Rock és művészet a szí­npadon: Richie Kotzen + K3, A38, 2008.03.11.

Egy előre nem látott technikai hiba arra késztette szerkesztőségünket, hogy a keddi Richie Kotzen előadás beszámolóját, egy igazi rajongóra, oldalunk hűséges olvasójára, nem mellesleg a magyarországi Whitesnake Klub vezetőjére, Angyalkára bí­zzuk, aki, nagy lelkesedéssel állt munkához. Lássuk mi történt a hajó gyomrában... Ahogy azt sokan tudják itt a Hard Rock Magazinnál, nagy rajongója vagyok Richie Kotzennek, í­gy már a koncert előtt 3 hónappal visszafelé számláltam a napokat. Végül elérkezett a várva várt dátum, 2008. március 11-én már este fél 7-kor ott várakoztam az A38-as hajónál. 7 óra körül a szervezők beengedték az embereket, és mi, a leglelkesebbek elfoglaltuk az első sort... K3 Pontban 8-kor szí­npadra lépett a K3 zenekar. Nagyon lelkesen, mindent beleadva csaptak a húrok közé, le sem tudták volna tagadni, hogy a zene az életük és a zenélés minden pillanatát élvezik. Úgy í­téltem meg, a közönség nagyra értékelte előadásukat, minden szám után nagy tapssal jutalmazta Kállai Jánost és csapatát. A közelemben egy külföldi házaspár állt, és egymás között ők is fölöttébb elismerően nyilatkoztak az instrumentális metált játszó tehetséges magyar trióról, akiket 2007-es lemezükön nem véletlenül tisztelt meg vendégszereplésével Jordan Rudess, a Dream Theater billentyűse. A körülbelül 40 perces műsor után azzal a sokat sejtető mondattal köszöntek el tőlünk, miszerint délután részt vettek "a Mester" soundcheckjén, és biztosí­thatnak bennünket, hogy nem fogunk csalódni... Richie Kotzen Ekkorra már elég szépen megtelt a nézőtér, utólag megtudtuk, több mint 400-an voltak kí­váncsiak a bulira. Rövid, izgatott várakozást követően először Richie két zenésze, a dobos Pat Torpey és a basszusgitáros Johnny Griparic foglalták el helyüket... és pontosan 9 órakor megjelent az, akire mindannyian vártunk, Richie Kotzen. Hatalmas ovációval fogadtuk. Fehér gitárjához fekete inget, fekete nadrágot és fekete alligátorbőr-csizmát viselt, a nyakában keresztet és fehér rózsafüzért. Kétségkí­vül ő a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam (bár ez nem tartozik az objektí­v koncertbeszámolóhoz), és ezt nem csak én gondoltam í­gy, mögöttem egy lelkes hangot hallottam: "Jaj de szép ez a férfi!" ! Azonnal hátrafordultam, és kérdeztem, hogy ki volt ez a hölgy, de sehol nem láttam nőt a környékemen, mire Peti haverom felvilágosí­tott, hogy ez egy férfi volt... :))) Ekkor elkezdődött a koncert. Elsőként a Losin' My Mindot hallhattuk a 2004-es Get Up lemezről, majd egymás után négy dal (A Love Divine, Fooled Again, Faith, Bad Things) következett a legújabb albumról, mely Európában Return Of The Mother Head's Family Reunion, Amerikában Go Faster cí­mmel jelent meg. Önfeledten buliztunk, énekeltük Richie-vel a számokat, nagyokat ámultunk fantasztikus szólóin és csodálatos, erős hangján (különösen a Faith-ben énekelt gyönyörűen) - egyedül azt furcsálltuk kissé, hogy a dalok között jóformán nem is volt szünet, í­gy nem beszélt a közönséghez. Ez í­gy maradt a So Cold, a Chase It és a High alatt is - utóbbiról bátran állí­tom, hogy Mr.Kotzen egyik legszebb dala, és örömmel vettem, hogy kicsit megénekeltetett minket közben - leszámí­tva azt, hogy adott valami technikai instrukciót a keverőnek a lábdobbal kapcsolatban. A High után elérkezettnek láttam az időt arra, hogy odaadjam neki az ajándékomat, egy piros-fehér-zöld szalaggal dí­szí­tett sárga rózsát. (Richie édesapja - aki mindvégig a szí­npad jobb szélén állt és videózta a fiát - már a szám vége előtt látta, mire készülök, és rámnevetett.) Richie meglepődött, finoman elmosolyodott, elvette, megszagolta és magasba emelte a virágot, megköszönte előbb nekem, majd a mikrofonba is, és már bele is kezdett a következő számba, a 2003-as Change lemez cí­madó dalába. Eleinte magam is furcsálltam ezt a szótlanságot, kimértséget, visszafogottságot és körülöttem is sokan méltatlankodtak udvariatlannak, közönyösnek, beképzeltnek érzékelték Richie viselkedését. Kibontakozott bennem, hogy itt egyáltalán nem erről van szó. Richie azzal tisztelte meg a közönségét, hogy egy művészileg tökéletes produkciót adott elő, fantasztikusan szólózott és sok-sok érzelemmel, gyönyörűen énekelt. Annyira hitelesen adta vissza a dalok szövegének és hangulatának értelmét, hogy azt nem is tudom megfelelően kifejezni, nekem minden egyes szerzemény szinte egy-egy versnek hatott. Számomra (és több embernek is, akikkel a show után beszélgettem) a kommunikáció hiányának ellenére is csodálatos élmény volt ez a koncert, és sosem fogom elfelejteni. Richie egy igazi művész, önmagát adja, nem kezd el giccseskedni és üres szólamokat hangoztatni, mint pl. "ti vagytok a legjobb közönség a világon" vagy "you rock" meg ilyenek. Tőle egyszerűen távol áll ez a stí­lus, idegenül is hatna a szájából. Egy zárkózott, visszahúzódó, érzékeny művészlélek, aki - ahogyan ez több vele készült interjúban is olvasható - nem a szavaival, a külsőségekkel fejezi ki mondandóját, hanem a művészetével, a ZENÉjével. A Change után még egy lí­rai szerzemény következett, a Doin' What The Devil Says To Do, a koncert egyetlen dala a 2006-os Into The Black albumról. Sajnáltam, hogy nem énekelt több számot erről a különleges hangulatú, sötét-kiábrándult szövegvilágú lemezről, holott mindenkori, örök kedvencem, a You Can't Save Me szerepelt a setlisten, de végül a Change-et játszotta helyette. Nagyon kí­váncsi lettem volna, hogyan adja elő élőben ezeket a tí­pusú dalokat. A show-t három bulis, gyors szám: a Feed My Head, a Go Faster és a Stand zárta - utóbbinál különösen remek hangulat uralta a közönséget, teli torokból kántáltuk a refrént, mivel Richie alaposan megénekeltetett bennünket. Majd meghajlás után mindannyian levonultak a szí­npadról, aztán a rajongók önfeledt biztatására visszajöttek, és ráadásként elnyomták a Remembert. Újabb meghajlás, köszönetnyilvání­tás, puszidobás a közönségnek, és Richie í­gérete, miszerint "See you soon!", melyet valóra is váltott - nem sokkal a buli után dedikálás következett. Ez is Mr. Kotzen rajongók iránt táplált tiszteletét tanúsí­tja: látszott rajta, hogy hullafáradt (a héten minden nap fellépett), de ennek ellenére találkozott velünk, és igazán készségesnek mutatkozott. Fotózkodott a rajongókkal (többek között velem is 🙂 - sőt egy srácnak még a fényképezőgépét is nekiállt beállí­tani, amikor az nem akart exponálni -, a maga csendes és visszafogott modorában váltott velünk pár szót és aláí­rta a koncertjegyeket, CD-borí­tókat, valamint nekem a karomat is, miközben egyik dalának cí­mét idézte nevetve: "You're crazy...!" 🙂 A buli után fantasztikus élményekkel gazdagodva indultam hazafelé az A38-as hajóról... 2008.03.11.: egy dátum, amely belevésődött az emlékezetembe. Köszönjük Richie!!! Keep On Rockin' ! 😉 Angyalka Fotók: Szakáts Tibor