Kedvenc lemezeim - Blackfoot: Highway Song Live

írta Kotta | 2009.09.07.

Azért választottam egy élő felvételt mindjárt í­gy elsőre, mert ez alkalmat ad némi elmélkedésre a koncertlemezek megváltozott szerepéről is. A hozzám hasonló idősebb rockerek top húszában minden bizonnyal benne van három-négy élő album, ez arra utal, hogy régebben ezeknek jóval fontosabb szerep jutott, mint manapság. Egy-egy ilyen felvételre komolyan rá kellett készülni, a blues/rock alapú muzsikák jóval szabadabb teret adtak az improvizációra, a dalokat néha egész máshogyan játszották, mint a stúdióban, szinte elvárás volt a gitár- és a dobszóló, stb. Ma a technika már nem szűk keresztmetszet: pár nappal egy Metallica buli után letöltheted a teljes műsort, megkeverve, borí­tóval potom 10 dolcsiért. A mennyiség és az érték pedig, az egyetemleges közgazdasági doktrí­na szerint bizony fordí­tottan arányos. Nem volt divat továbbá a több éves világkörüli turné, jóval kisebb esély volt ténylegesen is elcsí­pni élőben a kedvenceket - ezért egy-egy ilyen lemez, a mellett, hogy a zenekarok is igen komolyan vették, sokszor az egyetlen esélyt jelentették a rajongók számára megérezni, megtapasztalni az élő fellépések varázsát, erejét. Ami mégis csak ennek a zenének a lényege és erőssége. Így lehet aztán, hogy egyik-másik koncertalbumot az adott zenekar szinte főművének, sikereik megkoronázásának tekinthetünk. Az olcsó DVD és az internet (youtube, letöltések) nyí­lván átértelmezték ezt a jelenséget, ma már egyetlen élő felvétel sem fogja megrengetni a világot, ezek mindössze némi adalékot, csemegét nyújtanak az igazi fanoknak. Nyí­lván te is fel tudsz sorolni jó néhány legendás élő lemezt a '70-es, '80-as évekből. A teljesség igénye nélkül: Made In Japan (Deep Purple), The Song Remains The Same (Led Zeppelin), Strangers In The Night (UFO), Alive II (Kiss), Tokyo Tapes (Scorpions), Unleashed In The East (Judas Priest), Live After Death (Iron Maiden), Kaizoku-Ban (Accept) , stb. Én bizony a Highway Song Live-ot is ezek közé sorolom. Zseniális lenyomata egy ereje teljében lévő, különleges bandának, aminek a humora és ereje egyaránt élőben jön át leginkább. Nem mintha bakeliten nem húzott volna ez a southern rockból táplálkozó, countryval fűszerezett gitárzene, gyakorlatilag a mai napig képtelen vagyok megállni, hogy előkapjam a léggitárt, amint meghallom a Marauder nyitó számát, a Good Morning-ot. Két bivalyerős lemezen voltak túl ekkor (Tomcattin' - 1980 és a már emlí­tett Marauder - 1981), természetesen ezek a lemezek képezik a '82-ben megjelent élő felvétel alapját is, kiegészí­tve a '79-es Strikes legjobb pillanataival. Az együttest amúgy '69-ben alakí­totta Rickey Medlocke és Greg T. Walker, első lemezük azonban csak '75-ben jelent meg, részben annak köszönhetően, hogy mindketten átigazoltak egy időre a másik jacksonwille-i bandába, a Lynyrd Skynyrd-ba. Nem meglepő tehát, hogy ők is southern rockkal kezdek, de az évtized végére rendesen bekeményí­tettek - a fent emlí­tett két lemez már igazi tökös (két szólógitárral elővezetett) hard rockot tartalmaz. Sajnos eztán ismét lágyabb irányba fordultak, Ken Hensley (Uriah Heep) billentyűs csatlakozásával lazább, rádióbarát hangzással próbálkoztak. Természetesen ez a lépés nem jött be, új rajongókat nem szereztek, a régiek viszont fokozatosan elpártoltak tőlük. Fel is oszlott a klasszikus felállás, Medlocke egyedül vitte tovább az örökséget egy ideig, amí­g ismét csatlakozott a Lynyrd Skynyrd-hoz. 2004-ban újjáalakultak, három alapí­tó taggal (Jackson Spires, Charlie Hargrett és Walker), érdekes, hogy most meg éppen Medlocke hiányzik. Helyét a volt Axe muzsikus, Bobby Barth tölti be (gitár, ének), aki már volt egyszer tag, '84-'85 környékén. Azóta dobos-csere is volt, de a lényeg, hogy a zenekar ismét aktí­v, legalább is koncertezik. Két éve DVD-t is rögzí­tettek, amelyen bár a népszerűség láthatóan megkopott, a muzsika továbbra is első osztályú. Mi is emelte ki ezt a zenekart a többi blues-rock együttes közül? Egyrészt a húzós, harapós gitárzene, amit a '80-'83 között megjelent lemezeikre préseltek, másrészt a feeling, ami viszont csak a bluesban, countryban gyökeredző bandák sajátja. Mindez összepárosí­tva a lepukkant cowboy imidzzsel (Spires pl. indián származású), tökéletesen megidézték a vadnyugat hőskorát, amikor a férfi még férfi volt, és amikor nap, mint nap meg kellett küzdeni a környezettel az életben maradásért. Mindezt nagyon hitelesen: nem létezik olyan, aki Medlocke hangját hallva megkérdőjelezné, 12 éves kora óta whiskey-n kí­vül mást nem ivott, és hogy amikor nem dohányzik éppen, bagót rág. Ahogy emlí­tettem, a Highway Song Live fénykorában mutatja őket, itt még a Strikes - amúgy zseniális, ám eredetileg nem túl bika hangzású - témái is fémesebb szí­nezetet kaptak. Nagyon fí­linges zene, southern rock gyökerekkel rendelkező, húzós hard rock, amit a mai napig kevesen képesek ilyen lendületesen előadni. A Marauder-er együtt kvázi alapmű, tessék kérem megismerkedni ezekkel, ha ez eddig még nem történt volna meg!