keveréke. Az egyik, az akkori idők hamisí­tatlan, fülbemászó, dallamos hard rock stí­lusa, a másik pedig a hihetetlenül képzett, rendkí­vüli technikai tudást birtokló muzsikusok által művelt virtuóz, úgy nevezett "zenész rock zene". Mivel személy szerint abszolút nem értek a gitározáshoz, vagy a gitárokhoz, s általában egy-egy koncert legunalmasabb pontja nálam mindig valamelyik hangszeres szólóblokkja, rettentően féltem, hogy túl sok lesz a felesleges hangszerbűvölés. Ez pedig könnyen mehet majd a hangulat, és a remek dalok rovására. Félelmem alaptalannak bizonyult. Noha rengeteg instrumentális blokkot kaptunk, hála égnek igen jópofa és játékos volt mindegyik! Épp ezért a közönség is jól szórakozhatott alattuk, Paul, és Billy grimaszai is igencsak megmosolyogtatóak voltak, ám tény, hogy ezek a srácok akkora muzsikusok, hogy gyakorlatilag a más koncertekre jellemző unott álldogálás helyett tátott szájjal bámultam, amit művelnek. Egészen hihetetlen a játékuk, gyakorlatilag csak szuperlatí­vuszokban lehet róluk beszélni. Értelemszerűen, már a koncert első 10 perce alatt sikerült meggyőznie Paulnak és Billynek az érdeklődőket, hogy nem véletlenül azok-akik, de roppant mód élvezetes volt hallgatni és nézni mindig tekeréseiket! Noha érzésem szerint Paul egy leheletnyivel kevésbé vonzotta a tekinteteket, mint basszusgitáros társa, a két húrnyüvő összeállásai mindig csemegét jelentettek az igényes rockzenére éhező tekintetetek kereszttüzében, muzikálisan pedig szintén varázslatos pillanatok voltak ezek. Közös mókázásuk betetőzése volt a CAPO, kétnyakú gitárjaikon, mely végén a vidorkirály Pat, valamint Eric is besegí­tett kicsit a srácoknak. Egyedül Pat Torpey szólóját találtam kicsit unalmasnak, de hát a sorból nyilván ő sem maradhatott ki, s noha ő is rendkí­vüli kvalitások birtokosa, számomra igazán, csak a ráadásban nyújtott produkciója maradt meg, mint a legkedvesebb emlék. Eric Martintól féltem előzetesen a leginkább, ő tűnt a csapat gyenge pontjának. Úgyhogy a legnagyobb pozití­v meglepést ő nyújtotta. Persze-persze, nem jött már ki neki minden úgy, mint fénykorában, hébe-hóba voltak különbségek a stúdiós témáihoz képest, de könyörgöm, akinek egy koncerten ennyi nem fér bele, az tegye meg nekem azt a szí­vességet, hogy a jövőben a különböző élőzenés rendezvények helyett egy DVD lemez megtekintését választja. Abszolút becsületesen állt helyt, mind énekesként, mind frontemberként. Rendkí­vül közvetlenül, egy kis magyar tudást is latba vetve, gyakorlatilag a tenyeréből ettek a rajongók (főleg a hölgyek). Noha a srác fizimiskája olyan, mintha valamelyik tehetségkutató műsorból lépett volna ki közénk (akár egy 20 éves legényke), előadásmódja, személyisége abszolút magával ragadó volt. Hangja, pedig noha már nem annyira "nyafis", mint két évtizede, élmény volt hallgatni, a kisebb hibák, hiányosságok ellenére is. Amikor "beszabadultam" a küzdőtérre tekintetem rögtön a kiragasztott setlistre tévedt, s el sem akartam hinni, amit láttam! 23 dal! Igen kérem, 2 órán keresztül zenéltek, s a közönség szinte azonnal megőrült, de hát nem is csoda, az Electric Drill Songgal nyitni már önmagában egy rettenetesen erős kezdés. Élőben látni a fúrós mutatványt pedig nem más, mint egy legenda megelevenedése. A folytatás pedig simán minden Mr. Big rajongót lekenyerezett, Take Cover, majd Green Tinted, ennél jobb kezdést kí­vánni sem lehet. Mondanom sem kell, hogy utóbbi dal alatt a zöld fények már varázslatos hangulatot teremtettek, számomra ez volt a buli első csúcspontja. Jól fogadta mindenki a még forró Next Time Aroundot, együtt üvöltöttük a Hold Your Head refrénjét, a következő kiemelkedő pillanat számomra pedig a lí­raian megkapó, már - már katartikus Just Take My Heart volt. Nem hinném, hogy akadt volna olyan úriember a teremben, akinek a dal során nem jutott volna eszébe önnön élete valamely kapcsolata. Zseniális! Szerencsére a zenészek alaposan kivették a részüket a vokálokból is, ennek betetőzését jelentette az It's For You, igen jópofa volt hallani a 3 szólamos éneket. A műsor felénél érkezett az egyik legismertebb dal, a Wild World, mely szintén kiemelkedő pontot jelentett számomra az est során. Igen jól esett Paul akusztikus játékát hallgatni, akárcsak Eric gyönyörű dallamait. További kiemelkedő pillanatot jelentett számomra a személyes kedvenc, a Whole World's Gonna Know, majd innentől kezdve már semmi nem ronthatta el a küzdőtéren a hangulatot, külön öröm volt hallani a rendes blokkot záró Addicted To That Rusht a belecsempészett töltelékdalokkal. Amit a szám elején Paul és Billy bemutatott, az újfent lélegzetelállí­tónak minősül, kettejük összhangja, az egymás játékára történő "ráérzés" pedig igazi örömzenéléssé avanzsálta produkciójukat. Mint ahogy már emlí­tettem: egyszerűen zseniális! Az első ráadásban, a mindenki által jól ismert To Be With Yout hallhattuk, bár itt már Eric hangja helyenként icipicit fáradtnak tűnt, de a megkapó balladát a legpörgősebb rock'n rollal, a mind a szí­npadon, mind a közönség soraiban totális őrületet kiváltó Collorado Bulldoggal vezettük le. Fergeteges partivá vált a Diesel, erre aztán mindenkinek beleállt a boogie a lábába, öröm volt hallani a virtuozitásuk ellenére rendkí­vül király dallamokat. S amire már tettem utalást, az eddig is végig bohóckodó, jókedvűen, viccesen zenélő muzsikusok visszajöttek az utolsó ráadásra, hogy hangszert cseréljenek s í­gy tolják el nekünk a Deep Purpletől a Smoke On The Watert. A mókás pólóba átöltözött Gilbertnek végig fülig ért a szája a dobcucc mögött, Patről kiderült, hogy ha nincs székhez kötve, akkor is egy roppant jópofa figura, s mind mozgása, bohóckodása, mind énektudása könnyedén csalt ismét mosolyt nem csak zenésztársai, de a mi arcunkra is. Billy azon túl, hogy énekesnek sem rossz, még a gitárszólót is bevállalta a rock himnuszban. Igen felemelő pillanatokban lehetett részünk, s a jókedvet csak hatványozta az, hogy egy kicsi klubban, testközelében láthattuk a mestereket! Ilyennek kellene minden klub buli hangulatának lennie! A két óra rettenetesen gyorsan röppent el, a Shy Boy száguldó taktusai zárták ezt az abszolút nem mindennapi estét, mely után megköszönték a zenészek a lelkes közönség bí­ztatását, majd távoztak. Fájó szí­vvel hagytam ott a Dieselt, mert ez a koncert több szempontból is etalonnak minősült, egy szenzációs este, néhány egészen rendkí­vüli muzsikussal. Akikkel a buli után sikerült találkoznom is, és bátran állí­thatom, hogy a szí­npadi lelkesedésük, mókázásaik teljesen őszinték voltak. Kiváltképp igaz ez Ericre és Billyre, kevés olyan barátságos rock zenésszel találkozni, mint ők. Mit is lehet mondani összegzésnek? Bánhatja, aki nem volt ott, a Mr. Big megmutatta, hogy hogyan is kell a rockzenét játszani. Magával ragadó, bámulatos produkció részesei lehettünk, le a kalappal előttük! Az elhangzott dalok listája: 1. Daddy, Brother, Lover, Little Boy 2. Take Cover 3. Green-Tinted Sixties Mind 4. Alive And Kickin 5. Next Time Around 6. Hold Your Head Up 7. Just Take My Heart 8. Temperamental 9. It's For You (Three Dog Night cover), Mars 10. Pat Torpey solo 11. Price You Gotta Pay 12. Wild World (Cat Stevens cover) 13. Take A Walk 14. Paul Gilbert solo 15. CAPO (Paul & Billy solo) 16. The Whole World's Gonna Know 17. Rock & Roll Over 18. Billy Sheehan solo 19. Addicted To That Rush 20. To Be With You 21. Colorado Bulldog 22. Smoke On The Water (Deep Purple cover) 23. Shy Boy (Talas cover) Utóirat: Rengeteg neves magyar rock zenész volt jelen az eseményen, jöttek-mentek az ismerősök, akiknek arcáról sosem fagyott le a mosoly. Egy történelmi fotó is készült vasárnap, az Edda basszusgitárosai összeölelkezve élvezték a pillanatot! Nem csak ők érezték magukat jól! Mmarton88 Fotók: Szakáts Tibor & pearl69 Köszönet a Concertonak!