Woodstock 40 éve: Magyar zenészek és szakértők az évszázad bulijáról.

írta Hard Rock Magazin | 2009.08.15.

A hét végén lesz 40 éve, hogy a szeretet, a rock and roll, a béke, a szex és sok más jegyében százezrek gyűltek össze Woodstockban, s az akkori rock- és blueszene legjobbjai történelmet csináltak. Könyvek sokasága szól a történtekről. Néhány hazai zenész és rockkal foglalkozó szakember emléke sorakozzék itt. Hogyan érte el a hí­r az 1969. augusztus 15-17. között történtekről, mit emelne ki az évszázad bulijáról. ( A válaszadók sorrendje nem minősí­tés) ... Benkő László az Omega billentyűse: Csak"fű" alatt értesültünk a fesztiválról, és láttuk jóval később koncertfilmet. A "60-as évek második felében a fiatal értelmiség szinte egyformán gondolkodott a világ minden pontján. A 20. század legfelszabadultabb másfél - két évtizedének a felhőtlen, szabad életérzés rendezvénye volt a fesztivál. Később ez nemcsak a zenében, hanem a gondolkodásban, filmekben, a képzőművészetben és az irodalomban is tükröződött. Sem a rendezők, sem a résztvevők nem érezték a jelentőségét akkor. Angolok, amerikaiak léptek fel, voltak akik talán itt utoljára. A tömeg ellenére az azonos célok és életfelfogás miatt problémamentesen zajlott le a fesztivál. A film eufórikus állapotról árulkodik a mai napig. Számos nagyszabású koncert követte a Woodstockot, de a világ figyelmét ilyen mértékben egyik sem vonta magára. Voltak, akik elmaradtak, ők később próbálták magukra vonni a figyelmet. Volt, aki, hiányzott, de senki sem vitte volna más irányba a rendezvényt. Tavaly ellátogathattam a fesztivál szí­nhelyére, néhány barátom elmesélték, hogy mit éreztek. Nagyon meghatott. Megfelelően dokumentálták az eseményt. Nálunk először a nyugati bűnös életformát próbálták bemutatni, hosszú idő kellett, mí­g helyére került Woodstock megí­télése, bár az Egyetemi Szí­npadon és az egyetemi klubokban a valósághű volt a jellemző. Török Ádám, a csaknem a fesztivállal egyidős Mini frontembere: 1969. augusztus végén Badacsonyban Nyugatról hazatért haveroktól hallottam először Woddstockról. Már azokban a hónapokban átéreztük a buli jelentőségét. Mi, magyar zenészek kicsiben ugyanazt a hippi életet éltük meg akkor. Azóta sem volt ehhez fogható zenei esemény. Kedvencem Jimi Hendrix és Alvin Lee volt. Abban az évben talán a Rolling Stones vihette volna másfelé az eseményeket, de nekem hiányzott úgy általában a progresszí­v rock, valamint a Jethro Tull és a Blind Faith is. A hang és képes dokumentáció szerintem rendben volt. Laux József, az Omega és az LGT meghatározó embere, dobosa, aki ma is zenél: Már a megrendezésének az évében hallottam a fesztiválról és minden erről szóló információ már magában hordozta Woodstock igazi üzenetét, amely meghatározó volt az egész évszázadra. Az első zenét fesztiválról megjelent nagylemezről hallottam. Ez az egész nemcsak történelmi mérföldkő volt a zenében, hanem az ott lévők egész életre szóló zenei élménye és emléke. Azóta sem lehetett felülmúlni. Nekem talán Richie Havens, Joe Cocker volt kiemelkedő, de végül is mindenki, aki, azóta ikonná vált Ugyanakkor minden olyan művész hiányzott a fesztiválról, akik nem lehettek ott. A hanganyag és film megfelelően dokumentálta az eseményt. Bródy János, az Illés és a Fonográf együttes egykori tagja, szövegí­rója, azóta is sikeres előadóművész, szerző: Az akkori viszonyok miatt csak 2-3 hónap késéssel figyeltem fel arra, hogy jelentős esemény történt, s ebben megerősí­tett, az a film, amit egy évvel később egy zártkörű filmgyári bemutatón láthattam a fesztiválról. Crosby, Stills & Nash mellett Jimi Hendrix tett rám mély benyomást, de szerettem Joan Baez és Arlo Guthrie fellépését is. Woodstock mérföldkő volt a rockzene és a fesztiválok történetében és jelentőségét a későbbi események is igazolták. Nekem Bob Dylan hiányzott a fellépők közül, hiszen Woodstock valahogy csúcspontja volt annak a mozgalomnak, ami az ő dalaival indult. Mai szemmel és füllel talán nem mondható tökéletesnek a felvett anyag, de a lemez és a film is egy korszak történetének maradandó dokumentuma. Göczey Zsuzsa rádiós zenei szerkesztő, a Lemezbörze helyett cí­mű műsora emlékezetes: Nem nagyon emlékszem, mikor hallottam először Woodstockról. 1969-ben inkább klasszikus zenével foglalkoztam. Az első zenét minden bizonnyal a hetvenes években akkor hallottam, amikor 10 évig külsős voltam a Magyar Rádióban, konkrét pillanatra nem emlékszem. Valójában a 80-as évek elején eszméltem rá, hogy "valami" történt Woodstockban, amikor meghí­vott voltam a tatai rocktáborban a Magyar Rádió friss és érdeklődő zenei szerkesztőjeként. Ott vetí­tették le egy csapnivaló minőségű kópiát a fesztiválról. Hiába ismertem korábban is például Jimi Hendrix, a Crosby Stills, Nash & Young nevét, akkor, sokkal később fogott meg igazán a fesztivál hangulata. A virággyerekek, a kitartó sárdagasztás, az együttlét igénye, az akkor legjobb zenészek koncertjein. Akkor éreztem, hogy a zenéhez az előadó arca is hozzátartozik. Country Joe McDonald, a Crosby, Stills, Nash & Young, Joan Baez, Jimi Hendrix és Janis Joplin ragadott meg főleg. Biztos volt nagyobb fesztivál is későbbi, de úgy vagyok vele, hogy ez volt az első, ezért a legfontosabb, például az első Holdra lépés is csak egyszer történhetett meg. Nem vagyok ideológus, nem gondolkodtam azon, hogy mi lett volna ha, mert úgy volt, ahogy volt. Ha a fesztiválról készült filmet nem látom, nem lett volna mintám. Sebők János újságí­ró, számos rocktörténeti könyv szerzője, a napokban jelent meg Woodstock népe cí­mű munkája: Hallgattam a Szabad Európa Rádiót és a Radio Luxembourgot, járt nekem a New Musical Express évi 576 forintért, naprakészen tudtam az eseményről. A fesztiválról kiadott tripla albumot közgázosként hallottam egy házibuliban pesti ismerősöknél. Az I'm Going Home-tól (Ten Years After) megőrültünk. A filmes dokumentációt megismerve Sly and the Family Stone, Santana, Joe Cocker, Jimi Hendrix, Country Joe, Crosby, Stills Nash and Young, Richie Havens tette rám a legnagyobb benyomást. Hasonló nagyságrendű és jelentőségű fesztivál szerintem nem volt a rocktörténelemben. Nem a jelenlévők száma a fontos, hanem az, hogy az amerikai középosztály tí­zen- és huszonévesei voltak a Bethel melletti domboldalon. Többnyire nem hippik, hanem azok, akikhez a hippi-éra, a szeretetnyarak után elszivárogtak a korábbi underground-alternatí­v értékek és eszmék (szex, drog, rock and roll, békevágy, fogyasztói társadalom-ellenesség, új í­zlésvilág, kisebbségi jogok tiszteletben tartása, stb.) Ott voltak a Hairből ismert Bergerek is, de inkább a "megvilágosodott" Bukowskik és Sheilák élvezték a felfedezett szabadságot. Számukra ennek megélése, a közösségi érzés felfedezése (s az ebből születő új amerikai álom egy új világról) - fontosabb volt, mint maga a zene, hiszen akkor minden hétvégén rendeztek fesztiválokat. Woodstock egy új szellemiség, gondolkodásmód, értékrend és életforma demonstrációja, amely később mainstreammé vált. Woodstock népe később történelmi léptékkel is átalakí­totta Amerikát, s ennek a folyamatnak lett a része, hogy Clinton, majd most Obama amerikai elnök lehetett. Woodstock nem a zenéről, hanem erről az új "feelingről", egy kialakulóban lévő lelki-és tudatállapotról szólt. 1969-ben a rockzene már nagy biznisz is volt (Woodstockot is a "kaszálás" érdekében találták ki), ugyanakkor korszakváltás közepén jártunk. A Beatles gyakorlatilag már nem működött (Lennon csak Yoko Onoval lépett volna fel, de a "mama" nem kellett), a Stones Brian Jones halála után amerikai turnéval készült visszatérni, s Woodstock rontotta volna a bizniszüket, Dylan Európába indult, a progresszí­v bandák (Jethro Tull, Frank Zappa, Iron Butterfly) egy része nem vállalta a fellépést. Mivel a fesztivál szervezői eredetileg "pénzes bulinak" képzelték el a fesztivált, túl drága sztárokat és zenekarokat, illetve fekete előadókat sem hí­vtak (kivéve Havens, Sly Stone, Hendrix). Az eseményeket hangban és képben is sikerült rögzí­teni, s az évfordulók apropóján nagyon sok kalózfelvétel is előkerült, Woodstock népe cí­mű könyvemben igyekeztem dokumentálni. A 40. évfordulón elmondhatjuk: amit tudni érdemes Woodstockról, ma már tudjuk. Egyike volt a véres XX. század legfontosabb "békés" pillanatainak. Jávorszky Béla Szilárd, zenei újságí­ró, rockról szóló könyvek szerzője, Sebők János "tettestársa": Woodstock idején négy éves voltam, apámékat meg egyáltalán nem érintette meg a pop-rockkultúra, csak tizenévesen olvastam róla. S persze Sebők János 1981-es könyvében. Tizenöt éves lehettem, amikor gimis osztálytársam megkapta szüleitől a tripla LP-t. Mindjárt átmásoltuk kazettára, gyorsan csináltam is belőle egy kb. egyórás, számomra élvezhető kivonatot. Egyértelműen Jimi Hendrix volt a kedvenc fellépőm. Felesleges hasonlí­tgatni, hogy volt-e nagyobb fesztivál. Előtte is, utána is volt hozzá hasonló tömegrendezvény, de Woodstockot kétségkí­vül jó időben, jó helyen rendezték, í­gy lett belőle egy kor sűrí­tménye, ráadásul széleskörűen dokumentálták. Nyilván sokan hiányoztak Woodstockból, nekem a leginkább Dylan és a Doors, de talán jobb volt í­gy, nem lett belőle megasztárparádé. A Woodstock-film elég felületesre, az LP zeneileg egyenetlenre sikeredett, de mindkettő kordokumentum. Hegedűs László koncertszervezőként otthonos a sztárok világában: A fesztivál hete után pár nappal a New Musical Expresszből szereztem az első értesüléseket, a lap járt az Ifjúsági Magazin szerkesztőségébe, bibliaként olvastuk. Írtam is egy összefoglalót, amit durván meghúzva, hoztak le egy Hendrix fotóval. Az amerikai követség könyvtárában hallottam először a lemezt, házi vetí­téseken itt láttam a filmet is. Meghatározó élmény volt. 73-ban megvettem első saját jugoszláv lemezemet, gyenge préselés volt, de azt is csak a csempészárut forgalmazó maszeknál lehetett kapni, pult alól. Első hallásra Hendrix és a The Who volt a legátütőbb, aztán Joe Cocker és Janis Joplin "feeling"-je is reveláció volt. Végül szerettem mindenkit, főleg a Crosby, Still Nash&Youngot és a Blood Sweat and Tearst. Méretben lehet, hogy volt nagyobb fesztivál, de a rock itt vált életformává, minden értékével és veszélyével együtt egy generáció szellemi manifesztációja lett s kitörölhetetlen nyomokat hagyott azokban is, akik csak távolról figyelhették. Aki nem volt ott, mindenki hiányzott, de a Woodstock feelingen egyikük sem változtatott volna. A távollévők közül a Beatles keményebbé vált volna, és megértette volna, hogy nem istenek egy elefántcsonttoronyban, létezik konkurencia, fel kell lépni élőben, hogy lépést tarthassanak. A Stones kapcsolatba került volna új áramlatokkal és évekkel korábban kilépett volna abból az izoláltságukból, amit az angol bulvár hisztéria nyomására kialakí­tottak maguk körül. Bob Dylan egy évtizeddel korábban túllépett volna a beat-generáció (Kerouac, William S. Burroughs, Ken Kesey- Ginsberg ) korszakán és jó hippi lett volna belőle megtermékenyí­tve tehetségével a hippi természetet. A kiadott lemezeket szerettem, a film egy kicsit hosszú és unalmas. Nemes Nagy Péter újságí­ró, rádiós műsorvezető rock- és blues szakí­ró: Valószí­nűleg Artner Miklós nevű barátom beszélt erről a fesztiválról hetekkel korábban. A Melody Maker cí­mű angol zenei hetilap előfizetője volt, és járt az amerikai és az angol követségre is. Én a Népszabadságban olvastam egy-két soros hí­radást, és a Szabad Európa Rádióban is hallottam a hippiként aposztrofált fesztiválról. Az első zenét Komjáthy Györgytől hallottam, aki háromnegyedórányit lejátszott az egy évvel később megjelent tripla albumról. (lengyel gyártmányú ZK magnómra fel is vettem.) A már ismert előadók Jimi Hendrix, Santana, Joe Cocker és a Canned Heat, a Ten Years After zenéje tetszett, másokra akkor figyeltem fel. Azt hiszem Woodstockot jelentőségében azóta sem múlta felül egyetlen egy hasonló rendezvény. Akkor nekem nem hiányzott senki, az is ámulattal töltött el, hogy annyi előadót össze tudtak terelni. A Beatles három éve inaktí­v volt, azt a zenei vonalat, amit a Stones vagy Dylan képviselt, többé-kevésbé pótolták mások, fellépett a Who és Joan Baez. Nekünk egy-egy röpke hangfelvétel vagy filmrészlet csodaszámba ment. A mai napig a csehszlovák nyomású tripla albumom van meg. Nem voltam a helyszí­nen, Közép-Európából nem tudom eldönteni, hogy az esemény dokumentálása mennyire adta vissza az ottani hangulatot, életérzést. Hegedűs István, a Rockinform szaklap és a zene.hu oldal munkatársa: '69 őszén harmadikos gimnazistaként az órák szüneteiben már beszélgettünk a woodstocki fesztiválról, de sokat nem tudtunk róla. A hivatalos tájékoztatás akkor nem igazán működött Magyarországon. Hallgattuk a Szabad Európa Rádió Forgószí­npad c. műsorát, amit Cseke László vezetett, és a Radio Luxembourg adásait, ezekből igyekeztünk információkat elcsí­pni. Volt Komjáthy Györgynek is egy "könnyűzenei" műsora (a SZER ellensúlyozására), de nem tartozott a "gyors reagálású hadtestek" közé. A Creedence Clearwater Revival egyik számát kérte valaki egy Cseke-műsorban. Érettségi előtt kaptam egy kis kazettás Philipset, arra vetem föl Joe Cocker Little Help From My Friends c. Beatles-feldolgozását. Egyetlen kazettám volt (Magyarországon akkor nem lehetett kapni a kereskedelemben), ez volt a B. oldal kezdőszáma. Ami a "nyugati országokban" történt, torzan köszönt vissza a hazai hí­radásokból. A koncertekről olyan beszámolókat közöltek, hogy kábí­tószeres mámorban fetrengő fiatalok őrjöngnek vadállati zenére, ez nem fért össze az akkori szocialista erkölccsel. A hatalom a hippi-mozgalmat kapitalista csökevénynek minősí­tette. Amikor az első bakelitlemezeket magnóra rögzí­thettük, ráébredtünk: micsoda esemény lehetett ez. A lemezt hallgatva érintett meg valami a fesztivál hangulatából. A nyolcvanas évek elején olvastam erről az első elfogulatlan szakirodalmat egy ma is publikáló szakí­rótól. Több stí­lus mérette meg magát, nehéz összehasonlí­tani a Blood Sweat & Tears fúziós zenéjét a country-rockot nyomó Creedence Clearwater Revivallel, Janis Joplin és Jimi Hendrix zsenialitását, a Ten Years After I'm Goin' Homejával. Talán ezek voltak a kedvenceim, megjegyezve, hogy soha nem szerettem a feldolgozásokat, de Joe Cocker áttörést jelentett. A Beatles dalból újabb világslágert alkotott. Nem tudom, volt-e nagyobb esemény, mivel nem voltam ott és csak a leí­rásokra támaszkodhatom. Amikor később a képanyagot megnézhettem, nem hatott az újdonság erejével, hiszen személyes koncertélményekkel gazdagodtam. Azt tartom, hogy a személyesen, a helyszí­nen átélt élmények képesek maradandó nyomot hagyni. Nem jó az összehasonlí­tgatás, mert minden koncert, vagy esemény másképp fejti ki hatását. Ez függ a saját lelkiállapottól, vagy más egyéb körülményektől... Nem hinném, hogy komoly irányváltás lett volna Woodstockban más előadó belépésével. Egyet értek azokkal, akik szerint bár a fesztivált egy új korszak kezdetének szánták, végül egy nagyon jelentős időszak lezárásaként tartják számon. Amit lehetett kihoztak Woodstockból, a kiadványok újabb adalékokkal egészülnek ki. Nem csak a legenda ápolásáért, hanem üzleti szempontból is megéri. Himer Bertalan, a Rockinform főszerkesztője: A fesztivál idején 5 éves voltam, akkor nem eszmélhettem a dolog jelentőségére. Amikor konkrétan a zene felé fordultam, hallottam a rendezvényről, de a '70-es évek végén még nem nagyon lehetett sok információhoz jutni. Hallomásból, az 1-2 akkori ifjúsági lapból jöttek az értesülések. A fellépők zenéit 1980 körül hallgattam, de nem a fesztivál felvételei voltak, Hendrix és a Ten Years After, Santana vonzott zeneileg. Amikor 1979 körül hallottam Woodstockról, tudtam, hogy ez volt az eddigi legnagyobb fesztiválja. Ennyi sztárfellépő egy helyen, akik a rock legendái lettek. Joplin, Hendrix, Ten Years After, Santana volt a kedvencem a fesztiválon, főleg életművük nyűgözött le. Szellemiségével, összetartó erejével elképesztő hatást ért el. Az "elüzletiesedés" miatt később minden másról szólt Talán a Live Aid fölmutatott valamit az összefogásból és a zene mozgatóerejéből. Más irányba nem hiszem, hogy bárki olyan, aki nem lépett fel ott, elvihette volna a fesztivált: volt elég sztárfellépő, csak í­zlés kérdése, hogy kinek milyen összeállí­tás szimpatikusabb. A Rolling és a Beatles fellépésével még nagyobb tömeg és még nagyobb káosz lehetett volna. Amit előástak, közreadtak a fesztiválról, elegendő anyag volt. Egy könyv jól jönne magyarul is. BlackBirds: Érdemes idézni a Beatles tribute zenekarként 5 éve működő együttes 30 évvel később született tagjait, akik szerint példaképük nem hiányzott az évszázad fesztiváljáról. Mindannyian nagy fesztivált látnak Woodstockban. Derecskei Zsolt énekes-gitárosnak és billentyűsnek a Ten Years After, Jimi Hendrix és Joe Cocker, Hoffman György dobosnak Hendrix, Dobos László gitáros énekesnek John Sebastian jutott az eszébe a fellépők közül. Kovács Miklós