Deák Bill Gyula tegnap Balatonfüreden indította el a ‘Rossz vér’ turnét, méghozzá egy olyan műsorral, amely már az első állomáson magasra tette a lécet. Bár a nézőtéren maradt még hely, a színpadon ennek nyoma sem volt: minden részletében profi, hangzásában is arénáért kiáltó produkciót kaptunk, nagy zenekarral, vokalistákkal és neves vendégekkel.
Az estét Ferenczi György és a Rackajam nagyjából 45 perces műsora indította. Élőben különösen meglepett, mennyire maiak a dalszövegeik, miközben zeneileg ugyanúgy ott van bennük a blues, a rock és a magyar népzene. Az egész zenekaron látszott, mennyire összeszokott társaság: figyelték egymást, reagáltak a másik játékára, szinte végig vigyorogtak, és egyszerűen jó volt nézni, mennyire élvezik az egészet – ahogy mi is. A 45 perc pillanatok alatt eltelt, Ferenczi György számára viszont ezzel még korántsem ért véget az este: Bill műsora alatt szerencsére többször is visszatért a színpadra.
Deák Bill Gyulánál már az első dal hallatán az a kérdés járt a fejemben: hogy lehet, hogy ez a hang szinte semmit sem változott az évtizedek alatt? Ugyanaz az azonnal felismerhető orgánum szólt, amit a régebbi felvételekről is ismerünk. Nem kellett hozzátenni, hogy „a korához képest”: Bill egyszerűen még mindig nagyon jól énekel.
A Nem haragszom senkire, Kéne egy üveg bor, 60 csapás, Felszarvazottak balladája, Ne szeress engem, 3:20-as blues, Rossz vér, Közép-európai Hobo Blues III., Hosszúlábú asszony, Kőbánya blues és természetesen a Kopaszkutya is helyet kapott ezen az estén, így Bill pályafutásának több korszakából is kaptunk ízelítőt.
A produkció bizonyos pontjain tíz zenész állt egyszerre a színpadon, ami nemcsak látványban, hanem hangzásban is rengeteget adott a dalokhoz. A vokalisták elképesztő hangja még tovább erősítette a megszólalást, közben pedig mindenkin látszott, hogy nemcsak pontosan tudja, mi a dolga, hanem élvezi is, amit csinál. Ez a fajta összeszokottság és felszabadultság végig ott volt a koncerten.
Aztán megjelent Tátrai Tibor a piros gitárjával, és nálam ekkor jött el az este katarzisa. Tibusz és a gitárja együtt már önmagában ikonikus látvány, de szerencsére itt nem arról szólt a vendégszereplés, hogy a nagy név kijön, megmutatja magát, majd levonul. Ahogy elkezdett játszani, azonnal érezni lehetett a színpadról áradó energiát. Minden mozdulatán látszott, mennyire élvezi a gitározást, nem volt benne semmi megjátszott gitárhősködés. Egyszerűen zenélt. Amikor pedig Bill, Tátrai, Ferenczi, a zenekar és a vokalisták együtt voltak a színpadon, tényleg arénaszintűvé nőtt a produkció.
Bill közben többször megköszönte a tapsot, láthatóan hálás volt a közönség szeretetéért, a koncert végén pedig egyenként bemutatta zenésztársait. Amikor már mindenki sorra került, saját magát sem hagyta ki: „Én még mindig Deák Bill Gyuszika vagyok.” Ennél talán nem is kellett jobb mondat ahhoz, hogy mosolyt csaljon a rajongók arcára.
A ‘Rossz vér’ turné már az első állomáson magasra tette a lécet. Bill hangja továbbra is összetéveszthetetlen, körülötte pedig olyan zenészek állnak, akik nemcsak hibátlanul játsszák ezeket a dalokat, hanem láthatóan még mindig élvezik minden percét. Ami Balatonfüreden a színpadról jött, az energiában, hangzásban és zeneileg is simán arénaszint volt.
Köszönet Billnek, aki felvette a telefont, és olyan őszintén örült nekünk, hogy arra nincs szó…
Legutóbbi hozzászólások