Heti rendes metalfesztünk: Therion, Imperial Age, Null Positiv, The Devil – Barba Negra, 2018. 03. 13.

A Hammer Concerts kezdi elkényeztetni a metalhívőket, gyors egymásutánban két olyan koncertjükön is voltam, ami inkább a minifesztivál kategóriába tartozik teljes értékű fellépőivel. Arról nem is beszélve, hogy az ismeretlen nevek ezúttal is kellemes meglepetést okoztak penge műsorukkal.

Persze az ilyen kedd esti fesztiválokat kompromisszum terheli, mert annak érdekében, hogy a főbanda ne hajnalban kerüljön sorra, igencsak délutánnak számít inkább, amikor az első fellépőnek kezdeni kell. Ez elég nagy kitolás a közönséggel is, mert a 18 órai kapunyitáskor még sokan a bányában fejtik az antracitot, a The Devil szettjének én is csak a vége felé értem oda. Pedig megérdemelték volna, hogy többen lássák őket elejétől a végéig, mert cinematic metalnak definiált szigorú muzsikájuk és még szigorúbb maszkos-wehrmachtos megjelenésük tekintélyt parancsolt.

Énektémák nélküli, csak narrációt tartalmazó dalaik lebegős metal alapokon boncolgatják a világ peremét, olyan az egésznek a hangulata, mintha Jean-Michel Jarre ’Equinoxe’-át torzított gitáron játszanák el.

Eddig összesen egy lemezük jelent meg (2013-ban), a műsor is erre épült, de elhangzott két új szám is, tehát lesz folytatás. Tényleg jó lett volna elejétől látni őket!

Intro / M.A.R.S. / Universe / Devil And Mankind / Illuminati / World Of Sorrow / Alternative Dimensions / Extinction Level Event / Information War

Az este nagy húzását a német Null Positiv produkálta, akik mindössze kétéves múltjuk ellenére már kiadtak egy EP-t, egy albumot, sőt a tavalyi wackenes (OK – egyelőre – csak kisszínpados) fellépésüket is DVD-n! Egy rendes sörnyi átszerelés után, ritkán látott zenei kémiában tolták le dühös metal szettjüket, élen a fitnessbajnok kiállású (értsd: nagyon vonzó) Elli Berlin frontladyvel, akinek a torkában mélyen Phil Anselmo Brokenje bújt meg.

Meglepő váltásokra volt képes a hangjával, az Unschlagbarban megmutatta, hogy Nenából átmenet nélkül előbújhat egy szörnyeteg. Nagyon megtalálta a kapcsolatot a közönséggel, Duracell-nyuszi módjára pörgött-headbangelt-jófejkedett végig, és tette mindezt teljesen természetesen, persze láthatóan tudatában előnyös fizikumának.

Az említett zenei kémiával kapcsolatban szólni kell Martin Kotte gitáros hét- és nyolchúros(!) Schecter Omenjeiről, amiből hátborzongatóan telt riffeket csalt elő és Tom Fecher basszer hathúros Dingwalljáról, aminek a röfögése szépen megvastagította a soundot, de a legnagyobb elismerés Flo Schnablo dobosnak jár a teljesítményéért, leginkább úgy tudnám jellemezni a játékát, hogy megtalálta a dinamika, a virtuozitás és a fantázia egyensúlyát.

A dalok nagy része német nyelvű, de – mint az egy szűk zenei rajongótábor előtt ismert – német nyelven már sikerült világhírre szert tenni néhány formációnak, köztük egy katonai repülőtérről elnevezett bandának is, akik hatása tetten érhető volt. Ahogy a Rammstein bodypainting- és sminkvilága is tetten érhető volt, szépen kapott mindenki kamutetkókat, hogy minimum úgy nézzen ki, mint egy vájár a műszak végén.

Azt nem hallgathatom el, hogy gyanús volt Elli néhol többszólamú éneke, mert nemhogy másik énekesnő, de másik mikrofon se volt a színpadon, meg hangmintákkal is besegített időnként a technikai személyzet, különösen az „egy szál” dobbal felvezetett záró Scarsban, ami egyébként remek zárása volt a Null Positiv-blokknak.

Götter / Unvergessen / Labyrinth / Amok / Trauma / Unschlagbar / Friss dich auf / Koma / Scars    

A moszkvai Imperial Age ezek után nekem csalódást okozott, mert az este szépen felfelé tartó ívét egyszerűen megtörték. Lehet, hogy nekem voltak túlzott elvárásaim, de a látottak és főleg hallottak alapján érthetetlen, hogy a múlt hónapban ’The Legacy Of Atlantis’ címmel megjelent második albumukhoz miért adták a nevüket közreműködőként Therion-tagok?

Nekem már ezzel a „játsszunk sárkányölőset” kiállással is bajom volt, de meg se említeném, ha a teátrális intróra-bevonulás után nem az lett volna az érzésem, hogy egy súlyosan betépett Carreras karaokézik Gandalf-jelmezben a Sziget metalsátrában. Közben egy harcos amazonnak, meg egy középkori fogadósnénak öltözött csajszi időnként négyszólamú operakórust énekel, meg a színpadon lévő szinti adja a billentyűszőnyeget, de nem is áll mögötte senki.

Nem tudtam komolyan venni. Ez nem szimfonikus metal, hanem unalom volt, nélkülözve minden hitelességet és ezen nem segítettek sokat a kidolgozatlan dramaturgiai megoldások sem. A gitárszólók gyengén szóltak, a lányok hangja háttértámogatás nélkül kissé gyalázatosan, az meg kiverte a biztosítékot, mikor az amazon Yevheniya Odintsova beállt a szinti mögé és szörnyűséges klimpírozást rendezett.

A nézőtér közben kezdett megtelni, az első másfél méter úgy-ahogy vette is az adást, a végén két viking harcos még rögtönzött is egy falunapos circle pitet, de arra csak tippelni tudok, hogy mi inspirálta őket erre.

(Itthon azért belenéztem a hivatalos videókba és stúdiókörülmények között egyáltalán nem rossz a helyzet, de élőben ez büntetés volt.)

The Awakening / The Legacy Of Atlantis / The Escape / The Monastery / Domini Canes (March Of The Holy Inquisition) / Death Guard / Aryavarta / Anthem Of Valour / And I Shall Find My Home

Ahogy a Therion bekezdett, arra viszont fel kellett kapnom a fejem, mert elemi erővel kezdték el tolni a Theme Of Antichristot az új lemezről, semmi sárkányölősdi, meg egyéb közhelyek, csak tisztán a zene. Megfordult a fejemben, hogy a kiadó piszkos trükkje, hogy ezeket a kutyaütő oroszokat sorolták be eléjük, hogy meglegyen a kellő kontraszt a nagyobb hatás érdekében, de akár így történt, akár nem, ég és föld volt a két produkció.

Élet költözött a színpadra, telt hangzással, király fényshow-val, sejtelmesen sötét háttérrel. Igazából a dobos Sami Karppinen egyáltalán nem is látszott, csak a dobcucc mögötti lángoló animáció és a Therion heptagramja váltogatta egymást. Thin Lizzyt idéző iker-gitárszólókat kaptunk, teljes gőzzel dolgozó énekest (Thomas Vikström) és énekesnőket (Chiara Malvestiti és Linnéa Vikström), a közönség megvéve az elejétől.

Aztán egyszer csak jött harmadik számként a Din és vele együtt Elli Berlin, hogy vendég-hörögjön újra egyet, jó húzás volt, de mégis a rákövetkező Bring Her Home jelentette nekem a koncert egyik csúcsát, a másikat pedig a The Invincible a műsor vége felé.

Közben pedig végig érdekes és hiteles tudott maradni a műsor, amelybe belefért 31 év 16 albumából 9-ről 20 dal, ekkora életműnél elkerülhetetlen, hogy kimaradjanak időszakok, meg ráadásul itt van az új lemez, amit ilyenkor illik kicsit előtérbe helyezni.

Azzal kellett szembesülni, hogy már a visszatapsolásnál tartunk, az első ráadás után Christofer Johnsson gitáros összegez, megköszön mindent, visszatekint az első budapesti fellépésre a Moonspellel 1998-ban, ordibáltatja kicsit a nagyérdeműt, hogy nehogymá’ a bukarestiek (előző koncerthelyszín) legyenek hangosabbak, na, több se kellett!

A klasszikus To Mega Therion után pedig hálálkodva jobbra el, én meg nem is gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog ez az egész.

Theme Of Antichrist / The Blood Of Kingu / Din (km. Elli Berlin) / Bring Her Home / Night Reborn / Nifelheim / Ginnungagap / Typhon / Temple Of New Jerusalem / An Arrow From The Sun / Wine Of Aluqah / Lemuria / Cults Of The Shadow / The Khlysti Evangelist / My Voyage Carries On / The Invincible / Der Mitternachtslöwe / Son Of The Staves Of Time // The Rise Of Sodom And Gomorrah // To Mega Therion

Szöveg: Dzsó
Képek: TT
(Kivéve: The Devil kép és videó.)
Köszönet a Hammer Concertsnek!
További képek ITT