Az idei októbert a szervezőknek elég sűrűre sikerült tömni jobbnál jobb nevekkel. Persze nemcsak az ő aktivitásuknak köszönhető ez, vastagon benne van a Covid utózöngéje is a sok elhalasztásra kényszerült esemény miatt. Gondolom, ennek a zsúfoltságnak is köszönhető, hogy a szervezők néhány nappal a koncert előtt bejelentették, hogy ingyenessé teszik a BrainRage turné budapesti állomását. A miértekbe nem látok bele, tippelni meg nem szeretek, mert sajnos nem szokott bejönni, de emelem kalapom a Barba Negra és a H-Music vezérei előtt, amiért a számukra talán nehezebb utat választották, ezzel kedveskedve és hatalmas örömöt okozva a két főzenekar rajongóinak.
Sajnos még a potya ellenére sem sikerült a teljes telt házat elérni, pedig a Rage és a Brainstorm külön-külön is bőven megérdemelte volna a pályafutása alatt nyújtott teljesítménye alapján. Annak tükrében meg főleg nem értem, hogy hasonszőrű zenekarok, mint például a Sabaton vagy a Powerwolf (maximális tisztelettel említve őket) sokkal több embert érdekel itthon még úgy is, hogy ott ki kell perkálni a belépő árát. Ennek miértje számomra örök rejtély marad, de valahogy majd csak megemésztem egyszer.
Az estét a Tri State Corner kezdte, akik bár jártak már hazánkban néhányszor, én még csak most találkoztam velük először. Nagy meglepetést okoztak folkos elemekkel sűrűn átszőtt tradicionális heavy metal zenéjükkel, amelyben nem kis szerep jut a buzukinak.
Sajnos kicsit visszavetette a produkció színvonalát Vassilios „Lucky” Maniatopoulos – aki egyben a Rage dobosa is (így kerülhettek be a turnéba, na meg Chris Efthimiadis ex-Rage dobosnak köszönhetően) – hangja, akinek sajnos betegen kellett végigénekelni az estét.
A zenei alap azonban profi volt és dús samplerkíséret is vastagon megtámogatta a kvartettet. Jól szórakoztam, és a közönség is szépen bemelegedett a két főattrakcióra.
A Rage-et én a csúcskorszakukban ismertem meg, és abban az időben rendkívül sokszor láttam is őket színpadon. Természetesen a Peavy Wagner–Victor Smolski–Mike Terrana trióra gondolok, akik összehozták a banda – számomra – legjobb lemezeit (’Welcome To The Other Side’, ’Unity’, ’Soundchaser’). A szétválás után is követtem a munkásságukat, de sajnos már nem tudtak olyan színvonalas anyagokkal előállni, mint akkoriban.
Peavy körül rendszeresen cserélődnek a tagok, de valami mégis hiányzik. A főnök viszont láthatóan jól érzi magát a fiatalok között és valószínűleg neki ez már sokkal fontosabb, mint az egók közti harcok folyamatos kezelése, ami az akkori power trio széteséséhez vezethetett.
A jelenlegi felállás négyfős, két gitárral, mint az ’End Of All Days’ időszakában volt néhány évig. A srácok hangszeres teljesítményével nem volt gond – mindamellett Victor Smolskinak csak a szatyrát vihetik –, de úgy érzem, hogy Jean Bormann egy kicsit talán túltolta a folyamatos szerepléskényszerével, ami engem egy kicsit zavart. Nagyon mesterkélt és erőltetett volt a sok pózolása a színpadon, próbáltam is inkább a főhősre figyelni.
A dallistában is találtam kivetnivalót, csípem a Rage korai korszakát is, de ezen az estén sajnos nem a legjobb menüt sikerült összeállítani. A legújabb nagylemez két dala (Resurrection Day, A New Land) élőben is ugyanakkorát üt, mint lemezen, és mivel csípem az egész anyagot, elbírtam volna viselni több dalt is a korongról, mondjuk a ’Ghosts’-lemezes Back In Time helyett. Azzal a lemezzel valamiért sosem sikerült megbarátkoznom.
Meglepetés volt viszont a Great Old Ones a ’Soundchaser’ albumról, mert nem hittem volna, hogy a Smolski fémjelezte korszakból bármit is előkapnak. A régi klasszikusok mellett még a legfrissebb EP nyitó tételének jutott hely, ami szintén üde színfoltja volt az estének a záró Higher Than The Sky mellett, ami talán a legnagyobb koncertslágere a bandának.
A Rage pályája leginkább egy hullámvasúthoz hasonlítható, amelynek a vége egy kicsit kiegyenesedik, mondhatni ellaposodik. A kiugró korszakok után sajnos mindig kellett néhány év, hogy a főnök megtalálja a megfelelő társakat az újabb csúcspontokhoz. Mára már szerintem eljutott arra a pontra, hogy csak élvezni akarja a zenélést és belharcok nélkül jól akarja magát érezni. A színpadi lét láthatóan boldoggá teszi, és ameddig ’Resurrection Day’ színvonalú lemezeket tud szállítani, addig nemcsak ő lesz boldog, hanem mi, rajongók is.
Resurrection Day / Let Them Rest In Peace / Great Old Ones / My Way / A New Land / Sent By The Devil / Shadow Out Of Time / To Live And To Die / Back In Time / Don’t You Fear The Winter / Straight To Hell / Higher Than The Sky
Az este második főbandája az ugyancsak német Brainstorm volt, akikről szintén elmondható, hogy valószínűleg már megalkották a csúcslemezeiket, viszont náluk hosszú idő óta stabil tudott maradni a felállás. Andy B. Franck érkezése óta – a basszusgitáros posztot leszámítva – nem volt változás a bandában. A mostani váltás – Andreas Armbruster érkezett idén Toni Ieva helyére – sem személyi ellentétek következménye, sokkal inkább az a fránya Covid tehet erről is.
A legutóbbi Dürer Kert-koncertjük számomra rendkívül emlékezetes este volt. A csillagok állása nagyon kedvező volt akkor, a hangzástól a dallistáig minden klappolt, valami hasonlóban reménykedtem most is. Igazából meg is kaptam, amiért jöttem, mert újra egy rendkívül jó hangulatú bulit éltünk át.
Andy még mindig nagyon érzi a színpadot, a hajkoronájával ellentétben a teljesítménye fikarcnyit sem kopott az évek során, maradt az az izgága lendületes frontember, aki volt. A Torsten Ihlenfeld-Milan Loncaric gitárduó pedig a tőlük megszokott lazasággal, mégis rendkívül feszesen pengette végig az estét.
A csapat a ’Midnight Ghost’-tal visszatalált a megfelelő ösvényre és a kicsit szürkébb albumok után újra méregerős dalokkal jelentkeztek. Ez a lendület szépen kitartott a ’Wall Of Skulls’ dalainál is, így az ezen két korong nótái köré felépített program cseppet sem fulladt unalomba.
A közönség láthatóan élvezettel hallgatta a bált és rabszolgaként követték Andy vezényszavait. A High Without Lowsba épített dobszólót kicsit feleslegesnek éreztem, de a lendületet ezzel az attrakcióval sem sikerült megtörni, a The Pyre képében érkező következő dal szépen visszaállította az egyensúlyt.
Andy elmondása szerint élete végéig hálás lesz a támogatásért és az élményért, amit akkor kapott, amikor az All Those Words refrénjét először énekelte a magyar közönség. Éppen ezért mi magyarok speciális helyet foglalunk el a szívében. Mivel ezt minden alkalommal kihangsúlyozza, valószínűleg őszintén ezt is érzi velünk kapcsolatban. Kár érte, hogy a kétezres évek derekán nem sikerült nekik az igazi áttörés és megrekedtek a klubok szintjén. Igazán megérdemeltek volna egy sokkal fényesebb karriert.
Az egyetlen dolog, amit negatívumként tudok felhozni velük kapcsolatban, hogy hanyagolják a korai dalaikat. Tőlük az örök kedvenc albumom a ’Metus Mortis’, amelyről sajnos már időtlen idők óta nem játszanak egyetlen dalt sem, de mondjuk az Inside The Monster is jól esett volna az All Those Words helyett, még ha ez szentségtörésnek is hathat egyesek szemében. Szerencsére tényleg csak ennyi bajom volt és ezt sem a koncert pillanataiban éreztem, hanem amikor már kicsit leülepedett az élmény.
Intro / Where Raven’s Fly / Worlds Ara Coming Through / Devils Eye / Shivas Tears / Glory Disappears / High Without Lows / dobszóló / The Pyre / Jeanne Boulet / basszsuszóló / Escape The Silence / Turn Off The Light / All Those Words / Ravenous Minds
Ezt a két bandát összehozni remek ötlet volt, megtapasztalhattuk a keményvonalas germán power metal igazi erejét. Kettejük közül a Rage a rangidős, de a Brainstorm láthatóan magasabb ligában focizik és ez ezen az estén szépen meg is mutatkozott. Ha ez egy verseny lett volna, akkor Andy B. Franck és csapata vitte volna haza a fényesebb érmet, amit a sallangmentes igazi örömzenéléssel érdemeltek ki.
Szöveg: Losi
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a H-Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások