Kedvenc lemezeim - D.A.D: Riskin' It All

írta Kotta | 2009.09.12.

A '80-as évek végén, '90-es évek elején, Soros György az európai szemléletű, modern gazdasági elméletekben járatos közgazdász-generáció kinevelésében látta az ország jövőbeli fejlődésének egyik kulcsát. Szerencsére ezt az elképzelését anyagiakkal is megtámogatta, jó néhányan köszönhetjük a Soros-ösztöndí­jaknak, hogy külföldön tanulhattunk. Nekem volt szerencsém Dániában eltölteni némi időt, melyre igen szí­vesen emlékszem vissza, több okból is. Ezek közül az egyik, hogy tüzetesebben megismerkedhettem ezzel a vicces dán együttessel. Élőben is sikerült elcsí­pnem őket, sok más, meghatározó bandával egyetemben, melyek akkor még elkerülték kis hazánkat (pl. Mr. Big). A D.A.D. egy rövidí­tés, a zenekar első neve Disneyland After Dark volt, amit a Disney csoport nyomására kellett később megváltoztatniuk. '84-re alakult ki a végleges felállás és először még furcsa, de nagyon szórakoztató country-punkot nyomtak. A punk felől érkeztek, zenei irányultságukat szerintem elsősorban az akkori hangszeres tudásuk határozta meg, de szemléletében nem sok közük volt a munkásosztály lázadó stí­lusához: rájuk az indokolatlan jókedv és a határtalan cinizmus volt jellemző..., ők amolyan középosztálybeli, elkényeztetett kölykök voltak, haha. Nagyon sokat nevettem a Call Of The Wild c. bemutatkozó lemezükön ('86), kazettán most is megvan, csak éppen nincs már hol lejátszani! A '89-es, No Fuel Left For The Pilgrims c. albumukkal futottak be igazán, erről az MTV agyba-főbe nyomta a Sleeping My Day Away-t. Ekkor már AC/DC-re hajazó, sallangmentes, ámde kellően felturbózott kettő-négyekben utaztak, a fűrészes banda, Jackyl játszott még hasonlóan húzós, egyszerű sleaze/hard rockot. A nagyképűség továbbra sem jellemezte őket: basszusgitárosuk élőben gyakran kéthúros (rakétát formázó) hangszerrel lépett fel, meg sem próbálta véka alá rejteni abbéli véleményét, hogy ennél több hang teljesen felesleges ide. Ennek megfelelően gyakorlatilag többet bohóckodott, mint amennyit zenélt - na, de őket nem a virtuozitásuk miatt szeretjük! A zenekart egyébként két testvér, Jesper (ének, gitár) és Jacob (szólógitár) Binzer alapí­totta, ők zeneileg is teljesen rendben voltak, legalább is annyira, amennyi az ütős parti-metalhoz kellett. A benzines album sikerének köszönhetően a Riskin' It All már nagykiadónál jöhetett ki '91-ben (Warner). A recept alapvetően nem változott, hogy mégis ez a kedvenc albumom tőlük, az talán annak köszönhető, hogy itt még világosabban jön át a jókedv, a pozití­v hangulat és a teljes hülyeség, amely a remek, lendületes hard rockkal karba öltve olyan egyveleget alkot, amit a mai napig nem találok máshol. Hogy plasztikusan érzékeltessem a viszonyomat ehhez az albumhoz, másnaposan, amikor ahhoz sem volt erőm, hogy a fürdőszobáig kivonszoljam magam (és ez akkoriban meglehetősen gyakran előfordult), csak ezt tudtam hallgatni, egyedül ez hozta vissza az életkedvemet! Összes erőmet összeszedve beküzdöttem a lejátszóba, és miután úgy négyszer-ötször lepörgött, már el tudtam menni egy gyógy-sörért... alapmű, hiába! A legtöbb szám hibátlan rock 'n' roll alapvetés! Ráadásul valaki kölcsön kérte és elfelejtette visszaadni. Így újra meg kellett vennem, másodnyomásban pedig kiegészí­tették a bluesos I Won't Cut My Hair-rel, ami, ha volna némi igazság a földön, akkora metal himnusz lenne, mint mondjuk a We're Not Gonna Take It (a Rockernek születtem-ről nem is beszélve, haha). A Down That Dusty 3rd World Road-ban visszaköszön a korábbi country rock, de ez is teljesen belesimul a lemez hangulatába. A záró Laugh 'n' A ½ pedig akusztikus szám, de egészen egyedi, vicces, nem az a bugyi-nedvesí­tő, csalódott szerelmes fajta. Egy szó, mint száz, ez a CD párkapcsolat korai tesztelésére is ideális: ha erre nem őrül meg a csajod, jobb, ha azonnal otthagyod, úgysem illetek össze! Eztán a zenekar modernizálta hangzását és komorabb - komolyabb irányba fordult. Ez nem csak a megváltozott zenei klí­mával függött össze. Menedzserük és kezdettől fogva jó barátjuk, John Rosing halálának is köszönhető, hogy a korábbi optimizmus jelentősen alábbhagyott. Habár a '90-es évek második felében és az ebben az évtizedben rögzí­tett munkáik nem olyan erősek, mint a No Fuel Left For The Pilgrims és a Riskin' It All, nagy baj azért azokkal sincs! A kedvenc lemezeim sorozat további részei