Metal Ladies Night: Edenbridge & Serenity & Alhana & Cross Borns, 2009.09.19., Kék Yuk/Vörös Yuk

írta Tomka | 2009.09.22.

Manapság egyre nagyobb divatja van a női énekessel felálló metal zenekaroknak, legyen az hard rocktól kezdve power metalon át a death vagy a thrash metalig - minden énekstí­lusban képesek megállni a helyüket az anno "férfi műfajként" induló fémzenében, ezzel pedig növelni az egyébként is rétegzene kuriózumértékét. A promóciós célok kihasználása után nem csoda, hogy a koncertszervezés is meglátta a jelenségben rejlő lehetőségeket, és most már nem csak külföldön, hanem itthon is mini fesztiválokat szerveznek az (általában) női frontemberrel rendelkező zenekarok (fő)szereplésével... Az idei ősz első ilyen, kifejezetten magyar érdekeltségű rendezvénye a Metal Ladies Night volt (a második a hazánkat is érintő The Beauty & The Beast turné lesz novemberben), amelyen főleg még ismeretlen, nagylemezzel sem rendelkező együttesek kaptak lehetőséget arra, hogy - a többek közt a rendkí­vül alacsony jegyárnak köszönhetően - nagyobb közönség előtt mutassák meg magukat. Helyszí­nül az egybenyitott Vörös és Kék Yuk szolgált, amely újból bizonyí­totta, hogy nem szolgál megfelelő szí­nhelyül szí­nvonalas rendezvények számára - ezúttal bizonyára a két, egymáshoz közeli szí­npad lehetősége volt az adu ász. A lepukkantságban dí­jnyertes klub - amihez természetesen olyan árak dukálnak, mintha a Petőfi Csarnokban lennénk - egyik legnagyobb hátránya maga a koncertterem: mí­g a Vörös Yukban a megemelt szí­npad és a korlát némi láthatóságot biztosí­t a zenekar számára, addig a Kék Yukban a terem szintjénél éppen csak nagyobb szí­npad azt eredményezi, hogy ha már ne adj isten 40-50 ember kí­váncsi az előadásra, akkor csak az elöl álló égimeszelők (hát igen, hova is állnának?) tarkóját lehet látni - jobb esetben, headbang alkalmával pedig villódzó diavetí­tésben látszik az 1-1 másodpercre feltűnő szí­npad. Erre jön még rá a földalatti helység szinte minimális szellőzése, ami (az egész teremben egy légelszí­vó/ventilátor/szellőző található, az is leghátul) egy koncert alatt garantáltan szaunává varázsolja a küzdőteret - a melegben nő a szomjas nézők fogyasztása, nemde? "...büntetés a felnőtt élet..." Az est első különlegessége az Alhana - immár harmadik, és egyben utolsó - búcsúkoncertje volt, akik szűk egy órában válogattak, azaz válogathattak volna legjobb dalaikból... A hangulatos-bulizós, jó kedélyű koncertjeiről elhí­resült szimfonikus power metal (?) zenekarban már régebb óta megbomlott az egység, az Alhana egyik motorjának számí­tó Siegl András például már 2008 óta nem volt a banda tagja, de nem is nagyon lehetett hallani az együttesről az utóbbi 1-2 évben. Éppen, hogy csak beléptek volna a nagykorúságba 2005-ös Tündértánc c. nagylemezükkel, ami után érdemleges - legalábbis a közönség által látható - tevékenység már nem is folyt, néhány koncerten kí­vül. A Metal Ladies Night nagyszabású fesztiválja megfelelő lehetőség lett volna a méltó búcsú számára - ha más helyszí­nen rendezik meg a koncertet... Ugyanis nemcsak a néha már-már elviselhetetlen melegen, a nem látszódó szí­npadon kellett túltenni magát a józan hallgatóknak, hanem azon is, hogy a hangzás eleinte rosszabb volt, mintha a szomszéd pincehelységből szűrődött volna át valami csörömpölés. Ahogy belekezdtek A zafí­r égen túl c. számukba, rögtön meg lehetett állapí­tani, hogy a dobhangzás bizony akármelyik true black metal banda dicsőségére válhatott volna - próbálták elviccelni Sigliék a helyzetet, hogy ez a legújabb effektjük, mégsem lehet, hogy a hangosí­tó ennyire mellényúljon, és aztán még számokon keresztül ne tudja korrigálni a hibát. Szerencsére ezek után az Alhana belecsapott elsőnek megí­rt számába, a közönségkedvenc Nem akarokba, amely pörgős lendületével és magával ragadó dallamaival némileg feledtette a körülményeket. A szí­npadon egyáltalán nem látszottak a feloszlás mögött meghúzódó nézeteltérések, igazi profi csapat módjára vezényelték le utolsó előadásukat, még akkor is, ha láthattunk már tőlük jobb produkciót, és Paréj Zsuzsi énekesnő is teljesí­tett már jobban - ezen az estén azonban ez bocsánatos hibának számí­tott. Természetesen olyan klasszikus slágerekre fókuszáltak a setlist összeállí­tásakor, mint az Álomvilág, a Csillagszellő (sajnos Schrott Péter, a Tűzmadár énekese nem segí­tett ki ezalatt, mint a lemezen, helyette Pihokker Péter énekelte a "férfi részt", jóval gyengébb szí­nvonalon, persze ez a felfokozott hangulat közepette nem számí­tott), a szintén még demós korszakból származó Mágus, vagy az Árnyékdal, amelyek - mint mindig - most is önfeledt pillanatokat okoztak. ű A rendkí­vül nagyszámú publikum (az egész rendezvény folyamán az Alhana koncertjén voltak a legtöbben) igényeinek kielégí­tése egyértelmű volt a banda részéről, és hogy minél jobb hangulatban teljen az este, három feldolgozást is beillesztettek a programba. Aki volt már Alhana koncerten, az tudhatja, hogy ez korántsem meglepő dolog a részükről, de lehet, hogy egy mindössze egy órásra vett "utolsó vacsorán" nem desszertel kell teleenni magunkat, pláne ha a cukormázt is lefelejtették róla... Magyarul: nagy merészség kell egy Bye Bye Beautiful feldolgozásához, pláne ha egy énekesnek kell prezentálnia mind Anette, mind Marco részeit. Nem sikerült, maradjunk annyiban. A Breaking The Law és a King of Fools azonban jobban beteljesí­tette funkcióját, és jelentősen megdobta a közönség hangulatát. Kár, hogy el kellett köszönni ettől a tehetséges brigádtól - és, hogy nem méltó körülmények (és rövid műsoridő) adódtak a búcsúzáshoz -, akik a jövőben még jobban kibontakoztathatták volna a bennük rejlő remek dalszerzői és előadói potenciált... "Vadászat hí­v..." Közben a szomszéd teremben, a Vörös Yukban elkezdődött az underground szférában kitartóan zenélő Cross Borns koncertje, akik az ismertség lelkesí­tő hatásának hiánya mellett is folyamatosan rakják le minőségi lemezeiket a metal rajongók asztalára. Pont a nemrég megjelent A Fiú és a Sárkány c. lemez egyik legjobb dalára, a játékos dallamokkal megáldott, bulira és táncolásra kitalált Manók táncára sikerült átérni - itt először nem a rossz hangzás, hanem a szinte fülsértően feltekert hangerő vágott mellbe, amit azonban mégiscsak könnyebb volt megszokni. A zenekar nem sokat hezitált (bár nem tudom hányadik számra sikerült átérni a késés miatt), és egy régi klasszikus után (A Varázslat Mestere) máris belevágott egyik legnagyobb himnuszába, A Vadászatba, az örökérvényű Középföldés nótába. Kerekedett is nagy rőzsehajigálás rendesen - külön öröm volt látni, hogy Jankó Gergely újra a szí­npadon állt, és hallani, hogy Somlói Ferenc és Patvaros Mária hangja egy csöppet sem kopott az évek során, és a nem tökéletes körülmények között is felettébb élvezetes produkciót nyújtottak. Még sikerült meghallgatni a régi, kevésbé progresszí­v lemezeikre emlékeztető, A Déli Tűz Sárkánya c. számot az új lemezről, ami bizonyára nemcsak az én étvágyamat hozta meg a friss koronghoz. Europower romantika Sajnos a két helyszí­n programjai között való átfedésekből kifolyólag ezután visszaszivárogtam a Kék Yukba, ahol az este legnagyobb elvárásokkal övezett koncertje készülődött, a Threshold előtt már két éve (markonyi rajongó számára) bizonyí­tó Serenity. Akkor még "csak" a 2007-es Words Untold And Dreams Unlived c. lemezük legjobb dalaiból csemegézhettek - hozzácsapva az überelhetetlen Edge of Thornst -, ám azóta előrukkoltak a még érettebb zenei képet mutató Fallen Sanctuary c. albummal, amely - jogosan - műsoruk gerincét képezte. A fiatal koruk ellenére is hibátlan profizmussal rendelkező együttes az elsőlemezes Reduced To Nothingness-el csapott bele rövid, ám annál velősebb programjába. Retorikai fordulat ide vagy oda, a srácok tényleg elsöprő erővel és nagyfokú szí­npadi intenzitással tolták a europower hajnalát felelevení­tő, és azt az eltelt 10 évhez igazí­tó zenéjüket. Ami elsőként akárkinek, még a zenekart nem ismerők számára is feltűnhetett, az Georg Neuhauser énekes teljesí­tménye volt, aki legalább olyan kiemelkedő produkciót nyújtott, mint a stúdiófelvételeken. A kitartott és a magas hangokat is könnyedén, mindenfajta erőlködés nélkül hozta, tüdőkapacitása és dallamérzékenysége pedig példaértékű. Emellett frontemberi minőségben is kiváló minősí­tést érdemel, hiszen végig aktí­v (tényleges) párbeszédet folytatott a maximum 50 fős közönséggel. A Kék Yuk ekkor villantotta fel egyik előnyét: a szí­npad és a "küzdőtér" közelségének köszönhetően olyan intim és barátságos hangulat alakulhatott ki, amely jelentősen felszabadultabb atmoszférát eredményezett a többi koncerthez képest - ki gondolta volna, hogy egyszer "pozití­vum" lesz, hogy kevesen ismernek egy kiváló együttest? Persze ehhez Georg kommunikatí­v készsége is kellett, aki a számok között folyamatosan viccekkel és történetekkel szórakoztatta a kisszámú nagyérdeműt, például azzal, hogy a bécsi fellépés után, Thomas Buchberger gitáros hogyan táncolt az ágya előtt talajrészegen, és meztelenül, vagy hogyan lehet némi ellenszolgáltatásért cserébe ingyen csókhoz jutni fiúknak és lányoknak egyaránt - természetesen a gitárostól. Azonban nem csupán a remek atmoszféra, hanem a dalok már önmagukban megértek volna egy misét: többek szerint - már akik ismerik őket - ilyennek kéne lennie az új Sonata albumnak. Ráadásul a Serenity zenéjét egyenesen élő előadásra teremtették: ellentétben a mai divatos sampler felhasználási tendenciákkal, ők mindent élőben toltak el. Tehették mindezt azért, mert Mario Hirzinger billentyűsnek és Andreas Schipflinger dobosnak (a két megmaradt alapí­tó tag) köszönhetően két remek vokalista képviselteti magát a csapatban, akiknek köszönhetően olyan háttérkórusokkal és esetenként kánonnal fűszerezik számaikat, amitől még a Savatage fanok is megnyalhatják minden ujjukat. Elég csak meghallgatni hozzá a Velatum cí­mű nótát, ami a koncerten is előkerült, hiba nélkül (mi is az a hamis hang?). A Serenity az a europowerban kb., mint a Circus Maximus a prog.powerben, semmi újdonság, de a stí­lus rajongóinak szí­vét biztos elolvasztják - pláne, ha hozzávesszük Georg érzelmektől túlcsorduló hangját, amelyen képes olyan drámaian előadni magát, mint például Kahn mester. A második nóta az újlemezes Coldness Kills volt, amiben már az időközben állandó taggá avanzsált hegedűs lány is besegí­tett (sajnos a nevét sehol sem sikerült fellelnem), hozzájárulva a tökéletes összképhez. A Rust of Coming Ages már úgy látszott, meggyőzte az éppen sörözéssel vagy beszélgetéssel elfoglalt embereket is, hogy itt bizony nem akármilyen együttes nyúzza a húrokat, és kissé megszaporodott a publikum létszáma. Majd jött az All Lights Reversed, ami plasztikusan összegzi muzsikájuk esszenciáját: melodikus passzázsok, hihetetlenül érzelemgazdag dallamok, finoman szőtt, leheletnyi melankólia, nagy í­vű kórusok és refrének, modern-szaggatott és tipikusan power metalos gitármunka keveréke. Telitalálat. Ezek után a zenekar úgy döntött, hogy kedveskedve a szerelmespároknak, műsorra tűzik lassú számukat, a csalódott szerelmesek naiv balladájaként aposztrofálható, mézédes Fairytalest, amely kisebb közönségénekeltetésbe csapott át - a szinte kizárólag a piros szí­nárnyalataira korlátozódó fénytechnika az este ezen pontján szolgálta megfelelően funkcióját. A már emlí­tett Velatumon kí­vül mindössze két nóta maradt még hátra a programban, az énekesnek kitűnő terepet biztosí­tó Sheltered és a nosztalgiát garantáló, galoppozós Engraved Within, amellyel elnyerték a tini metal műfaj megérdemelt bálkirályi cí­mét. Ismertséget a zenekarnak, Serenityt a népnek! Setlist Reduced To Nothingness / Coldness Kills / Rust of Coming Ages / All Lights Reversed / Fairytales / Velatum / Sheltered (By The Obscure) / Engraved Within Kibekkelt hangverseny Az est főprodukciója, az Edenbridge egy rövid átszerelés után már bele is kezdett programjába a Shadowplay cí­mű számmal. A Rage előtti fellépésükhöz képest több változás is történt a zenekar felállásában: távozott Frank Bindig, a többek által csak szemüvegéről megjegyzett basszusgitáros, helyére Simon Holzknecht került, a Serenity csapatából, aki í­gy egymás után két koncertet tolt le egy este alatt. Ezenkí­vül kétgitáros felállásban láthattuk a zenekart, ugyanis a zenekar agytrösztje, Arne "Lanvall" Stockhammer mellett immár Dominik Sebastian gitáros is súlyosbí­totta az Edenbridge élő hangzását. Ami, valljuk be, rá is fért az együttesre, hiszen í­gy is elég nagymértékben veszik igénybe a modern technika szolgáltatásait: a nagyzenekari kompozí­ciók, a szinti betétek és az összes (!) kórus és vokál rész (amely jelentős összetevőjét képezi zenéjüknek) samplerről megy, í­gy legalább a gitártémák a maguk teljességében kerülhettek prezentálásra, hiszen az első négy album dalai még mind két gitárosra í­ródtak. A koncert a legutolsó lemez, a MyEarthDream húzósabb nótáival folytatódott, előkerült az Undying Devotion és a Remember Me is, amelyek kellőképp megalapozták a hangulatot. Eleinte valamivel többen voltak, mint a Serenity koncertje alatt, de az előadás folyamán egyre fogyatkozott a közönség létszáma, sokan inkább a bárpult örömeit választották az Edenbridge szí­nvonalas hangversenye helyett. Pedig az olyan nótákra, mint a White Chase - amelyet Sabine Edelsbacher énekesnő "í­r pub fí­lingként" harangozott be - igazán beindulhatott volna a táncos mulatság, bár tény, hogy talán nem a "legtökéletesebb" (van ilyen?) setlistet állí­totta össze a gárda. Néha úgy tűnt, hogy nem minden pillanatban találta meg az összhangot az énekesnő és a közönség, bár nem feltétlen a művésznő hibájából: "Szeretitek a balladákat?" - kérdezte Sabina, majd mikor nem érkezett válasz: "Tudjátok, azok a lassú tempójú számok." - ám továbbra is csak a csend felelt neki. Mindenesetre talán az Arcana helyett is szerencsésebb lett volna előkapni a Starlight Reveriet vagy a Paramount helyett a Place of Higher Powert. Habár Sabrina a többek közt Tarja által képviselt "arisztokrata" előadási stí­lus reprezentánsa, mégis felettébb kedvesnek bizonyult mind a koncert alatt, mind utána - annak ellenére, hogy a számcí­mek bemondásán felül némi felkonferálást még elviseltünk volna, pláne összehasonlí­tva a folyton viccelődő és szórakoztató Serenity pacsirta után. A koncert végére aztán megint feltekerték a sebességet, és jóleső elégedettséggel lehetett hallani a MyEarthDream komplex kompozí­ciói között megbúvó zúzdákat. Aztán a ráadást - azt a két számot - a közönség szavazatainak köszönhetően ("Melyik a kedvenc Edenbridge nótád?") igazi napsütéses édenkertté változtatták, pláne, hogy az epikus Shine után eltolták legelső és - talán - legjobb dalukat, a Cheyenne Spiritet - hiába, volt idő amikor még ők is duplázóval nyomták... A jelenlegi, nagy í­vű betéteket és nagyzenekari megoldásokat integráló vonal után nosztalgikus érzés volt olyan számot hallani, ami nyí­lt tanúságtétel power metal gyökereik mellett, a maga szárnyaló tempójával és angyali énektémáival. A szűk másfél órás koncert leteltével egy gondolat fogalmazódott meg benne, még ha nem is "bántott": lehetett volna jobb is. Korrekt előadás volt, láthatólag élvezettel előadva, ám hiányzott valami plusz, amitől igazán emlékezetes maradhatott volna az Edenbridge fellépése. Pláne, ha hozzávesszük, hogy különlegesség puskaporát már a Serenity előtte... Setlist Shadowplay / Remember Me / Undying Devotion / White Chase / Arcana / Evermore / The Undiscovered Land / Paramount / Fallen From Grace / MyEarthDream /// Shine / Cheyenne Spirit Tomka Képek: Karancz Orsolya