Frontvonalban: Masters Of Rock Fesztivál, 2009. 07. 9-12. Vizovice, Csehország, 2. rész

írta Hard Rock Magazin | 2009.07.31.

Amilyen pozití­v reményekkel vágtam neki a fesztivál harmadik napjának, annyira negatí­vakkal kellett távoznom. De az elején... , még minden jól indult. Az első csapat, akiket megnéztem a Kissin' Dynamite nevű fiatal germán hard rock formáció, s igazán komoly meglepetést szolgáltattak. A laza srácok roppant energikusan, látványosan, s élettel tele tolják a hard rock/glam rockot. Valószí­nű, hogy súlyos túladagolást kaptak Def Leppardból, Mötley Crüeből meg Poisonból, de a fene vigye el, jók! Igazán feelinges a műsoruk, tényleg, szétveti a fiatalokat az erő és a lelkesedés. A korai időpont és a gyér számú közönség sem szegte kedvüket, sokat mosolyogtak, s az olyan bivalyerős tételek, mint a Steel of Swabia, a My Religion, vagy az I Hate Hip-Hop megmozgatták a küzdőtéren állókat. Az énekes srác remekül teljesí­tett, nem csak frontemberként, de hangi adottságok tekintetében is. Ráadásul még csak 17 éves! A fesztivál egyik legaranyosabb pillanata is hozzá köthető, a Ready Steady Thunder előtt megkérdezte, hogy kinek van motorja, mert ha elég nagy lesz, majd ő is szeretne egyet... :D. Lelkes, tehetséges, fiatal rock'n roll csapat, a 80-as évek amcsi hard rockjának szerelmesei mindenképp ismerkedjenek meg velük! Ha ilyen jól folytatják a közös muzsikálást, remélhetőleg idővel példaképeik szintjére is eljuthatnak, például tavaly a KISS előtt is inkább láttam volna őket, mint az előzenekari státuszban bohóckodó pojácákat. Srácok, csak í­gy tovább! A következő általam meglesett csapat a The Sorrow volt, de bárcsak ne mentem volna oda! Semmi pozití­vot nem tudok róluk mondani, a zenéjük nagyon távol áll tőlem, s noha igyekeztek mozogni, nekem nem tetszett a műsoruk. Ez nem az én világom, sajnálom. Bezzeg az Axxis! A veterán germán formáció kezdetben inkább a hard rock vonalon mozgott, de az elmúlt években zenéjük egyre inkább "megpoweresedett". Eddig már kétszer maradtam le róluk, tavaly előtt a Helloween/Gamma Ray turnén derült ki, hogy nálunk még nem zenélnek, tavaly pedig Wackenben választottam helyettük a Kreatort, de most kellemesen elszórakoztattak. Jó kedvűen, lazán, vidáman zenéltek, ami a közönségre is átragadt. A legnagyobb ovációt persze az olyan régi klasszikusok kapták, mint a Living In a World, vagy a Kingdom Of The Night, de az olyan újkori gyöngyszemek is megmozgatták az érdeklődőket, mint az Angel Of Death. A buli felénél a szí­npadra hí­vták a mellettem álló szőke srác 16 éves Johanna nevű barátnőjét. Sajnos a hölgynek, lövése nem volt az Axxis munkásságáról, természetesen egy mukkot sem tudott angolul, s mindezek tetejébe még ritmusérzéket sem adtak neki az égiek, í­gy eléggé vicces/szánalmas volt, ahogy szegény próbál csörgő dobolni a Touch The Rainbow alatt. Persze a zenészek, meg a közönség azért jót nevetett, ahogy Bernhard Weiss is viccesen, valamint végtelenül profin kezelte nemcsak a jópofa szituációt, de az egész bulit is. Még olvasott is fel cseh szövegeket a közönségnek, melyeket előre leí­rt egy papí­rra, ezen a hazai publikum jókat derült. A többi zenész is szimpatikus volt, összességében az Axxis egy kellemes, jópofa délutáni matiné műsorral kedveskedett nekünk, remek hangulatot teremtve a nézők soraiban. A Crucified Barbara lányaiban csalódtam. Nekem nem jött be a csajok dirty rockja, hiányzott belőle az élet, a tűz, a "feeling", az a fajta szenvedély és játékosság, ami Dinamiték minden mozdulatát átjárta. Pedig nem nézett ki rosszul a szí­npadon, a három szőke muzsikuslányból és egy barna frontasszonyból álló formáció. De nem tudtak különösebben lekötni, inkább unalmas volt zenéjük mint jó, igaz ez a szí­npadi tevékenységükre is. Pedig még egy Motörhead feldolgozással is próbáltak kedveskedni, de nálam sajnos nem jártak sok sikerrel. Aztán jött az Evergrey, s velük együtt a fesztivál, sőt egész eddigi rockerpályafutásom mélypontja. Számomra a csapat legszimpatikusabb tulajdonsága, hogy Jari Kainulainen ex-Strato basszer mostanában itt penget, s mivel a srácok munkásságát nem igazán ismertem. A fenti tény tükrében izgatottan vártam a koncert kezdését. A remek háttérlepedő előtt játszó csapat, egész szimpatikusnak tűnt. Olyan fémhimnuszaik, mint a Masterplan, nagy sikert arattak a közönség soraiban, a zenészek is jól teljesí­tettek, ám sajnos nem nézhettem őket sokáig. A buli felénél támadt egy kis, a rock koncerteken általánosnak tekinthető lökdösődés, furakodás a küzdőtér elülső szekciójában. Sajnos a küzdelmet provokáló, agresszor csehekkel ellentétben a nyelvet nem beszélő, mindössze védekezni próbáló külföldi, azaz jómagam húztam a rövidebbet. Ugyanis a leleményes hazaiak, a biztonságiakkal sunyi módon összedolgozva eltávolí­tottak órák óta stabilnak hitt helyemről, én pedig egy levágott karszalaggal és egy cseh "lecseszéssel" a fesztiválon kí­vül találtam magam. Mikor történetemet a rendezvény egyik magasabb szintű szervezőjének elmondtam, odahí­vatta a biztonságiak vezérét, aki néhány légből kapott hazugsággal megnyugtatta főnökét, én pedig egy kiadós dorgálás után újból vehettem jegyet. A csehek "vendégszeretete", a "secusok" sunyisága, valamint a szervező flegmasága, tetőzve a megbí­zhatatlan biztonságiakba vetett hitével, sajnos összedöntötte bennem a fesztivál ní­vósságáról eddig kialakult képemet. Egy kis kontárság, egy félreértés, valamint egy súlyos szervezési malőr, nesze neked jó hétvége! Az Evergrey koncerten történt személyes jellegű problémák miatt, a számomra leginkább várt Stratovarius koncertjén, noha részt vettem, az év egyik legfényesebb pillanatának í­gérkező bulin mégsem éreztem igazán jól magam. Mindenesetre megpróbáltam függetlení­teni magam a körülményektől. Igen eltérő véleményeket hallottam utólag a finnek produkciójáról, de szerintem jók voltak. Van a tarsolyukban annyi király nóta, hogy rossz setlistet nem tudnak összehozni, rengetegen voltak rájuk kí­váncsiak, s noha nem mozogtak annyit, mint a Dragonforce, lazaság, jókedv, fesztelenség jellemezte az előadást. A két mókamester Lauri és Jens, sokat bohóckodtak, főleg Jens Black Diamond indí­tása volt vicces, jól esett látni kedvenceimet. Mathias nem csak gitározásban, de mozgásban is méltó utódja Tolkkinak, meg sem moccant a buli alatt, csak a keze járt. Remélem ezen idővel majd változtatni fog. Viszont a régi dalokat, klasszikus szólókat nagyon jól interpretálta, Jensel igen erős párost alkotnak, jól tudnak együtt muzsikálni. Kotipelto remek, karizmatikus frontember, énekteljesí­tménye szerintem abszolút rendben volt, s lazán csavarta ujja köré a küzdőtéren összegyűlt tömeget. Sokak szerint az este gyenge pontja Jörg Michael dobos személyében adódott. A napszemüvegben, fejkendőben, az eddigieknél kevésbé látványosan zenélő muzsikus munkáját többen kritizálták pontatlansága miatt. Bár hallottam olyan véleményeket is, hogy néha a többiek is rosszkor léptek be, vagy nem tudták, hogy hol vannak. Őszinte leszek, én ezt a jelenséget nem tapasztaltam, szerintem jó formában, nagyszerű bulit csaptak a finnek. Az új lemezről a Deep Unknown nem igazán tetszett eddig, ám élőben nagyot szólt, szí­npadra való, igazi koncertnóta. Ellenben a Higher We Goban picit csalódtam. Klasszikusaikat pedig bármikor szí­vesen hallgatom. A nyitó Hunting High and Lowt, az örök kedvenc Eagleheartot, az A Million Lightyearst, vagy az epikus Visionst felemelő volt hallani, de igazi kuriózum volt a már rég nem játszott Will The Sun Rise? is. A fesztivál egyik legjópofább pillanataként tartom számon a búcsúzásukat, amikor is megtaní­tották a közönséget négyig számolni finnül. Szerintem a Strato most remek formában van, dalaikkal nem lehet hibázni, remélem, lendületük kitart a januári, pesti fellépésig is. Érdemes lesz őket ott is elcsí­pni. Szetlista: 1. Hunting High and Low 2. Speed Of Light 3. Kiss Of Judas 4. Deep Unknown 5. A Million Lightyears Away 6. Will The Sun Rise? 7. Winter Skies 8. Phoenix 9. Visions 10. Eagleheart 11. Higher We Go 12. Black Diamond A Blind Guardian buliról, akivel csak találkoztam, mindenki elismerően nyilatkozott. A 2007-es wackeni fellépésük alkalmával már volt szerencsém látni őket élőben, s noha nem játszottak a germán power metalosok most sem gyengén, az a buli azért jobban bejött. Két problémám volt az ő műsorukkal kapcsolatban. Az egyik a dalok összeállí­tása. A csapat igazi erejét mindig is a gyors, fogós speed témák jelentétek, érzésem szerint most kicsit sokat kaptunk a középtempóból. Példának okáért jó volt hallani a koncerteken amúgy nem játszott Blood Tearst, mely igazi kuriózum volt, mégis, egy Majestynek vagy egy Run For The Nightnak jobban örültem volna. Ugyanez igaz a Sacred cí­mű vadiúj tételükre, persze nem rossz, meg friss, de egy Into The Storm még varázslatosabb estét teremthetett volna. A másik apró probléma a szí­npadi munka volt. Hansi levágatta a haját, s le is fogyott, ám valami problémája lehetett. Noha énekteljesí­tményére nem volt különösebb panasz, nem mozgott sokat, a gitárszólók alatt pedig rendre levonult a szí­npadról, hogy oldalt igyon, pihegjen. De André és Marcus is kicsit visszafogták magukat mozgás terén, í­gy az estét igazán ütőssé, a bivaly erős dalok tették. Hihetetlen hangulatot és fejrázást váltottak ki az olyan himnuszok, mint a Traveller in Time, a nyitó Time Stands Still (At The Iron Hill) , az Imaginations From The Other Side, vagy a záró klasszikus, a Mirror Mirror. Sajnos az And Then There Was Silence most sem volt (pedig ha arra gondolok, hogy a "Nightmare shall be over now" résznél milyen lett volna a küzdőtér, beleborzongok), viszont a germán power speed legnagyobb nótája, a Valhalla komolyan megdolgoztatta a rajongók hangszálait. Sajnos most már ravaszak Hansiék, nem engedik, hogy a DVD-n látható véget érni nem akarás megint megtörténjem, gyorsan nekiláttak a következő számnak, pedig még elhallgattuk volna párszor a klasszikust. Akusztikusok közül a Lord Of The Rings-et, no meg a Bard's Songot hallhattuk, sajnos az A Past And Future Secret, valamint a Skalds and Shadows kimaradt. A dalok interpretálása végig pontosan történt, a basszeros, billentyűs kisegí­tők is már rutinosan hozták a kötelezőt, tényleg egy korrekt produkciót kaptunk. Bizonyos, hogy sokaknak ez volt a fesztivál legjobb bulija, meg is értem őket, tényleg szenzációs volt, amit produkáltak Hansiék. Jó lenne, ha nálunk is népszerűbbek lennének, s talán adódna esély, hogy itthon is látni lehessen a germán metal eme intézményét. Mert amilyen reakciót a közönségből ki tudnak váltani ezek az állat speed himnuszok, az finoman fogalmazva is szenzációs. Le a kalappal előttük! Szetlista: 1. Time Stands Still 2. Another Holy War 3. Nightfall 4. Fly 5. Traveler in Time 6. Turn The Page 7. Welcome to Dying 8. Quest for Tanelorn 9. Valhalla 10. Blood Tears 11. Sacred 12. This Will Never End 13. Lord Of The Rings 14. Bard's song 15. Mirror Mirror Az este utolsó buliját a Tiamat adta, de az ő előadásukra már nem igazán tudtam odafigyelni. Hozzáteszem, ténykedésük nem is túlzottan szí­npatikus nekem, noha a vokális munka, s a borongós hangulat a The Sisters Of Mercyt juttatja eszembe. Dalaik mégsem tetszettek, s a szí­npadon látott tevékenységből is leginkább csak a Blind Guardian pulcsis gitáros ügyködése kötött le. Bulijuk végeztével tértem nyugovóra, s vártam utolsó napot. A 4. napon igyekeztem a lehető legjobban érezni magamat, s csak a zenére koncentráltam. Sajnos ebben csak kevés banda volt partner, rögtön a nyitó Audey Horneban már csalódnom kellett. Nem tetszett sem a stí­lus, sem a körí­tés, a dalaik, meg a zenéjük számomra semmitmondó volt, úgyhogy ott is hagytam előadásukat. Ami ezután jött, az viszont nem volt akármi. A korai időpont ellenére hatalmas tömeg gyűlt össze az Eluveitie koncertjére, nem is értem, hogy miért ilyen lehetetlen időben játszottak. A svájci folk brigádot most láttam harmadszor, emlékszem, hogy tavaly a Pecsában még abszolút nem fogtak meg, de azóta valósággal beleszerettem a helvét nyolcas munkásságába. Slaania lemezük a műfaj kiemelkedő alkotása, de az idei akusztikus anyag is nagyon jól sikerült. A csapat egy rövid intro után lépet szí­npadra, melyből hamarosan előtörtek az Inis Mona dallamai, s a nagy slágerrel kezdetét is vette műsoruk. Ezen a napon nekem ők tetszettek a legjobban, szerintem a fesztivál egyik legjobb buliját adták, s noha a hangzás nem volt mindig tökéletes, nagyon élveztem műsort. Az új lemez akusztikus dolgait nem erőltették, helyette megkaptuk majdnem a teljes Slaaniát. Őrült headbangelés, léggitározás, pogózás vette kezdetét, a durva death riffekbe burkolt kellemes népi dallamokat pedig kifejezetten jól esett hallgatni az előző napi incidens után. A Bloodstained Ground, a Primordial Breath, a Your Gaulish War kegyetlenül megmozgattak zenészt és hallgatót egyaránt. Újfent duzzadt a csapat az energiától, a lányok roppant feszesen és lelkesen játszottak, hajuk folyamatosan lobogott, de igaz volt ez a ritmusszekcióra, valamint a többi tagra is. Hihetetlen, hogy micsoda erő, lelkesedés és intenzitás van ezekben a zenészekben! Még circle of pitet is csináltak a küzdőtéren, ahol a bátrabbak kiszaladgálhatták magukat. Egy baja volt csak a koncertnek, szerintem rövid volt, még simán elhallgattam volna őket pár órácskán át, de a Tegernakövel záruló, 50 perces program után í­gy is fülig ért a szám. Később a tagokkal is sikerült összefutni, akik nagyon közvetlenek és kedvesek voltak, remélem, gyakran eljönnek majd hozzánk is. Mert az Eluveitie a folk metal egyik legfényesebb tehetsége, rohamléptekkel törnek fel ismertséget tekintve, most pedig egy igazán gyilkos produkciót kaptunk tőlük! Tetszett! A Schandlmaulról csak annyit tudtam előzetesen, hogy Wackenben is látni fogom őket a Running Wild előtt. A germán csapat igyekszik a Subway To Sally és az In Extremo által elejtett morzsákból megélni, nagyon hasonló stí­lusú germán folk metalt játszanak, csak nem annyira ügyesen. Számaik alapvetően nem rosszak, élőben elszórakoztatják az embert, ruháik is beleillenek a műfaj standardjába, ám a népi hangszereket két hölgy kezeli itt, akik gondoskodnak a megfelelő látványról is. Fura volt, hogy a gitár/dob/basszusgitár hármas, mennyire hátra volt űzve a szí­npad távoli fertályára. Mivel a germán folk szí­ntér még nem telí­tett, jó eséllyel érhetnek el sikereket, bár zenéjük annyira nem jó, mint a Subwayé, showjuk pedig nem annyira látványos, mint az Extremoé. Viszont nem túl nagy létszámú közönségük lelkes volt, s németül tapsolta, kiabálta vissza őket. Szimpatikus csapat, aranyos produkcióval, majd meglátjuk, mit tudnak kezdeni magukkal. Mindenesetre nem bántam meg, hogy meglestem őket. Itt egy kis szünet következett számomra (a Heaven Shall Burn és a Die Happy gárdákat kihagytam), de hamarosan a deszkákon termett egy igazi legenda, a kanadai thrash csoda, azaz a Voivod. Zenéjük mindig is inkább a kritikusok körében volt elismert, mint a széles tömegek közt, de nuclear metaljuk, szövegviláguk, borí­tóik, lógójuk, igazi kultikus underground brigáddá tette őket. Sajnos a zenekar motorja, Piggy elvesztése miatt ez a Voivod már nem a régi csapat, a nagyszerű gitáros halála előtt í­rt gitártémák is elfogytak, í­gy nem tudni, hogy mi lesz a Voivod sorsa a jövőben, mindenesetre a mostani bulit látva, sajnálnám, hogyha befejeznék. Persze Dan nem tudja pótolni a legendás húrnyűvőt, de hatalmas, göndör szőke loboncát remekül rázta végig, szí­npadi munkája rendkí­vül impozáns volt, s gitárosnak sem utolsó! De a legendás régi tagok is remekül zúztak. Sajnos nekem kicsit kevés volt a gyors számuk, s a nézők sem igazán ismerték a csapatot, de az olyan nóták, mint a Nuclear War csúnyán fölbe döngölték az egybegyűlteket. Snake remek frontember, a hangja ma is jellegzetes, korrektül hozta témáit. Away pedig a szí­ntér egyik legjobb dobosa, aki próbált a látványra is odafigyelni. Talán hangzás szempontjából kicsit túl sokat kaptunk Blacky basszusából, de az energikus szí­npadi teljesí­tmény elfedte ezt a hiányosságot. Ez a buli is tetszett, szerintem a deszkákon még bőven van potenciál a Voivodban, ezért remélem, még egy ideig folytatják a koncertezést. Ezt követően úgy gondoltuk, hogy jó lenne találkozni a svéd Europe tagjaival a szervezett dedikáláson. Sajnos nem sikerült. Egyrészt hatalmas volt a sor, másrészt a zenészek csak a kií­rt időpont után érkeztek meg, s alig pár perc múlva már fel is álltak, hogy menyjenek dolgukra. Így a várakozó sorban sokan hoppon maradtak, bár mesélték, hogy más bandákkal lehetett dedikáltatni rendesen. Az Arch Enemy nem az én zeném, nem is vártam túl sokat tőlük. Rendesen megleptek, ugyanis nagyon jó koncertet adtak. Hatalmas tömeg gyűlt össze, s végig jó volt a hangulat, a fiúk pedig látványosan tolták brutális death metaljukat. Angela hörgését nem szeretem, ám most kifejezetten tetszett, de ez nem is lehet meglepő. Gyakorlatilag berobbantak a Blood On Your Handssel, az őrült rajongók a durvulás közepette, már - már extatikus állapotban üvöltötték a "remember" sort. De a Dead Eyes See No Future, vagy a Revolution Begins is a műsoruk egyik csúcspontja volt. A szetlista nagyjából megegyezett a tavaszi pesti bulival, csak pár szám, valamint a szólók maradtak ki. Végig látványosan játszott a csapat, sokat mozogtak, de ami igazán tetszett nekem, az az Amott tesók munkája volt. A gitárosok szakmájuk igazán kiemelkedő tagjai, zenei megoldásaikat, szólóikat tátott szájjal bámultam. Nagyon látványos és fülbemászó, amit művelnek, le a kalappal előttük! A Rise Of The Tyrant borí­tóját ábrázoló festmény előtt a már megszokott fekete öltözék, piros karszalag egyenruhában zúztak a zenészek, Angela pedig a szokásos cuccot vette magára. Energikus, látványos, jó hangulatú, gyilkos koncertet adtak, tényleg beindult rájuk a tömeg. A Nemesis kultikus sorait egyként üvöltötte mindenki. Összességében, én nem vártam sokat az "arkellenségtől", de rengeteget kaptam, kiemelkedő formában, roppant király koncertet adtak, örülök, hogy megnéztem őket! A napot a svéd Europe zárta. Nem is akárhogy, gyakorlatilag az ötödik dal környékén még simán versenyben voltak az év koncertje cí­mért, s noha végig élveztem műsorukat, végül azért lecsúsztak a megtisztelő cí­m várományosi helyéről. A hangzás végig király volt, s bitang erős volt a kezdés, a fények kialudtak, feljött a csapat, s az új számmal a Last Look At Edennel robbantak a deszkákra. Tökéletes indí­tás! Tempest mester pedig már az első percekben megmutatta mikrofonakrobatikájával, hogy egy tökös rock'n roll banda játszik ma este, akik egy energikus, nagy bulit fognak csapni. S úgy tűnt, hogy ezt lazán véghez is viszik, embertelen módon sorjázták gigadallamos rock himnuszaikat: Love Is Not, Superstitious, Scream, Sign of Times és a többit. Az állam a padlón pihent, s csak próbáltam összeszedni, mert itt kegyelmet nem kaptunk csak jobbnál jobb melódiákat. Talán mondanom sem kell, hogy a küzdőtér megőrült, én újfent előre mentem (de szigorúan csak addig, hogy a biztonságiak el ne érjenek...), mindenki táncolt, énekelt, a hangulat óriási volt. Ám ez sajnos a koncert közepén egy kicsit leült, a Carrie még nagyon szép volt az akusztikus kezdéssel, de utána picit lapos lett a buli, egészen a végéig. Nem bántam volna, ha a Seventh Sign, vagy a Start From The Dark helyett egy Halfway To Heaven, egy Prisoners, vagy egy I'll Cry For You érkezik. Sajnos az sem tett jót, hogy Joey túl sokat nézett lefelé. Ennek okát nem merem megtippelni, volt néhány lap a monitorok előtt, de akár a cipőjén lévő koszt, akár a szetlistát, vagy a dalszövegeket nézegette (én erre tippelnék, túl sokat bámulta a földet, kezet foghatna Scmierrel) nem volt szép látvány. De a sok mozgás, a nagyszerű átélés meg a mikrofonos bohóckodások azért kárpótoltak. A csapat másik húzóembere John Norum volt. Tudom, hogy sokak szerint nem olyan jó gityós, mint Kee Marcello, de ezen az estén szerintem szépen, látványosan dolgozott, élvezetes szólókkal, bár a mozgást nem vitte túlzásba. Gitárszólója viszont az este tökéletesen fölösleges részét képezte. Érdekes módon rajtuk kí­vül a többiek inkább tűntek háttérben maradó szürke eminenciásoknak, fényt sem nagyon kaptak, mozgást sem sokat produkáltak, ami azért szomorú, lévén, hogy ebben a bandában minden muzsikus kincs. Arról, hogy az este végkicsengése pozití­v legyen, a záró hármas gondoskodott. Rock The Night, Cherokee, Countdown. No, itt aztán kitört a totális eksztázis, a közönség végigugrálta az utolsó negyed órát, olyan hangulatot teremtve, amely megkoronázta a cseh fesztivált. A legendás sláger taktusaival szökdécseltük át magunkat a hétfőbe, s hagytuk magunk mögött a metal négy ünnepnapját. Szetlista: 1. Last Look at Eden 2. Love Is Not Easy 3. Superstitious 4. Scream Of Anger 5. Always The Pretender 6. Sign Of Times 7. Seven Doors Hotel 8. Carrie 9. Get Away 10. Start From The Dark 11. Optimus - GUITAR 12. Seventh Sign 13. Ready or Not 14. Rock The Night - 15. Cherokee 16. Final Countdown Mit is í­rhatnék összegzésnek? Az egyik szemem sí­r, a másik nevet. Egyrészt nagyon jó volt a fesztivál, nagyon jó bandák kiemelkedően szí­nvonalas koncertjeit láthattuk, az árak teljesen rendben voltak, a sok ismerős, cimbora pedig gondoskodott arról, hogy a kempingben is végig jól érezzük magunkat. Ellenben személyes jellegű problémám is akadt rendesen, ami azért tüskét hagyott bennem. Sajnos a sok szép dolog mellé, rengeteg keserű érzés is vegyül, de ha csak a fellépők produkcióit értékelem, akkor mindenképp varázslatos napokat tölthettünk Vizovicében. MMarton88, Savafan Fotók: Savafan (www.a-cslp.hu)