A címmel részben le is lőttem a poént, hogy mi történt az este folyamán, de lássuk, hogy jutottunk el oda. Ha jön az Overkill, akkor menni kell. Ez mondhatni alapvetés, mindig lehengerlő, amit produkálnak, még akkor is, ha nem lesznek már ők sem fiatalabbak. De kezdjük is az elején!
A One Machine bandát nem ismertem korábban, annak azért utánajártam, hogy a gitáros Steve Smyth személyében egy ikonikus és sokat megélt figura a főnök.
Kicsit úgy éreztem, hogy a nekem való egyszerű, de dallamos thrash vonaltól ők azért távol állnak. A gitárszólók alatt a gitárosok sebessége már-már a Dragonforce tempójával vetekedett, ezért picit furcsán éreztem magam. A számok „bonyolultsága” inkább a progresszív muzsikához közelített, de közben ment az aprítás és az új énekes, Tasos Lazaris magas hangja is idegenül hatott rám.
Azért néha engem is elkapott a bólogatás heve, de azt láttam, hogy a közönségnek maximálisan tetszett, amit látott és hallott. Nem vagyok oda a Dream Theaterért, sajnálom, de olyan érzésem volt a koncert alatt, mintha a hallott muzsika a thrash metal Dream Theatere lenne.
A rendelkezésükre álló 6 számnyi programba két új tételt is bepréseltek, így egyformán osztoztak az eddig megjelent anyagokkal.
Forewarning / The Distortion Of Lies And The Overdriven Truth / The Final Cull / New Plane Of Existence / Armchair Warriors / Into My World
Velük ellentétben a spanyol Angelus Apatrida meglepően tetszett. Velük sem voltam képben, de itt már a fotósárokból kijőve sem éreztem azt, hogy ezt kintről kéne néznem, hamar beindult a csipegetés fejtájékon.
Mondjuk az jelenthet valamit, hogy a 24 év alatt kiadott 8 album közül egy sem jutott el hozzám. Megragadtak egy underground szinten, pedig a régisulis bólogatós zene nem volt rossz. A kezdetektől alig változó felállásban nyomuló banda muzsikájában természetesen rengeteg ismert panelt hallottam, ami innen-onnan már ismerős volt, de egyáltalán nem volt zavaró. Talán ennek (is) volt köszönhető, hogy tetszett a produkciójuk. Kis Anthrax itt, kis Metallica ott, Guillermo Izquierdo hangja néha a főbanda frontemberére emlékeztetett.
És mivel ezeket a bandákat valahol kedvelem, az abból gyúrt massza sem mindig rossz. Ez pedig kifejezetten nem az volt. A közönség itt a dalok alatt is kifejezte tetszését, de közös csordavokálokban is segítettük a spanyolokat.
Ami a programot illeti, a repertoárból elég sok lemezt megidéztek a rendelkezésükre álló időben, nekem ott a Cold dallamos refrénje ragadta meg a figyelmemet, ami a legújabb albumuk egy szem tétele volt. Mire végeztek a srácok, addigra már igen szépen megtöltöttük a sátrat, nem volt közel sem telt ház, de igen szép számban voltunk kíváncsiak New Jersey fiaira.
One Of Us / Indoctrinate / Cold / We Stand Alone / Give ’Em War / Sharpen The Guillotine / You Are Next
Az év folyamán, illetve a turné közeledtével lehetett hallani, hogy az Overkill egyik alappillére, a basszusgitáros D.D. Verni vállproblémákkal küszködik és ezen a turnén néha játszik, néha pihen vagy kezeléseket kap. Bíztunk benne, hogy mi a szerencsések közé fogunk tartozni, mivel talán két nappal korábbi felvételeken még ott volt. Majd a színpad összerakása alatt kikerült a negyedik mikrofonállvány, olyan „vernis” magasságba. Fasza, akkor mi fullos szettet kapunk, gondoltam.
Sajnos nem, nagyon nem, de szerencsére ez csak kis mértékben vont le a végeredmény élvezeti értékéből. Valahonnan ismerős volt a beugró basszusgitáros, de meg nem mondtam volna, honnan. Egy homeless külsejű, magas és cingár faszit szedtek össze, aki energiában a fasorban sem volt az alapítóhoz képest. Koncert közben kiderítettük, majd Bobby be is mondta, hogy a kisegítő nem más, mint a Kreator volt négyhúrosa, Christian „Speesy” Giesler. Basszus, a fickó alig 5 éve hagyta ott a német bandát, de meg nem ismertem volna, ha nem mondják, kit tisztelhetünk személyében. Mondjuk a színpad nyugisabb felén tartózkodott végig, minimális előre-hátra lépegetéssel lehozta a koncertet. Emlékeim szerint a mikrofont nem is használta, de jó volt díszletnek az este folyamán.
Mellette Dave Linsk sem az a színpadszántó fajta, viszont cserébe baromi jól játszik, riffeket és szólókat egyaránt. Őszintén, annyi minden történik egy Overkill-buli alatt a többi helyen, hogy igazából nem is nagyon néztem a kettőst.
A színpad többi része ugyanis ennek pont az ellentéte. Mindjárt itt van az új tag, aki nemcsak beugró a turnéra, a dobos Jeramie Kling. Impozáns dobszerkója mögött hibátlanul hozta a nem egyszerű dolgokat. Nem tudom, hogy megfelelési kényszerből játszott-e ennyire energikusan vagy alapból ilyen, de nagyon jól illik a képbe.
Mint ahogy több mint 20 éve beleillik a képbe Derek Tailer, aki hatalmas fazon. Volt szerencsém többször látni őt és minden alkalommal egy komplett „one man show-t” nyomott le, de most talán a megszokottnál is őrültebb volt. Folyamatosan kommunikált velünk, kiszólogatott a közönségnek, a záró dal címét egyezményes jelként többször is bemutatta nekünk egy nagy mosoly kíséretében, a pengetőket pedig úgy hajigálta ki, mintha mindegyikre nagyon haragudna. Egy alkalommal letekintett a fotósárokba, éppen őt fotóztam, mosolygott egyet, majd „hátba vágott” egy pengetővel, ami a hátamon megpattanva a közönségben landolt, legnagyobb bánatomra. Szóval Derek az egyik, ha nem a legtöbbet a közönséggel kommunikáló hangszeres a szcénában. Persze nem ettől jó zenész, mert ezek mellett még baromira jól szállítja a riffeket is.
És akkor megérkeztünk a maradék alappillérhez, Bobby „Blitz” Ellsworthhöz. Kezdésnél picit megijedtem, kicsatolt és szétnyitott gatyával indított, mint aki éppen az ebéd után állt fel az asztaltól és annyira tele van, hogy nem tudja begombolni a nadrágját.
Ez az új album címadójának a végére rendeződött, a hangfalak takarásában szépen rendbeszedte magát és onnantól nem volt megállás. Érthető, ha már nincsenek olyan vehemens és sprintelő berohanások, mint sok évvel ezelőtt, mégiscsak egy közel 66 éves emberről beszélünk. De a jellegzetes mozdulatok, pózok, a mikrofonállvánnyal való performanszai semmit nem változtak.
Közelről látszik, hogy őt is megcincálta picit a kor, de a mikrofon előtti teljesítményén ez nem érződött. Ugyanaz az energikus, mindenen átgázoló gyilkológép, mint amilyen volt. A közönséggel csak minimális közlendője volt, de ezen az estén nem is ez volt a fontos, hanem hogy minél több ikonikus dalt nyomjanak el.
A műsor egyáltalán nem helyezte előtérbe a tavalyi anyagot, a koncertet kezdő dalon kívül még egy tételt kaptunk róla, a többi időt szépen elosztották az igazán impozáns diszkográfia tagjai között. Természetesen voltak a kihagyhatatlan dalok, mint a másodikként érkező Rotten To The Core, vagy a Hello From The Gutter. És persze az olyan ikonikus slágerek, mint a normál műsort lezáró Elimination, a ráadást kezdő In Union We Stand vagy a bebetonozódott záródal, a Fuck You.
Örömömre szolgált, hogy a ’W.F.O.’ albumról is bevették egyik kedvencemet, az Under One-t a programba. Különböző okok miatt a koncertnézés mászkálós verzióját vetettem be, így több helyről figyeltem az eseményeket és többnyire egész jól szólt a motyó. Viszont az feltűnő volt, hogy a korábbiakkal ellentétben most nem volt annyira előretolva a basszus, mint szokott. A Verni hangszeréből jövő jellegzetes röfögések mindig kihallatszódtak, most inkább aláfestésként voltak csak jelen.
Megfigyelhettem azt is, hogy az egész terem nagyrészt képben volt a hallottakkal, ugyanis a terem minden szegletében énekelték a dalokat, és a bólogatás sem maradt el sehol. De erre nem is lehet mást tenni, ezek olyan dalok és olyan fajta interpretálás, hogy az ember önkéntelenül is elkezd bólogatni. A sors furcsa fintora, hogy a Big Four névre keresztelt csapatok mellé nyugodtan oda lehetne tenni az Overkillt is és akkor „Adj egy ötöst!” jeligével igázhatták volna le a világot. De míg a négyesből arénákat és stadionokat megtöltő csapatok lettek, addig Bobbyék a kis sátrat sem töltötték meg teljesen. Oké, sokan voltunk, de ez a banda többet érdemel.
Az már egyéni problémám, hogy a négyek bandájából nem mindet nézném meg gyakran, viszont az Overkillt bármikor! Még egyszer sem csalódtam, élőben (is) valamit nagyon tudnak! D.D. Verninek pedig jobbulást! Legközelebb már vele szeretném látni őket!
Scorched / Rotten To The Core / Bring Me The Night / Hello From The Gutter / Deny The Cross / Electric Rattlesnake / Mean, Green, Killing Machine / Necroshine / Horrorscope / Under One / The Surgeon / Ironbound / Elimination // In Union We Stand / E.vil N.ever D.ies / Fuck You
Számomra picit döcögősen indult az este, a kezdő One Machine még nem igazán fogott meg, a spanyol Angelus Apatrida már beindította a nyakizmaimat, hogy aztán a záró Overkill teljesen megsemmisítsen! Mert ők már csak ilyenek, ezért szeretjük őket!
Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások