A húszas éveim első fesztiválja: Sabaton, Apocalyptica, Amaranthe – Papp László Budapest Sportaréna, 2020. 01. 22.

Nagyra értékelem a Hammerék által szervezett koncerteket, mert mindig sikerül olyan bandákat is elhozniuk egy-egy nagy név mellé, akik önállóan nemigen jutnának nálunk deszkához, de többnyire kellemes meglepetést okoznak azzal, hogy lendítenek egyet a zúzdakultúrámon. Tényleg fesztiválszámba mennek ezek az események, de a címben szereplő három név egyenként is nagykiadós tömegmozgalom, egyetlen estébe betolni őket pedig alighanem a legnagyobb eddigi Hammer-húzás, szépen teltházas is lett a show, ráadásul a BS-ben!

Nem szeretek lemaradni semmiről, ezért időben érkeztem, de mikor megláttam, hogy U alakban a bejáratig kanyarodik vissza a sor vége a szállodától (legalább 200 méter!), akkor azért eszembe jutott pár verbális népi motívum. Közben meg az ülőjegyes kapu üresen tátongott, ami nem véletlen, mert alig adtak ki ülőjegyeket a koncertre a kibővített küzdőtér miatt. A balfaszkodásnak szerencsére gyorsan véget vetettek, és megnyitották a küzdőteresek előtt is a másik kaput, már nem volt miért aggódni, viszont, hogy az alibimotozásnak, meg a ravasz „Szúró-, vágóeszköz, lánc?” kérdésnek mi értelme van, azon inkább van aggódnivaló.

Az arénába érve látszott, hogy valóban nem Záray-Vámosi tribute estére készült a stáb, az elfordított nézőtér alsóbb lelátóit betolták a felső karéj alá, gyakorlatilag a céges páholyoktól felfelé volt csak „pár” széksor, ez az este a küzdőtérről szólt, amelyet úgy elleptek a fekete pólók, mintha egy fedettpályás Rockmaratonon lennénk. A kezdésig Europe, Foreigner, Gotthard, Guns szórakoztatta a népet szalondecibellel, én meg tátottam a számat, hogy a halottnak nyilvánított lemezipart milyen sikerrel próbálja pótolni a textilipar, elképesztő választék feszült zenekaros pólókból a nagyérdeműn, hogy a komplett Sabaton katonai egyenruhákról ne is beszéljünk, a küzdőtéri merch stand elfoglalt vagy 20 métert, amiből persze volt a fenti szinten is.

18:59-kor színre lépett Villany Leó, és hazudnék, ha nem vallanám be, hogy kiszetlisztefemeztem, hogy Amaranthe-ék a Helixszel fognak intrózni, hát így is lett, de ez az intrózás olyan színpadi közhely kezd lenni, aminek nem mindig van értelme. Itt nem volt.

A magát dance metalban meghatározó svéd csapat a 2008-as megalakulás óta nemzetközileg jegyzett sztár lett, eltalálták azt a tököt-dögöt, ami kell a feketepólós mainstreamnek: popos dallamok zúzós alapokon, egy nagyon-nagyon szexi énekesnővel. Persze ezt a receptet is el lehet baszni, ha a fűszerek aránya egészségtelen vagy nagyon feltekerik a lángot, de ebben az esetben szó sincs róla, az eddig megjelent öt stúdióalbummal utat nyitottak a közönség felé úgy a tengerentúlon, mint Európában, beleértve kis hazánkat is, ezen az estén tizedszer léptek fel nálunk, látható volt, hogy nagyon jelentős a magyar rajongótáboruk.

Emiatt is volt esélytelen húsz méternél közelebb jutni a színpadhoz, és a figyelőállásomból kicsit furcsa volt, hogy a dobos Morten Løwe Sørensen kivételével mindenki térdel, de aztán rájöttem, hogy a Sabaton csatamező-díszlete, vagyis a homokzsákok fedezékéből tüzel a banda.

Az ékszerlábú Elize Ryd mellett komoly szerep jutott a 2017-ben csatlakozott Nils Molin énekének, és Henrik Englund Wilhelmsson bugyborékolásának, mára nagyon egészséges egyensúly alakult ki a három énekes között.

Ami viszont nem volt egészséges, hogy a dobsoundot olyan kásásra keverték, hogy mehetett volna akár gépről is, pedig Mortenünk nem ezt érdemelte. A billentyűs kolléga meg olyan szégyellős volt, hogy végig takarásban maradt, hehe.

Az eljátszott tíz dalt szinte egyenlő arányban válogatták össze az öt albumról, gyakorlatilag kapott a közönség egy ki nem adott válogatást, a tíz dal hivatalos verzióit több mint 110 milliószor (!) nézték meg a YouTube-on. Ilyen népszerűség mellett játszhatom az agyamat, hogy ezt a kommersz zenei poént már elsütötte a Scooter harminc évvel ezelőtt, csak ők még nem tudták, hogy melyik irányba kell tekerni a potmétert a gitáron. Én is jól szórakoztam a Falco Amadeusára emlékeztető kezdetű Helixen, a toronymagasan kiemelkedő GG6-en, az Amaranthine-on (csak már kezd unalmas lenni a mobillámpáztatás), és az Elize kánkánjával megtámogatott Drop Dead Cynicalon a végén.

Mikor nagy ünneplés közepette levonult a csapat a Farmer Boys Born Again outrójára, azon gondolkoztam, hogy mivel kell előállni a másik két fellépőnek, hogy kiérdemelt legyen a színpadra lépés sorrendje?

Intro (Helix) / Maximize / Digital World / Hunger / Amaranthine / GG6 / Helix / That Song / Call Out My Name / The Nexus / Drop Dead Cynical / Outro (Farmer Boys – Born Again)

A szünet legjobb pillanata kétségkívül a háttérben szóló Machine Head Only The Namese, és a Linkin Park félbemaradt Points Of Authorityje volt, amit úgy lekevertek 20:00-kor, mintha valósággá vált volna a háttérre vetített apokaliptikus videó.

És akkor megszólalt a Rise az Apocalyptica 2020-as ’Cell-0’ albumáról. Te jó ég, micsoda kontraszt! Fogok kapni érte a pofámra, de az Amaranthe blokkja bohóckodásnak tűnt utólag ehhez képest, hátborzongató hangok, effekthegyek, gyomorbavágó dob, félelmetes képi világ, eljött az apokalipszis.

Ha nincs a Metallica, akkor nincs az 1996-os ’Plays Metallica By Four Cellos’ feldolgozásalbum, amin sikerült olyan zenei megközelítést alkalmaznia a finn kvartettnek (akkor még négyen voltak), amivel befogadhatóvá tették ezt a klasszikus hangszert rockrajongó tömegek számára is. Pedig elsősorban nem is szólóhangszerről van szó, ami viszont a zakatoló metalriffeket kiválóan adja vissza. A debütáló album kasszasiker lett, amelyet az ideivel együtt nyolc további követett, azóta már masszív dobkíséret támogatja a zenéjüket, volt énekes próbálkozásuk is, és persze írtak rengeteg saját zenét.

Ilyen volt a műsorban a második-harmadik Grace és Path, majd a svéd-finn barátság jegyében színpadra hívták az Amaranthe Elize Rydjét, és vele együtt nyomták el a Seemannt a Rammstein első albumáról, majd az I Don’t Care-t a 2008-as sajátjukról.

Én itt már úgy éreztem, hogy ennek a zenének komoly korlátai vannak, és hiába szántják fel a színpadot headbangparádéval, hiába az igényes látványvilág, tekerni kell a show-n, hogy megmaradjon az érdeklődés. Az első tekerés volt Elize vendégszereplése, ami után nyugodtan belefért az En Route To Mayhem az új lemezről, de ezután be kellett vonni a közönséget a Seek & Destroy hosszú verziójába egy kis „shake some ass”-re, meg beleúsztatni egy kicsit az AC/DC Thunderstruckjének a riffjéből.

Ezután levezetés Grieg majdnem 150 éves In The Hall Of The Mountain Kingjének az odabaszós átiratával, ami klasszikus darab létére stílusfüggetlen populáris darab lett, feldolgozta az Electric Light Orchestrától a Savatage-ig egy sor nagy név az Apocalypticán kívül. Ez volt a húristenek 19. magyarországi fellépése, és bíztam benne, hogy a végére marad a lerágott csont Nothing Else Matters, úgy is lett, na ilyenkor lehet tolakodás nélkül kicsavarni a zoknit.

Rise / Grace / Path / Seemann / I Don't Care / En Route To Mayhem / Seek & Destroy / In The Hall Of The Mountain King / Nothing Else Matters

A Sabaton 17. magyarországi koncertjét elég zajos és hosszú átszerelés előzte meg, plusz egy indokolatlanul hosszú intró, de a gigamolinó lehullott, a Rammsteint idéző piroshow beindult, be is rohant a nép a cigikarámból meg a büféből egykettőre, aztán kerekedett olyan arénahangulat, amilyet csak ritkán látni. Az első két felvonásnál is nagyot alakított a közönség, de itt a küzdőtér végén állók is beszálltak a buliba, hú de jó érzés az ilyennek a közepében lenni!

A színpadon lövészárok, szögesdrót, harckocsiba applikált dobszerkó, (később) harci repülőbe applikált Hammond-orgona, füst, láng, sortűz, robbanás, a háttérben csatajelenet, long live military metal!

A nézőtéri hangulat hamar átragadt a színpadra, király érzés lehet ilyen közönségnek játszani, a bandának a gáztámadás se szegte kedvét, vígan tekerték az Attack Of The Dead Ment gázálarcban.

A Sabaton egész pályáját végigkíséri a hadakozás témaköre, a 2019-es ’The Great War’ album kifejezetten az I. világháborúnak állít emléket, a lemez promóciós turnéja a ’The Great Tour’ nevet kapta, amelynek most zajlik a harmadik szakasza, én ide számolom a megjelenéskori masszív fesztiválturnét is. Budapest volt az aktuális szakasz ötödik állomása, és azt nem hallgatom el, hogy Joakim Brodén énekes kicsit takarékosan bánt a hangjával, amit persze megértek ilyen intenzív turnémenetrend mellett, van vesztenivaló a csúcsra járatással.

Nem takarékoskodott viszont a háromtagú bárdista vokálszekció az effektezett mikrofonok mögött, az se hétköznapi a metal világában, hogy mindenki danolászik a színpadon.

A gazdag magyarországi turnétapasztalatot igazolta, hogy az „absolutely amazing” mellett elhangzott Jocke szájából némi „köszönöm+pálinka” is, aztán a tömeg zajos követelésének megadva magát („tomorrow is a day off”) be is küldött egy látszólag brutális adagot, de nem vagyok meggyőzve, hogy ez is olyan valódi volt, mint a befejezésnél üvegből kitöltött hiteles áldomás. 21 év tapasztalata önmérsékletre int, mikor ilyen óriási produkció felelőssége van a frontember vállán, nem lehet hibázni.

A turnéplakátokon az Apocalyptica mint „special guest” szerepelt, ami akkor nyert értelmet, amikor a program felénél bevonultak, és a ráadásig tartó hatszámos blokkot együtt játszották el. Az együttműködés nem most kezdődött, tavaly leporolták a 2006-os Angels Callingot, amelyhez közös videoklipet készítettek, ahogy az új albumon szereplő Fields Of Verdunhöz is, de a mostani megmozduláshoz át kellett dolgozni a műsor egyharmadát. Ez a blokk inkább a Sabaton-életmű korábbi darabjaira fókuszált, a végeredmény lenyűgöző volt, ilyen vastagon szóló húrorgiát nemigen látni a műfajban, részemről ez volt a korona az estén.

Szokásos kamu „bedtime-good night-bye”, de Churchill 1940-es beszédéből a „never surrender” bejátszása nem arra utalt, hogy ilyen könnyen megadta volna magát a banda, nem hát! Olyan tökös ráadást nyomtak, amiből Phil Ruddnak a Dürerben kijött volna majdnem az egész koncertje: Primo Victoria-Bismarck-Swedish Pagans-To Hell And Back.

Közben jófejkedés a piros-fehér-zöld háttérrel, most már valódi pálinkázás, nagy hálálkodás, amit megérdemeltek a nézők, őszinte örvendezés a fotósárok mindkét oldalán. Aztán slusszpoénnak konfettiágyú, de nem ám akármilyen, mert Sabaton grafikákat tartalmaztak a kilövöldözött lapocskák, lett is belőle ugribugri, hogy minél többen megszerezzenek minél többfajtát. A jólértesült Reddit nyolcféléről tud, mi viszont tudjuk, hogy tizeneggyel teljes a gyűjtemény, az esemény üzenőfala tele van csereberélő gyűjtőkkel, nagy húzás volt az ötlet!

Csak elismeréssel tudok szólni a gitárnyígatás után elvonuló Sabatonról, nagyon díjazom, hogy a hét új dal mellett csaknem a teljes életművükből merítettek, és a show színvonalával felzárkóztak a legnagyobbak mellé. Nálam szintet ugrottak ezzel a koncerttel, és a szintugrás valószínűleg megtörtént sokkal korábban, csak én nem vettem észre.

Intro (In Flanders Fields+Ghost Division) /  Ghost Division / Great War / The Attack Of The Dead Men / Seven Pillars Of Wisdom / Közjáték (Diary Of An Unknown Soldier) / The Lost Battalion / The Red Baron / The Last Stand / 82nd All The Way / Night Witches / Angels Calling / Fields Of Verdun / The Price Of A Mile / Dominium Maris Baltici / The Lion From The North / Carolus Rex /// Primo Victoria / Bismarck / Swedish Pagans / To Hell And Back / Outro (Dead Soldier's Waltz+Masters Of The World)

Szöveg: Dzsó
Képek: Savafan
Videók: AmarantheTV, From The Barrier And Beyond, Sabaton YouTube-csatornák
További képek ITT
Köszönet a Hammer Concertsnek és a Live Nationnek!