Heavy Metal - zenei stí­lus vagy kifejezési forma?- Kategóriák, alstí­lusok a kemény fémzenén belül - II.rész

írta Kotta | 2009.08.23.

Folytassuk hát menetelésünket a metal stí­lusainak labirintusában. A befejező részből kiderül, hogy nem minden power, ami annak látszik, és a true sem jelent mindig igazit a metalban..... Folk Metal, Viking Metal A folk metal atyjának a brit Skyclad-ot tartják, az í­r Cruachan és a finn Amorphis emlí­thető még a '90-es évekből. Igazán a 2000-es években vált népszerűvé a finnek (Korpiklaani, Finntroll, Ensiferum, Turisas, etc.) tolmácsolásában, de van egy erős német vonal is (Subway To Sally, In Extremo). Ebben a stí­lusban a metal hangzást népi hangszerekkel (furulya, hegedű, doromb, duda, harmonika) vegyí­tik, és gyakran külsőségekben (öltözködésben) is megidézik a pogány hagyományokat. Gyakori téma - a korábban már emlí­tettek mellett - a dicsőséges csaták, és az azt követő közös mulatozás. A viking metal kezdetei szintén a Bathory-hoz köthetőek, az Enslaved teljesí­tette ki a műfajt, jelentősebb képviselői pedig: Amon Amarth, Thyrfing, Borkagnar. A folk metallal ellentétben inkább rétegzene, alapvetően black/death sablonokból épí­tkezik, kiegészí­tve a tematikából adódó monumentalitással, epikus jelleggel. Időnként a feröer-szigeteki Tyr-t is ide sorolják, bár ez szerintem inkább power metal, látható tehát, hogy nem egy kiforrott stí­lusról van szó, inkább csak laza, tematikus kötődésről. Doom Metal Kialakulása egyértelműen a Black Sabbath-hoz köthető, lehangolt gitárok, lassú, súlyos tempók jellemzik. Szövegeiben gyakran kerül megfogalmazásra a fájdalom, félelem és az okkultizmus. Stí­lusteremtő zenekarok: Witchfinder General, Pentagram, Trouble, Candlemass, Saint Vitus. A mai napig népszerű (bár kifejezetten underground) stí­lus. Jelentős hatást gyakorolt ugyanakkor a sludge metal/stoner rock stí­lusokra, melyek komolyabb sikereket könyveltek el a '90-es évek közepétől egészen napjainkig. Stoner Rock/Sludge Metal A stoner - más néven desert - rock, (némileg leegyszerűsí­tve) a doom metalt keveri pszichedelikus rockkal, és a különleges hangzást, megszokottól eltérő megközelí­tést kereső '90-es években olyan bandák vitték szinte mainstream népszerűségig, mint a Kyuss, Queens Of The Stone Age, Monster Magnet, Tool vagy az A Perfect Circle (utóbbiakat gyakran emlegetik altenatí­v/művész-metalként is, szélesebb - pl. hard/progresszí­v rock - hatásaikra utalva). Az elnevezéséből (stoned - betépve) könnyen kikövetkeztethetjük egyik központi témáját, "művészi" felfogását. A sludge ezzel szemben a hardcore keménységét, "mocskosságát" párosí­tja a doom súlyosságával, néhány együttes (pl. Corrosion Of Conformity) jó adag southern rockkal fűszerezi mindezt, megteremtve ezzel a '90-es évek végének, 2000-es évek elejének egyik vezető amerikai (leginkább New Orleans-hoz köthető) kemény rock vonalát. Azon kevés metal banda is, amely meg tudta őrizni népszerűségét ebben az időszakban (Pantera, Metallica), szintén ehhez a stí­lushoz nyúlt, hogy hangzását megújí­tsa. Előzményként amúgy a Melvins-t szokták emlegetni, jelentősebb zenekarok pedig: Eyehategod, Crowbar, Down és a Black Label Society. Gothic A gótikus metal előzményei természetesen az olyan gothic rock zenekarokban keresendő, mint például a Sisters Of Mercy, The Mission, The Cure és a Dead Can Dance. A melankóliát és a sötét romantikát (death/doom) metalba oltó zenekarok első generációját a Danzig, Paradise Lost, Anathema és a My Dying Bride képviselte. A Type O Negative és a Sentenced is kiemelkedőt alkotott ebben a stí­lusban. Később a finn vonal egy része (HIM, The 69 Eyes) populárisabb irányba tereli a stí­lust, de szintén ebben a műfajban arattak elsőként komolyabb sikereket a női énekest (is) felvonultató zenekarok (The Gathering, Theatre Of Tragedy, Lacuna Coil). Hamarosan megszületik a "szépség és szörnyeteg" koncepció is (férfihörgés/tiszta női ének). Utóbbi vonulat, szimbiózisban a szimfonikus power metallal, éppen napjaink egyik legnépszerűbb irányzatává vált (lásd később). Power Metal Na, ez kemény dió! Őszintén szólva, én olyan bandák kapcsán hallottam először, még a '80-as évek közepén, mint a Jag Panzer, Hellstar, Liege Lord, Armored Saint, Lizzy Borden, Omen, Manilla Road, , Vicious Rumors, , Savatage és a Metal Church. Akkoriban, jobb hí­ján ezzel a kifejezéssel különböztettük meg őket a speed és thrash zenekaroktól - számomra ők a NWOBHM amerikai megfelelői, bizonyos értelemben továbbfejlesztői voltak. Ezeket ma már US power-nek, azaz amerikai stí­lusú power metalnak nevezik, merthogy időközben ez a stí­lus kiterjedt európai jelenséggé (is) vált. Európai gyökerei is régre nyúlnak vissza: a Helloween Keeper lemezei kapcsán lehetett először hallani ezt a kifejezést - a Walls Of Jericho speed metaljához képest visszafogottabb tempójú, jóval több dallamot (mind gitárjáték, mind ének tekintetében) tartalmazó zenének új megnevezés dukált. Már akkor sejteni lehetett, hogy itt elkezdődött egy új irány? A stí­lus alapkövei azóta is: dallamos gitártémák, magasabb tartományokban mozgó, "operás" ének, bombasztikus hangzásra való törekvés, együtt énekelhető refrének. Az alapvetően lendületes tempó azért továbbra is megmaradt, lassan egyre nagyobb teret nyertek a hangzás kialakí­tásában a billentyűs hangszerek is, velük együtt pedig a musicales, rock-operás zenei megoldások, nagyzenekari betétek, kórusok is egyre gyakoribbak lettek. Tematikában jellemzővé vált a Rainbow/Dio által már bevezetett fantáziavilág. Ahogy azt emlí­tettük korábban, a speed metal elnevezés ezzel párhuzamosan, szép lassan kikopott a használatból és elkezdtünk európai stí­lusú power metalról beszélni. Legfontosabb képviselői: Gamma Ray, Stratovarius, Edguy, Rhapsody, Blind Guardian, Sonata Arctica, Royal Hunt, Adagio. Némiképp zavaró lehet, hogy vannak amerikai együttesek is ebben a műfajban, mint pl. a Kamelot, Symphony X vagy az Angra (hacsak ezeket nem soroljuk a szimfonikus metalba - lásd később). Itt muszáj megemlí­teni az Európában ezzel párhuzamosan fejlődő másik irányzatot, az un. neoklasszikus metalt, mert a két stí­lus menthetetlenül összegkapcsolódott az évek során. Létrejötte egyértelműen a svéd gitárzseni, Yngwie J. Malmsteen nevéhez köthető, bár szokás Randy Rhoads-ot is emlí­teni, mint fontos előzményt. Malmsteen, Hendrix, Iommi, Van Halen és Blackmore mellett, a következő, kemény rock gitározásra legnagyobb hatást gyakorló személyiség. Az eredetileg hegedűn játszó zenész klasszikus zenei technikákat és komponálási módszereket integrál a fémzenébe (arpeggiók, ellenpontozás), inspirációt elsősorban a barokk zenéből és Mozart/Chopin/Paganini virtuozitásából merí­t. Gitárosok generációit indí­tja el ezzel az új szemlélettel, a '80-as évek második felében hetente jelennek meg az instrumentális gitár-albumok (Tony McAlpine, Ritche Kotzen, Greg Howe, Vinnie Moore, Jason Becker, stb.). A korábban emlí­tett zenekarok szinte mindegyike magáévá tette a neoklasszicizmus koncepcióját, beolvasztotta zenéjébe a klasszikus zene megoldásait, a Malmsteen által bevezetett szólótechnikák pedig egyszerűen megkerülhetetlenek a gitárosok új nemzedéke számára. Ezért a neoklasszikus metalra talán jobb is úgy tekinteni, mint zenei koncepcióra, felfogásra, amely egyik fontos eleme az európai stí­lusú power metalnak, nem pedig, mint egy önálló stí­lusra. Hogy tovább bonyolódjon az összkép, ismeretes még a szimfonikus (power) metal alkategória is. Ennek nagyon hasonló a jelentése a neoklasszikushoz: ugyanúgy komolyzenei hangzás és dalszerkezet jellemzik. Némi különbséget talán úgy tehetünk, hogy ebben az esetben kifejezetten a billentyűs hangszerek segí­tségével megidézett nagyzenekari betétekről, kórusokról van szó, nem csupán egy játékstí­lusról/szemléletről. Előzményének a szimfonikus rockot tekinthetjük, a progresszí­v rock egyik válfaját. Az elnevezés már akkor is ebben a kettős értelmében volt használatos: egyrészt a klasszikus zene befolyása, másrészt (az ehhez szükséges), hangsúlyosabbá váló szintetizátor-használat jellemezte (lásd ELP, Yes). Előzményként emlí­thető, hogy már a Deep Purple is kacérkodott a klasszikus zenével, a neoklasszikusok pedig mindennapossá tették a koncepciót. Szerintem a Savatage szerepe sem elhanyagolható, talán ők voltak az elsők, akik a nagyzenekari hangzást, komponálási technikát metalba oltották. Mérföldkő lehet még a Therion '96-os Theli cí­mű lemeze is, mely a kórustémák beemelésével tette teljessé a műfaji kellékeket. A korábban europower-ként felsorolt együttesek jó részét itt is megemlí­thetnénk, mint jelentősebb zenekar, az átfedések miatt nagyon nehéz éles (néha bármilyen) határvonalat találni. Egy vonulatot azonban mindenképpen megemlí­tenék: ahogy arra már korábban is utaltam, van a szimfonikus metalnak egy válfaja, amely a gothic melankóliájából, romantikájából is merí­tve, általában női (vagy dupla, női/férfi) énekessel játssza a power metalt. A Within Temptation, Nightwish, Epica stí­lusú zenekarok komoly (kommerciális) sikereket arattak ezzel a felfogással, napjaink egyik legnépszerűbb keményzenei irányzatát teremtve meg ez által. Amint látható, a power metal megnevezés nagyon sokféle zenét takarhat, a melodikus Royal Hunt-tól egészen a thrash-sel és hardcore-ral kacérkodó Pantera-ig. Kicsit olyan, mint maga a heavy metal volt anno: belefér minden, ami máshonnan kimaradt - ráadásul pontosí­tva (euro-metal, szimfonikus, vagy neoklasszikus power, stb.) sem feltétlenül leszünk okosabbak, az alkategóriák közti komoly átfedések miatt. Én ezért a következő szóhasználatot javaslom: • nevezzük szimfonikus (power) metalnak azokat a zenekarokat, ahol a komolyzenei hatások kifejezetten hangsúlyos billentyűs-használattal párosulnak és/vagy samplerek gyakori használata jellemzi (pl. Rhapsody, Symphony X, Nightwish, Epica - függetlenül attól, hogy női az énekes, vagy sem), • legyen (tradicionális) power metal az, ahol a klasszikus zenének/szintetizátornak nincs, vagy visszafogottabb a szerepe (pl. Primal Fear, Rage, Metal Church - nem érdekes, hogy európai az együttes, vagy sem). Itt azért megjegyezném, hogy a US power zenei megközelí­tése, dallamalkotási metódusa és gyökerei különböznek az EU powerétől: mí­g amerikai megfelelője a thrash-sel, addig kontinentális tesója a már emlí­tett speed metallal áll közelebbi rokonságban. • használjuk a neoklasszikus metal elnevezést az ebben a stí­lusban fogant (többé-kevésbé) instrumentális gitárlemezekre (tudva, hogy ez a kategória az előbbi kettőre is hatott). Természetesen í­gy is akad majd jó néhány power metal banda, mely esetén több kategóriára, körülí­rásra is szükségünk lesz, de mégiscsak van egy egységes kiinduló-pont, amihez viszonyí­tani lehet. Progresszí­v Metal Mondjuk, ez sem egyszerű! Némi vita övezi ugyanis már azt a kérdést is, hogy önálló kategóriának tekintsük-e egyáltalán, vagy inkább játék-stí­lusként, -felfogásként aposztrofáljuk: hiszen bármelyik eddig emlí­tett műfajt lehet újszerűen, előremutatóan játszani, mindegyikben találunk olyan zenekarokat, melyek megpróbálnak a bevett sablonoktól elrugaszkodni. A progresszí­v rocknak már a stí­lus születésekor komoly hatása van a kemény fémzenére (Uriah Heep, Deep Purple), hard rockot/AOR-t is lehet rafináltan játszani (King's X, Kansas), jó néhány tradicionális heavy metal együttesre is jellemző (Iron Maiden, Mercyful Fate), a US powernek is volt egy kifejezetten komplex témákra, nem szokványos dalszerkezetekre épülő válfaja (Queensryche, Fates Warning, Crimson Glory), de a legextrémebb stí­lusokat (black/death) is lehet progresszí­van játszani (Opeth/Death/Cynic/Amorphis/Tiamat). Ráadásul a szimfonikus/neoklasszikus metal, vagy éppen a stoner rock (lévén egyik alkotóeleme a pszichedelikus rock) "per definí­ció" progresszí­v. A progresszivitás tehát végigkí­séri a metal történetét. Első komolyabb hulláma a 80-as években, a fent emlí­tett amerikai power zenekarokhoz köthető, maga az elnevezés is ekkor született meg. Rájuk a NWOBHM zenéje éppen úgy hatott, mint a '70-es évek nagy progresszí­v rock zenekarai (Pink Floyd, Jethro Tull, Genesis, Rush, King Crimson, stb.). Igazán markáns, meghatározó stí­lussá viszont csak a '90-es években vált, a Dream Theater zászlaja alatt. Egyrészt, az ő előadásukban tökéletes egységet alkot a már emlí­tett progresszí­v rock szemlélet a heavy metal hangzásával, eszközkészletével (leginkább a thrash és a neoklasszikus power hatása emlí­thető), de időnként némi jazzre, modern rockzenére, vagy akár black-metalos elemekre is rábukkanhatunk zenéjükben. Ugyanakkor, a bevált sablonokat, fordulatok elvető, lenéző akkori korszellem is hozzájárult ahhoz, hogy a jóval komplexebb, újszerű megközelí­téssel játszott (de azért alapvetően metal) zene iránti igény ugrásszerűen megnőtt. Így a progresszí­v metal mégis csak megvethette a lábát, mint önálló, relatí­v népszerűségre szert tevő stí­lus. Egyik ismertető jegye a gyakran teljes albumon (de legalább is egy részén) keresztülvonuló egységes (zenei és tematikai) koncepció, illetve a többtételes kompozí­ciók, melyek a klasszikus zenében is gyakoriak. Legjelentősebb képviselői (a már emlí­tetteken kí­vül): Watchtower, Shadow Gallery, Pain Of Salvation, Mekong Delta, Psychotic Waltz, Sieges Even, Threshold, Redemption, Beyond Twilight, Ark, de gyakran ide sorolják a komplexebb power metalt játszó együtteseket is, mint például a Nevermore, Kamelot, Conception vagy a Symphony X. A Spock's Beard, a The Flower Kings vagy a Porcupine Tree rockosabb formájában játssza ezt a zenét, a Pagan's Mind, a Coheed and Cambria vagy az Ayreon űr-koncepcióba helyezve, az Andromeda és az Evergrey sötétebb, melankolikusabb oldaláról megközelí­tve, stb. - a sort gyakorlatilag a végtelenségig folytathatnánk. Manapság némi "progresszivitás" a power metal zenekarok legtöbbjében megtalálható - a neoklasszikus metal Mark Boals - Göran Edman féle vonulata egyenesen amolyan al-alstí­lust hozott létre (melodikus prog. power) -, de más stí­lusirányzatok is beépí­tették szemléletükbe (már ami a zenei összetettséget illeti), í­gy népszerűségével egyenes arányban kopott el eredeti jelentése (újszerű, előremutató). Grunge Ha már oly sok szó esett azokról a bizonyos '90-es évekről, nézzük meg mi is történt pontosan, milyen irányt vett a rockzene fősodra ebben az évtizedben. Bár a grunge szigorúan véve nem tartozik a metal zenék közé, a két stí­lus hatott egymásra (már eleve egyfajta reflexióként született a gyökerét vesztett, üzletággá avanzsáló stadion rockra, később pedig - népszerűvé válva - visszahatott a fémzenékre: ekkoriban a hard rock/heavy metal együttesek jó része megpróbálta modernizálni a hangzását, hogy a kor követelményeinek megfeleljen (mondanom sem kell, nem túl nagy sikerrel). Amúgy meg, azt senki sem tagadhatja, hogy a grunge is gitáralapú (azaz kvázi "hard") rock zene. A stí­lus képviselői elvetették a hatalmas látványosságokkal járó koncerteket és a külsőségekre túl sokat adó heavy metal és stadion-rock bandák hozzáállását, a bevált, addigra sablonos zenei fordulatokkal együtt. A külsőségekkel nem törődve próbáltak meg visszaásni a hard rock gyökereihez, de beemeltek a zenéjükbe szinte minden, a '70-es években népszerű irányzatot: folkot, punkot, pszichedelikus rockot. Gyakran disszonáns, agyoneffektezett gitárhangzással és pesszimista, meditatí­v, befelé forduló énektémákkal jelenik meg. A tipikusan "értelmiségi" garázs-rock szülőhelye Seattle, illetve annak környéke. A stí­lus áttörése, széles körben is népszerűvé válása a Nirvána '91-es Nevermind c. lemezéhez kötődik. Legjelentősebb képviselői rajtuk kí­vül: Soundgarden, Alice in Chains, Pearl Jam, Mother Love Bone, Temple Of The Dog, valamint a kaliforniai Stone Temple Pilots. Egyéb keményzenei irányzatok a '90-es években A '80-as években a heavy metalra leginkább a punk zene hatott (NWOBH és thrash), illetve a progresszí­v rock, a '90-es években azonban sok banda más, távolabb eső műfajokkal is kí­sérletezett, hátha meglelik az új évtized "hangját". Az Extreme népszerűvé teszi a funk-metalt '90-es Pornograffitti lemezével, ezt egy durvább stí­lusban játszotta a Mordred, punkosabban a Suicidal Tendencies, elvontabban pl. a Primus. A Red Hot Chilli Peppers-t pedig egyenesen a slágerlisták élére repí­ti. Már az Aerosmith és az Anthrax is kí­sérletezett rap-metallal, ezt az irányt a Cypress Hill, Body Count teljesí­ti ki, de a Stuck Mojo, vagy a Rage Against The Machine is megemlí­thető. A Faith No More zseniálisan olvaszt magába funkot, rappet, punkkal, thrash-el fűszerezett muzsikája a mai napig etalon a stí­lusokon átí­velő rockzenében. A White Zombie, Ministry, Nine Inch Nails vonal az elektronikával és az ipari hangzásokkal próbálkozik. A Jane's Addiction-os gyökerekből kinövő Tool féle alternatí­v metalról már volt szó. A megváltozott zenei klí­mát jelzi, hogy az olyan népszerű metal zenekarok is, mint például a Metallica, fazont vált ebben az időszakban és zenéjét is kí­sérletezősebbé teszi. Nu Metal A fentebb kifejtett, gunge-tól és alternatí­v metaltól fortyogó közeg is kitermelte a maga sztárjait, nincs mese, az MTV-n szocializálódó nagyközönségnek (és a zeneiparnak) nemzetközi bálványokra és látványos megmozdulásokra, koncertekre van szüksége. A '90-es évek közepétől beszélünk nu metalról (new metal - állí­tólag először a Coal Chamber kapcsán hangzott el). Az olyan együttesek, mint a Korn, a Papa Roach, vagy a Limp Bizkit összekutyultak ezt-azt az akkori szí­ntérről (lásd fent), hozzáadtak némi hip-hopot, valamint a középiskolás generáció számára menő imidzset és máris kész volt az új szenzáció. A Slipknot és Marilyn Manson sokkterápiával próbálja áttörni a megnőtt fájdalomhatárt - a megközelí­tés kicsit más, a zene gyakorlatilag ugyanúgy fúziós. Talán egyedül a System Of A Down az, aki tényleg újszerűen, frissen keveri a stí­lusokat és inkább a belbecsre, mintsem a külcsí­nre fókuszál. A korszak egyik legnépszerűbb metal zenekara a Pantera, akik sikeresen vegyí­tik a US power, thrash, sludge és hardcore irányzatokat, death metalos hörgésekkel tarkí­tva azt - előre vetí­tve ezzel a metalcore extrém stí­lusok és a hagyományos heavy metal keverésén alapuló megközelí­tését. Metalcore A hardcore egyszer már fúziót alkotott a metallal (thrash), de ahogy komorodik a kor, emelkedik az ingerküszöb, úgy kell az erősebb összetevőkből egyre többet tenni a levesbe, hogy újra serkentse az í­zlelőbimbókat. Ezzel meg is érkeztünk a jelenbe, korunk egyik vezető sokkterápiás zenei megoldásához. Végy némi thrash-t és klasszikus heavy metal riffelésen alapuló göteborgi death metalt (azaz a metal extrémebb, de azért még a szélesebb közönség számára elfogadható válfajait), majd adagolj hozzá egy újabb adagot a hardcore-ból. Tuti, hogy kifekszel... Elindí­tói gyakran a éppen a hardcore szí­ntérről érkeznek, főbb képviselői a Killswitch Engage, Shadows Fall, Unearth és az All That Remains. Ahhoz képest, hogy relatí­ve új stí­lus, már alkategóriái is vannak, annak megfelelően, hogy melyik összetevőre helyezik a hangsúlyt: deathcore (pl. The Red Cord), mathcore (pl. Dillinger Escape Plan), modern thrash (God Forbid, Lamb Of God), modern metal (Avenged Sevenfold, Trivium). Ezért egy új elnevezés is kialakulóban van: összefoglalóan minderre gyakran hivatkoznak, mint NWOAHM (New Wave Of American Heavy Metal). Összefoglaló Hosszú utat jártunk be a '60-as évek végétől napjainkig és látható, hogy a hard rock / heavy metal milyen széles spektrumát fedi le a (kemény) rockzenének, mennyiféle - egymástól néha igen távol álló - stí­lus fér meg a műfajon belül. Felmerül ezért a kérdés, hogy tekinthető-e egyáltalán önálló, markáns jegyekkel bí­ró kategóriának, vagy ez jóval inkább egyfajta kifejezési mód? A cí­mben is megfogalmazott dilemma nagyon is jogos: ha eljutottál eddig az olvasásban, lehet olyan benyomásod, hogy szinte bármilyen zenét játszhatsz, ha eléggé feltekered a hangerőt, "belefér" a kemény fémzene kategóriába. Nos, remélem sikerült bemutatni azokat a stí­lusjegyeket, melyek alapján önálló zenei kategóriának tekinthető, amik megkülönböztetik más stí­lusoktól. Ugyanakkor az is szándékomban állt, hogy érzékeltessem: ez a műfaj, viszonylagos kötöttsége ellenére igenis nagyon nyí­lt, befogadó, már ami az egyéb zenei műfajok integrálását, meglévő zenei sablonokba illesztését illeti. Ezért képes újra és újra megújulni és ezért nem fog sosem eltűnni a zenei palettáról! Long live Rock 'n' Roll!