fbpx

Heavy metal: zenei stí­lus vagy kifejezési forma? Vitaindí­tó összegzés a "kemény fémzene" stí­lusairól (I. rész)

írta Kotta | 2009.08.17.

 

  1. Manapság a bandák jó része több stílusból merít, sokféle hatást olvaszt magába, így lehetetlen leírni őket egyetlen kategóriával. Így valószínűleg mindkettőnknek igaza van bizonyos mértékig, még ha nem is egyezik a véleményünk.
  2. A stílusok besorolása, elnevezése is változott, alakult az idők folyamán. Lehet, hogy egész másra gondolsz, mint én, amikor mondjuk heavy metalról beszélünk?
  3. Én még nem találkoztam a kemény fémzene stílusainak egyetemleges, mindenki által elfogadott besorolásával. Azaz mindenkinek igaza lehet a saját szempontjából, mindaddig, amíg meg tudja indokolni véleményét.

Nos, az első pontban foglaltakat nem tudjuk megváltoztatni, adott esetben továbbra is két-három kategóriára lehet szükségünk egy zenekar meghatározásánál. A másik két érvben gyökeredző szubjektivitást azonban nagyrészt kiszűrhetjük egy olyan leírással, amihez referálhatunk a besorolásoknál. Nos, pontosan ez a célja ennek a vitaindító cikknek: létrehozni egy olyan kategóriarendszert, amelyhez fordulhatunk kétely esetén, így mindenki – legalábbis aki ezt a magazint olvassa – tisztában lehet azzal, mire is gondolunk egy adott stílus kapcsán. Ebben számítunk hűséges olvasóink véleményére, szakértelmére is, hogy a végeredmény valóban konszenzusos legyen. Így talán jobban elkerülhetőek lesznek a félreértések.

Néhány dolgot tisztázni szeretnénk már előzetesen:

  1. Nem állítjuk, hogy a mienk az egyetlen lehetséges besorolás, de még csak azt sem, hogy a legjobb. Ez csak egy a lehetséges értelmezések közül, történetesen az, amelyhez a Hard Rock Magazin a jövőben tartani igyekszik magát.
  2. A kemény rocknak számtalan kategóriája létezik, sőt azoknak is vannak alfajai. Nem törekszünk a teljességre, itt és most csak a főbb stílusokat és a HRM profijából releváns kategóriákat vesszük sorra. Nem foglalkozunk továbbá a pirate, true, fantasy stb. metal kategóriákkal sem, mert ezek legtöbbször nem markáns zenei különbségeket, hanem leginkább olyan külsőségeket jeleznek, amivel egyik-másik zenekar igyekszik megkülönböztetni saját magát a többi, hasonló stílusban mocorgó bandától.
  3. Mindazonáltal nem vagyunk zeneesztéták, tudományos pontosságú műfaji meghatározásokra ezért nem biztos, hogy képesek leszünk. Ráadásul ezek a határok időnként meglehetősen elmosódottak. Egy-egy kategóriáról ezért sokszor többet elárul, elárulhat a példaképpen felhozott, adott stílusban meghatározó zenekarok felsorolása, ezekre mindenképpen törekedni fogunk.
  4. Egy-egy stílusról akár oldalakat is meg lehet tölteni, sorra véve a kialakulását, fejlődését és főbb jellemzőit. Mi itt nem fogunk kimerítő leírást adni minderről – az írás célja a kategóriák számbavétele és főbb jellemzőinek megragadása, semmi több.

A heavy metal, mindamellett, hogy egy meglehetősen zárt stílus, már ami a szigorú sablonok, hangzásbéli kötöttségek, bevett zenei fordulatok és bizonyos külsőségek használatát illeti, az egyik leginkább sikeres műfaj a különböző zenei hatások, illetve más stílusok integrálásában, beolvasztásában. Más szóval ezen a színtéren minden és mindenki hat mindenre és mindenkire. Ez egy állandóan forró-fortyogó kavalkád, ahol a stílushatárok időnként meglehetősen összemosódnak, kategóriák tűnnek el és születnek újak, vagy éppen olvadnak egymásba. Ezért a történeti áttekintésnek, kontextusba helyezésnek különösen hangsúlyos a szerepe, kezdjük is mindjárt a stílus kialakulásával, hogy a későbbieket jobban megértsük majd.

A kezdetek

A heavy metal kialakulása kapcsán két rockzenekart szokás említeni: egyrészt a The Kinkset, akik a You Really Got Me című slágerükkel „feltalálták” a riffet. A jazzből eredeztethető kifejezés a rockzenében ismétlődő gitárfutamokat jelent, és a kemény fémzenék alapvető pengetési stílusa. A másik zenekar a Steppenwolf, mivel a Born To Be Wildban tűnik fel először maga a kifejezés (heavy metal thunder). Én azért még hozzáteszem Jimi Hendrixet is, aki nélkül gitáralapú, kemény rockzenéről nehéz lenne beszélni: ő az alfahím, a gitár fallikus jelképpé emelésének ösztönös megteremtője, a mai agresszió adott esetben szélsőséges formái is valahonnan tőle erednek.

Az első olyan bandák, akiket ezzel az új, rocknál is hangosabb, látványosabb és komplexebb stílussal azonosítanak, még meglehetősen egyértelműen gyökereznek a blues, rock ’n’ roll vagy éppen a ’60-as évek progresszív rock előzményeiben. Előbbire példa a Led Zeppelin, utóbbira a Uriah Heep, a Deep Purple-ben pedig mindez együtt jelentkezik. Kiemelkedő szerepe van a stílus alapjainak lerakásában a Black Sabbathnak. Tony Iommi az első, aki egyeduralkodóvá teszi a kvint kettőshangzatokat a korábban alkalmazott több húron lefogott akkordok helyett, lehangolja a gitárját, kromatikus skálákat és a középkorban betiltott (Sátán zenéje) tritónuszokat használ, elévülhetetlen érdemei vannak tehát a stílusteremtő zenei sablonok létrehozásában. Kiegészülítve mindezt a fura (extrém) énekstílussal és az okkultista szövegvilággal, a Black Sabbath számos olyan kelléket felvonultat, ami a mai napig ennek a stílusnak az esszenciáját jelenti. Fontos elem még a ritmusszekció teljes értékűvé tétele is: a gitárok hangsúlyos szerepet kaptak már a rockzenében is, de a dob még csak inkább lágy kísérőhangszer. A kemény fémzene éppen a menydörgésszerű dob-basszus hangzásról kapta a nevét, nyílván nem véletlenül.

A másik kiemelkedő egyéniség Ritchie Blackmore, aki nem annyira a riffek, mintsem a gitárszólók tekintetében távolodik el a korábbi blues-rock sémáktól. A Deep Purple-ben, majd később saját zenekarában, a Rainbow-ban újszerű, szélsebes szólókat nyom, új pengetési technikát alkalmaz, hosszú improvizációkkal fűszerezi előadásmódját – megszületik tehát a gitárhős, -virtuóz archetípusa, mint a stílus egyik meghatározó ismertetőjele. A nőbálvány, szőrös mellű, szexista, hímsoviniszta énekes szerep pedig már jól ismert Robert Plant (Led Zeppelin) előadásában, az új stílus összes sztereotípiája felvonultatásra került tehát a ’60-as évek végére.

A szaksajtó leginkább a NWOBHM-t szokta emlegetni mint a második fontos lépcsőt a heavy metal kialakulásában. Szerintem ez némi nagyvonalúságra vall, történt ugyanis egy s más a ’70-es években, ami még fontos lehet a mai sokszínűség megértésében. Ott voltak egyrészt azok a rythm & blues és rock ’n’ roll zenekarok, amelyeket jobb híján ide soroltak, akár a külsőségek, a szövegek, vagy a zenéjükben megjelenő agresszivitás, hangerő miatt, mint például az ausztrál AC/DC, az amerikai Aerosmith, Ted Nugent és Blue Oyster Cult, vagy éppen a Motörhead. A nagy elődök nyomán, a ’70-es évek közepére megjelenik a másodvonal is, akik nem keveset tesznek hozzá a metal eszközkészletéhez (UFO, Scorpions, Judas Priest, Thin Lizzy). Ilyen például az ikergitáros felállás (így a fémes hangzás a gitárszólók alatt sem ürül ki), sőt a Molly Hatchet egyenesen három szólógitárral nyomta, valamint az uniszólók és a színpadi megjelenés (gondoljunk csak a Priest bőrbe/szegecsbe öltözött legénységére, vagy Schenker Flying V-jére, ami szinte jelképévé válik a korszaknak). Mindezek előkészítik a New Wave Of British Heavy Metal invázióját a ’70-es évek végére.

Ne feledkezzünk meg az Alice Cooper és a Kiss hatására, az európainál jóval színpadiasabb, teátrálisabb fordulatot vevő amerikai hard rock zenekarokról sem. A ’70-es évek második felében már nyomul az európai gyökerekkel rendelkező Van Halen is. Eddie Van Halen nyitja meg az utolsó kaput a gitárvirtuózok előtt az általa bevezetett tapping technikának köszönhetően. Egy pezsgő színtérre érezik tehát az Iron Maiden, a Saxon, az Angel Witch, a Def Leppard, a Diamond Head és társaik fémjelezte új vonal, amely a korai kemény rockba a punk lendületét is beilleszti és ezzel a fontos lépéssel immár jelentősen eltávolodik a blues/rock gyökerektől. Ettől kezdve beszélhetünk a mai értelemben vett klasszikus heavy metalról és nem sokkal ezután meg is kezdődik a műfaj alstílusokká rendeződése.

Ezzel megérkeztünk fő témánkhoz, a kategóriák jellemzéséhez. Mielőtt azonban ebbe belevágnánk, tisztázzuk, mit is értünk akkor heavy metal (röviden metal) alatt? A kezdetben ezzel a megnevezéssel illetett zenekarokat ma már leginkább hard rockként tartjuk számon, és a ’80-as években is minimum három különböző értelemben volt használatos. Egyrészt mint a kemény fémzenék gyűjtőfogalma, az alstílusok összefoglaló neve – tehát mint zenei műfaj –, másrészt mint a „klasszikus” heavy metal, azaz alstílusként a NWOBHM rövidített változata, harmadrészt pedig, mint azon zenekarok stílusmegjelölése, melyek egyik többé-kevésbé jól meghatározható kategóriába (speed, thrash, black, death stb.) sem illettek bele (például Ozzy vagy Dio, akik a hard rocktól már eltávolodtak, de speed vagy power metalként még nem jöhettek szóba).

Mi az egyszerűség kedvéért, és az eredettörténetet tiszteletben tartva, az első értelmében fogjuk használni, azaz gyűjtőfogalomként, beleértve a hard rockot és annak különböző módosulásait (AOR, stadionrock stb.) éppúgy, mint a legújabb és legextrémebb stílusokat, de a teljességre való törekvés jegyében az alstílusi értelmében vett jellemzőit is összefoglaljuk majd. Nézzük akkor a kategóriákat – értelmezésünknek megfelelően kezdhetjük mindjárt akár a hard rockkal is.

Hard rock

Létrejötte egyértelműen a ’60-as évek végének blues és rock gyökerekkel rendelkező zenekaraihoz köthető, melyekről már volt szó fentebb (Led Zeppelin, Deep Purple). Egyedül a Queennel egészíteném ki a sort: szerintem e zenekar intelligens rockzenéje és fantasztikus dallamérzéke is komoly befolyást gyakorolt a stílus fejlődésére. A következő évtizedben leginkább a Deep Purple utódzenekarai (Rainbow, Whitesnake) vitték tovább ezt az örökséget. A heavy metal fokozatos különválásával, extrémebb irányba fordulásával (valamint a punk megjelenésével) hamarosan elvesztette kezdeti lázadó aspektusát és kialakultak rádióbarát, életigenlő válfajai, mint például az AOR és a stadionrock, ezek elsősorban az Egyesült Államokhoz köthető irányzatok (lásd külön).

A ’80-as években a stílus újabb lendületet kap Európában is, egyrészt a Def Leppard dallamosabb irányba fordulásával, másrészt a Europe The Final Countdown c. dalának hatalmas sikerével (ráadásul a Scorpions is a slágerlistákat ostromolja, igaz lírai számokkal). A TNT, a Hanoi Rocks, a Pretty Maids és a Krokus is bejátsza magát a másodvonalba, errefelé a mai napig ez a két térség (Skandinávia és Svájc) ápolja leginkább a dallamos fémzene hagyományait (lásd Lordi, The Poodles, Hardcore Superstar, Jorn, Gotthard, Shakra, stb.), természetesen időközben egyéb hatásokat is magukba olvasztva.

Látható tehát, hogy a hard rock is egyfajta gyűjtőfogalom, amely vagy ebben a szintetizáló értelmében használatos, vagy amikor a „klasszikus”, ’60-as, ’70-es évek hangzásához visszanyúló, blues-rock alapú kemény, ámde dallamos fémzenéről beszélünk.

AOR (Adult Oriented Rock)

Ahogy említettem, a hard rock Angliában született, de hamarosan otthonra lelt az Egyesült Államokban is: már a ’70-es években, jó adag szintetizátorral / zongorával megszelídített, rádióbarát változata Billboard helyezéseket és több milliós eladásokat produkált, olyan bandák tolmácsolásában, mint a Journey, Foreigner, Boston és a Styx. Ide sorolható szerintem a Heart, az Asia, az REO Speedwagon és a Toto is, a stílus népszerűsége a mai napig töretlen.

Glam/Sleaze metal

Nem túl éles a határvonal a glam és a sleaze között, különböző források ugyanazon együtteseket hol ide, hol oda sorolják, ezért most egy kalap alá veszem őket. (A legelfogadottabb nézet szerint a sleaze koszosabb hangzású, több a klasszikus, blues alapú, hard rock hatás benne (és a southern rock), de külsőségek - szövegvilág, megjelenés – alapján nehéz különbséget tenni.) Az AOR-tól azonban mindenképpen érdemes megkülönböztetni, két okból is: egyrészt mert időben is kettéválik a két hullám (e stílus képviselői a ’80-as évek közepétől aratják legnagyobb sikereiket), másrészt pedig – éppen az időközben kiteljesedő NWOBHM mozgalomnak köszönhetően – stílusbéli különbözőségek is vannak: a billentyűs hangszerek szerepe jelentősen háttérbe szorul, egyértelműen a gitáralapú melódiák játsszák a főszerepet.

A punk zene lendülete és egyszerűsége is hatott a stílusra (hedonista életszemléletével együtt), külsőségek tekintetében pedig nyilvánvaló a ’70-es évek glam rock együtteseinek (T. Rex, Sweet, Slade, Alice Cooper) hatása. Szövegeiben ritkán távolodik el a szex, buli, rock ’n’ roll, valamint a drogok témakörétől. A Los Angeles környékéről induló, hajmetalként is gyakran emlegetett stílus legjelentősebb képviselői a Poison, Ratt, Quiet Riot, Mötley Crüe, Danger Danger, Van Halen, Dokken, Cinderella, W.A.S.P. és a Twisted Sister. A Guns N' Roses még a ’90-es évekre is sikeresen átmenti ezt az irányvonalat.

Aréna/heavy rock

Még egy elnevezés használatos a dallamos fémzenék megjelölésére, habár ez némileg félrevezető is lehet, hiszen nem egy markánsan különálló stílusról van szó – aréna- vagy stadionrock. A már korábban is említett Kiss ideje korán elvetette a látványos élő fellépések magját az ilyesmire amúgy is fogékony tengerentúli színtéren, így a rock-cirkusz és a show-business teljes apparátussal düböröghetett a ’70-es évek közepétől kezdve. A Journey és a Foreigner éppúgy stadionokat töltött meg, mint később a Mötley Crüe és a Van Halen, vagy még később a Guns N’ Roses. Jobb híján ide sorolhatjuk azon együtteseket is, melyek mind az AOR, mind a glam eszközkészletéből beemeltek bizonyos elemeket a zenéjükbe (például Winger, Bon Jovi). A fent megnevezett stílusokat (tradicionális hard rock, AOR, glam metal, aréna rock) ezért leginkább úgy kell elképzelni, mint egymásba gabalyodó halmazokat, melyeknek igen jelentős a közös részük.

Igazán nem akarom összezavarni a kedves olvasót, csak megemlítem, hogy a Dokken, House Of Lords, Scorpions stb. zenekarokra a melodikus (melodic) rock elnevezést is gyakran alkalmazzák, megkülönböztetve őket a blues alapú hard rocktól. A heavy metalból és hard rockból összegyúrt heavy rock kifejezés is valami ilyesmire utal: ezek a bandák valahol félúton vannak a metal és a kemény rock között. Hangzásban, megjelenésben metal, de a dallamok (melódiák) szerepe kiemelten fontos itt is.

Southern rock

A Creedence Clearwater Revival és a The Allman Brothers Band által fémjelzett stílusnak, mely blues, rock, folk és country elemekből építkezett, volt egy, a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején kialakult „keményebb” válfaja. Ezt a Lynyrd Skynyrdhez köthető trendet olyan bandák vitték tovább, mint a ZZ Top, a Blackfoot vagy a korábban már említett Molly Hatchet. Azért kell ezt a stílust külön megemlíteni, mert a mai napig hatással van az amerikai metal színtérre, beleértve annak keményebb válfajait is (lásd később).

Heavy metal

A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, az Egyesült Királyságból kiinduló, mind az amerikai dallamosabb vonaltól, mind a korábbi, európai „ősbandáktól” különböző, markáns külsőségekkel tarkított stílus. A gyakran megkoreografált színpadi megjelenést, galoppozó tempókat és/vagy ikergitárt és a „tenorisztikus”, sikolyokkal tarkított vokális metódust köztudatba hozó együttesek – Iron Maiden, Saxon, Judas Priest, Raven, Tygers Of Pan Tang, Tank, Satan – alkották (alkotják) ennek a zenei irányzatnak magját, de ide soroljuk az olyan (nem angol) zenekarokat is, mint az Accept, Stormwitch, Trust, Sortilége, Loudness vagy a dán Mercyful Fate és utódzeneka, a King Diamond.

Hozzá kell tenni, hogy jóllehet a stílus definitív gyökerei Európából erednek, nem szabad megfeledkezni amerikai ágáról sem, mely mára már leginkább az underground része, ám egyik, szó szerinti élharcosa a műfaj – az Iron Maiden mellett – legnépszerűbb formációja: a Manowar. (Közös indulásuknál és eredetforrásuknál fogva a rokon Virgin Steele-t állíthatjuk még csatarendbe, de mint már korábban említettem, a klasszikus Dio és Ozzy korszak lemezei is ebbe a kategóriába sorolhatók.)

Mivel a fent említett zenekarok egy része ma is (vagy újra) aktív, természetesen ezeket továbbra is (tradicionális) heavy metalként tartjuk számon. Vannak azonban újabb keletű együttesek is, melyek a ’80-as évekhez visszanyúlva magukévá tették a fenti zenekarok hangzását, zenei fordulatait és megjelenését (pl. Wolf, RAM) – ezeket is ebbe a kategóriába sorolhatjuk.

Ahogy azt később említeni fogjuk, a ’90-es években a hagyományos metal zenét közel egy évtizedre háttérbe szorítja a grunge és a nu metal. A ’90-es évek végén azonban visszatér az európai stílusú fémzene, megújulva, megerősödve, europower formájában (lásd power metal). Ebben elévülhetetlen szerepe volt egy svéd zenekarnak, a Hammerfall-nak. A ’93-ban, göteborgi death metal bandákban játszó zenészek mellék-projektjeként indult együttes éppen a fent említett zenekarok feldolgozásait játszotta, korhű öltözékben, egyre nagyobb sikerrel – felszínre hozva ez által a tradicionális fémzenére megbúvó igényt. ’97-es Glory To The Brave c. debütalbumuk a stílus megújulásának, másodvirágzásának jelképe, katalizátora volt.

Thrash Metal


Szintén a ’80-as évek elején alakult ki a NWOBHM és a hardcore punk hatására. (Utóbbi a punk zene egy keményebb, vastagabb hangzású, gyorsabb, tört ritmusokkal, üvöltéssel operáló változata, az Egyesült Államokban a Black Flag, Bad Brains, Minor Threat, Agnostic Front vonalhoz köthető, Európában a Discharge-ot tartják úttörőnek.) Ennek megfelelően a thrash metal hangzása is agresszívebb, tempója vadabb, mint a korai metal bandáké, gyors szólókkal, komplex riffekkel és gyakran kiabálós énekkel kombinálva. San Franciso környékén (Bay Area) válik először népszerűvé a Metallica, Slayer, Anthrax és a Megadeth közvetítésével. Említhető még a Testament és az Exodus is, vagy a New Jersey-i Overkill, de Brazíliában (Sepultura) és Európában (Kreator, Sodom, Destruction) is felüti a fejét.

Speed Metal

A thrash metallal párhuzamosan fejlődött ki, de inkább Európára jellemző. A thrash metaltól eltérően jóval dallamosabb gitárjáték és ének jellemzi. Tekinthető a NWOBHM gyorsabb változatának, nyílván való különbség a hardcore punk hatások hiánya. A Motörhead-et tartják a stílus nagypapájának, még ha szigorúan véve ők maguk nem is tartoznak ebbe a kategóriába. Legjelentősebb képviselői a korai Helloween, Grave Digger, Rage, Running Wild, és Blind Guardian, de ide sorolható a kanadai Anvil és Exciter is. Ez a kategória fokozatosan kikopott a szóhasználatból, mára beleolvadt (kiegészülve más elemekkel) az európai stílusú power metalba.

Black Metal

Ez egyik olyan kategória, melynek pontosan meg tudjuk határozni az kezdetét: a brit Venom zenekar 1982-ban jelentette meg stílusteremtő Black Metal című albumát, ahonnan maga az elnevezés ered. További pionírok a svéd Bathory és a svájci Celtic Frost, de a dán Mercyful Fate – színpadi megjelenése, sátánista tematikája miatt – is jelentős hatást gyakorolt a stílus fejlődésére. Zeneileg a gyors, nyaktörő tempók, és a „károgó” ének jellemzik, szövegvilága leginkább a pogány mitológiához, a kereszténység (és általában mindenféle szervezett vallás) elutasításához, az ősi tradíciók felelevenítéséhez, valamint a panteizmushoz kötődik. A második hullámban érkező zenekarok (Mayhem, Burzum, Satyricon, Emperor, stb.) Norvégiához kapcsolták a stílus fénykorát. Mára több alstílusa is kialakult, mint például a teátrális elemekkel operáló szimfonikus black metal (Cradle Of Filth, Dimmu Borgir), de részben ebből a stílusból táplálkozik/nőtt ki a tematikájában hasonló folk/viking metal is, amely jelenkori népszerűsége miatt külön kategóriaként kerül kifejtésre.

Death Metal

Itt is sejtjük az elnevezés eredetét, legtöbben a Possessed nevű zenekar ’84-ben megjelent demójához, illetve az első lemezükön (Seven Churches) megtalálható ilyen című számhoz kötik a stílus kezdetét. A black metaltól némileg vastagabb gitárhangzásában, helyenként lassabb, változatosabb tempójában, de leginkább énekstílusában különbözik. Hagyományos énekről itt nemigen beszélhetünk, sokkal inkább hörgésről, morgásról van szó. Szövegvilága – már ha egyáltalán érthető – leggyakrabban a B-kategóriás horror és slasher filmeket idézi – általában vérben úsznak már a lemezborítók is. Gyakori az okkultista, sátánista szövegvilág is. Legjelentősebb korai képviselői: Obituary, Morbid Angel, Deicide, Entombed, Napalm Death, Cannibal Corpse.

A ’90-es évek második felében jelenik meg és mai napig igen népszerű válfaja az un. melodikus (vagy göteborgi) death. A Carcass ’93-as Heartwork albumát tartják úttörőnek abban, hogy a dallamok teret nyerhettek ebben a brutális stílusban, később pedig az At The Gates (a Slaughter of Souls c. lemezük a stílus alapműve), az In Flames, és a Dark Tranquillity viszi sikerre ezt a klasszikus heavy metal riffelést, dallamos gitárjátékot death metallal összeboronáló zenét.

Folyt. köv.

Szerző: Kotta

Legutóbbi hozzászólások