A murva anyját, avagy az Elmeszelt Paradicsom: Paradise Lost, Edda Művek - Fezen Fesztivál, 2009. 09.12.

írta Hard Rock Magazin | 2009.09.20.

A tavalyi Fezenre úgy gondolok vissza, mint egy rutinprogrammal előrukkoló Helloweenre, és egy korrekt Katatonia-Anathema páros zajkeltésére, no meg arra, hogy a gonosz tél fogta magát, szeptemberben kidugta jégsipkás orrát, és csí­pős széllökésekkel taszajtott százakat náthába. Ettől függetlenül mégiscsak kellemes emlékek maradtak meg a szürkeállományban, nem volt kérdés, hogy ez évben is kilátogatunk a fehérvári rock napokra... Nevezhet bárki beszűkült í­zlésvilágú vakegérnek, de jómagam kizárólag Britannia üdvöskéje miatt indultam útnak, a többi fellépő nem okozott semmifajta bizsergést tagjaimban. Az első kellemetlen meglepetés a bejáratnál ért minket, ahol hamar kiderült, hogy a sajtósoknak ott nincsen keresnivalójuk, a nekünk (illetve a VIP-nek) fenntartott jegyárusí­tó őrbódé a másik kapunál leledzik, onnan jó pár méterre. Nagyszerű. Korábban értesültünk arról, hogy az új helyszí­n nem éppen zöldellő golfpálya-gyepen, hanem zúzalékos-kavicsos területen nyúlik el, ahol bizony kibicsaklik a láb; ám arra egyikőnk sem számí­tott, hogy a se í­ze, se bűze-jellegű ipari park féltégla-méretű kődarabokkal lesz teleszórva, amelyen nemhogy haladni nem lehetett rendesen, de a bokatöréshez is kiválóan asszisztált. És ugyanez a durva murva volt a küzdőtéren is: el tudom képzelni, hogy egy-egy bátrabb arc hogyan próbált pogózni ilyen terepen, az pedig elég röhejes látványt nyújtott, amikor sápí­tozó cicalánykák bukdácsoltak tűsarkúban. A toalettek hiányára már fel sem hí­vom a figyelmet, tavaly ezt jobban megoldották, bár akkor a kocsmapultok kis száma miatt sí­rtunk, ezt most tényleg ügyesen megsokszorozták. Edda A Nagyszí­npadon éppen a jó öreg Edda játszott, amikor megérkeztünk. Kí­váncsi voltam, vajon 2009-ben mit nyújtanak, hiszen utoljára még '95-ben láttam őket a jubileumi megakoncerten, a jobb létre szenderült BS-ben. Már akkor roppantmód idegesí­tett Pataky Attila bárgyú konferálása ("all right, Jóarcok, yeah!" meg a többi), reménykedtem, mostanra leszokott erről, de sajnos a helyzet még rosszabb, mint korábban: az még hagyján, hogy folyton komikus csí­pőtáncokkal operál, de a számok közti erőltetett szónoklatai a "pálinka-pina" vonalon, a professzionális ripacskodás netovábbja; az unásig ismételgetett "Hej, drága véreim!" pedig már csak fejcsóválással kí­sért mosolygást váltott ki belőlem, semmi egyebet. Mindenki Attilája azonban még mindig nagyon tud énekelni, és a többi zenészre sem mondhatok rosszat, közhely már, milyen nagy tudású mind, viszont az egész produkció szaglott a hanyag hakni-jellegtől, és ez bosszantó ám! A napokban megjelent, Átok és áldás cí­mű új lemezzel próbálkoztam becsülettel, de hamar feladtam; jófajta, szőrös hard rock himnuszok helyett ötlettelen és rém kommersz limonádé-rockot kaptam, én hülye naiv, a dalszövegek pedig... Inkább idézek a Szép vagy cí­mű remekből: "A hajad, a szemed, a feszülő melled/Vágyok utánad, vágylak Téged!/Hátulról nézlek, és minden rendben/Legyünk bátrak mind a ketten!" A Fezenen hallhattuk e veretes sorokat is (ahogy az egyre-másra ismételgetett bóvli szinti-témát is), ezenkí­vül elhangzott még A csend igazsága borról, pogácsáról és minden földi jóról, s az Elérlek egyszer közép-gyenge slágerbomba nélkül sincs népbutí­tás. Az első három-négy albumot a mai napig remek anyagnak tartom (a debütálást meg egyenesen alapműnek!), de az este hiába vették elő a Minden sarkon, Álmodtam egy világot, Éjjel érkezem klasszikusokat, már rég idegenek voltunk egymásnak - a zenekar és én. Hogy egy eddásan szentimentális hasonlattal éljek. Azzal gyorsan hátunk mögött hagytuk a nagy csinnadrattát, és tovabotladoztunk a sziklarengetegen, jóféle hazai bort vettünk magunkhoz, és leöblí­tettük az előzmények szúrós kesernyét. Ha már Fezenen vagyunk, csak belekukkantottunk a nem éppen Hard Rock-kompatibilis Back II Black koncertjébe, és láss csodát - noha engem vallatni lehetne az efféle ugribugri popcsodákkal -, nem tudtam és nem is akartam belekötni a műsorukba, az egész vérprofi volt. És tiszta tudatom teljes birtokában mondhatom, hogy sokkal meggyőzőbbek voltak, mint a Nagyszí­npad levitézlett miskolci hősei: lazán, elegánsan és - bizony! - hitelesen tolták a habkönnyű funkyt. A hangzás is mellettük állt, kristálytisztán szólt minden hangszer, Bebe pedig tökéletes frontembernek mutatkozott! Ehhez képest igencsak kisszámú közönség előtt játszaniuk. Mindettől függetlenül nem az én zeném a BIIB, talán az ortodox rajongók sem koncolnak fel, ha ennél bővebben nem értekezek róluk. Mike Paradise Lost Előrebocsátom, nem tudok nem elfogult lenni a Paradise Losttal. Húszas éveim elején, a Draconian Times-szal kezdődött a viszonyunk, és a Szolnokon vásárolt műsoros kazettám igen hamar megsí­nylette a non-stop nyúzást. A mélyre hangolt gitárok, a súlyos riffek és Nick Holmes bánatos hangja engem a Mennyországba repí­tett, a mellettem élőket pedig a Pokolba taszí­totta. Igen, ilyen a gothic metal drákói szigora: kinek gyönyörűség, kinek pedig kí­nszenvedés. Aztán a Paradise Lost is, mint oly sok zenekar még rajtuk kí­vül, felfedezte, hogy van egy Depeche Mode nevű formáció, és az egykor az Anathemával és a My Dying Bride-dal új irányzatot teremtő banda, egy merész váltással hátrahagyta a komor árnyalatú dallamokat, a karcos énekhangot, az í­zes gitárszólókat, és száznyolcvan fokos fordulatot vett. Egyszerűbb dalszerkezetek, dallamosabb ének, megtűzdelve különböző effektekkel, modern hangzást kölcsönöztek a daloknak, egyszóval a One Second album (és főként az azt követő lemezek) igencsak populárisra sikeredett, teret adva a fanyalgók széles táborának. Azonban ez a korong hamar a kedvencemmé vált (talán mert tizenévesen én is magamra öltöttem néhanap a "violatoros" pólómat), í­gy természetes volt, hogy a '98-as, Petőfi Csarnokban tartott koncerten az első sorokban tombolok. Így hát, ami másnak fájdalmas hí­r volt, miszerint elmarad a Therapy!, és a csapat helyett a Paradise Lost lép fel, engem nagy-nagy örömmel töltött el. Be kell vallanom, a PeCsában tartott koncert volt az első és utolsó, melyre elmentem, valahogy nem vitt rá a lélek, hogy akár a Sportszigetes, akár a Zöld Pardonos fellépésre ellátogassak. Ezen a kora őszi napon viszont óriási várakozással tekintettem az este elé, hiszen a banda MySpace oldalára kóstoló gyanánt feltett két új szám "vissza a gyökerekhez" hozzáállása újra meghozta a kedvemet a Losthoz. A fél tizenkettes koncertkezdés azonban igencsak felborzolta az idegeimet, ráadásul a hideg szél óráról-órára szigorúbb támadást intézett az ökölnyi köveken egyensúlyozó fesztiválozókra. Persze az ember lánya ilyenkor megpróbálja kizárni a körülményeket, de azt már igencsak szomorúan konstatáltam, hogy 10 perccel a kií­rt kezdés előtt alig lézengtek a Hold felszí­nére emlékeztető küzdőtéren. Az már csak ráadás volt, hogy az a maroknyi csapat is unott arccal álldogált, sehol egy Paradise Lost-póló, hogy a feketébe öltözött "gótik-arcokról" már ne is beszéljünk. Aztán mire a csapat a szí­npadra lépett, félig megtelt a nézőtér, és a viharos éjszakában belekezdtek a Draconian Times gyöngyszemébe, a nagy í­vű dallamokkal teletűzdelt Hallowed Land-be. Az ismerős arcok kissé megkoptak, itt-ott egy két pocak is feltűnt, de Nick Holmes hangja és a remek hangzás hamar elfeledtette a külsőségeket. Bár Greg Mackintosh arcát alig-alig láthattuk, hiszen majd' derékig érő haja szinte ví­zszintesen lobogott a koncert alatt... Az 1995-ös nyitány után egy nagyot ugrottunk az időben, és a billentyűs témákkal teletűzdelt Erased számomra kissé lagymatag dalára bólogathattunk. Igen, ez a két szám, í­gy egymást követően hűen tükrözte, hogy mekkora különbség van a kilencvenes és a kétezres évek Paradise Lostja között. Ám cseppnyi fanyalgásomat szerencsére azonnal elsöpörte a lassabb tempójú, fémes riffekkel tarkí­tott Embers Fire, mely a 1993-as Icon-t erősí­tette. És í­gy haladtunk tovább, egy tétel a régi, doom-os komorságból, egy pedig a könnyebben befogadható, későbbi irányból. A 2007-ben megjelent In Requiem albumról három dal is elhangzott: az Ash & Debris, a The Enemy és a Reqiuem, mely darabokkal hátat fordí­tva a finomkodásnak, újra a súlyos, metál-csapásvonalat követték. Alapjában véve elmondhatjuk, hogy a koncertprogramot erre az éjfekete fonálra fűzték fel, szemünket behunyva mártózhattunk meg a melankolikus, depresszí­v témákban. Ezt a hangulatot erősí­tette még az As I Die és a Pity The Sadness is, megannyi kemény ütést mérve az éjszakára. Persze nem maradhatott el a One Second sem, mely annak ellenére, hogy sokan lagymatag nótának tartják, többünket késztetett vad táncra. Ám akkor még nem tudhattam, hogy a kellemes estének hamarosan vége szakad, hiszen a rövid pihenőt követő, ráadásként tálalt Say Just Words után csak a zenészek hátát láthattuk, amint angolosan távoznak. 55 perc, ennyit kaptunk. Azt hiszem, nem kell magyarázni csalódottságomat, értetlenül álltam a szí­npad előtt, és nem átallottam szitkot szórni az arra érdemesnek. Hiába a profi kiállás, a jó hangzás, a sláger-parádé, azt gondolom, itt valami nagyon el lett rontva, hiszen egy fesztivál főzenekarának legalább 70-80 percet illett volna játszania. És legalább egy új számot. Azóta is csak találgatok. Talán siettek valahová? Nehogy kihűljön a teájuk? Ez a hangulat persze rányomta a bélyegét az éjszaka további részére, hiába a jóféle bor, a kellemes társaság, a lassan elnéptelenedő sátrakból már a csak az Arató diszkó hangjai jutottak el hozzám, és csak egyet akartam: minél hamarabb hazaérni és kialudni magamból azt a keserű í­zt, amit a rosszul sikerült este okozott. Csak remélni merem, hogy a jövő évi Fezen kiköszörüli majd a csúnya nagy csorbát, és letompí­tja a köveket is... Számlista: Hallowed Land Erased Embers Fire Ash & Debris As I Die Eternal The Enemy Pity The Sadness Requiem One Second Say Just Words atonik Fotók: Wera, Szakáts Tibor Köszönet a Livesoundnak és Németh Werának!