Ha valaha is felmerült benned a kérdés, hogy vajon él-e még a blues, létezik-e a mai világban az a fajta zsigeri, őszinte, emberközeli zene, amit valaha Muddy Waters, Otis Rush vagy éppen B.B. King hirdetett – nos, a válasz nem csak az, hogy igen. A válasz az, hogy The Cinelli Brothers.
A zenekar két olasz testvér, Marco és Alessandro Cinelli londoni találkozásából és közös zenei víziójából született meg. Nem egy egyszerű nosztalgia-projektről van szó: a testvérek nemcsak újjáélesztik a klasszikus chicagói és texasi blues hangzását, hanem át is ültetik a mai korba, mindezt egyfajta elegáns szenvedéllyel és pokolian jó hangszeres tudással. Ők ketten már önmagukban is különleges egységet alkotnak, de az, hogy olyan zenészeket találtak maguk mellé, mint Tom Julian-Jones és Jorma Gasperi, igazi csemege minden zenekedvelőnek.
És akkor jött a koncert. Mi pedig eldobtuk az agyunkat! Olyanok voltak a srácok, hogy egyszerre akartunk táncolni, sírni és a színpadra ugrani, hogy megöleljük őket. Igazi természetességgel, laza eleganciával hozták el nekünk a blues és a soul legjavát, és egy pillanatra sem volt kérdés: ez itt és most történik, velünk, értünk. Semmi sem zökkenthette ki őket! Sem fennakadt gitárkábel, sem leforduló mikrofon – mintha ezek csupán apró karmesteri poénok lettek volna a sors részéről, ők pedig csak játszottak tovább.
A koncertnek volt egy pontja – és itt most nem túlzok –, amikor teljes lett a csönd. Nem a „várjuk a következő számot” típusú csönd, hanem az a fajta, amikor mindenki visszatartja a lélegzetét is, csak Marco éneke visszhangzott át a termen, tisztán, őszintén, mindenféle effekt és csillám nélkül. És ott voltunk mi, a közönség, tűpontos figyelemmel, libabőrösen, könnyes szemmel. Mert hát… ilyen az, amikor a zene nem szól, hanem megszólít.
A hangszer- és szerepcserék? Hát sokszor az állunkat kerestük a földön! Hol Marco, hol Tom, hol Jorma állt elő valami olyan szólóval, hogy csak néztünk egymásra: „Ezt meg hogy a fenébe csinálta?” Nem csak játszottak, beszélgettek a hangszereiken keresztül. És ez a beszélgetés néha nevetés volt, néha sírás, néha üvöltés. Mi pedig tomboltunk!
Igazi, természetesen sugárzó, belülről jövő profizmust láthattunk. Ők tényleg egyek a zenével. És ez átragad – a színpadról a nézőtérre, a füledből a szívedbe. Nem játéknak tűnt, nem rutinműsornak – ez egy ünnep volt. A zene és az élet ünnepe.
A koncert után volt alkalmunk pár szót váltani velük, és amit a színpadon sugároztak, az emberileg is ott van. Kedvesek, nyitottak, közvetlenek, akikkel beszélgetni is öröm, nem csak hallgatni őket.
Elképesztően hálásak vagyunk ezért az estéért! Egy igazi, katartikus élmény volt, az a fajta, amit nem csak felidézel, de magaddal viszel. A The Cinelli Brothers nem csak zenél – emléket ír.
És mi már most visszaszámolunk, mikor jönnek újra.
Szerző: Réz Dorina
Fotók: Máté Évi
Köszönet a LOTS Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások