Foreigner: Double Vision – Then And Now

írta CsiGabiGa | 2019.11.15.

Megjelenés: 2019

Kiadó: earMUSIC

Weblap: www.foreigneronline.com

Stílus: AOR

Származás: USA / UK

Dalcímek

Értékelés

A Foreigner mostanában nem ad ki új nagylemezt, cserébe szállítja a jobbnál jobb kiadványokat, mint a tavalyi 'Foreigner With The 21st Century Symphony Orchestra & Chorus' anyagot, mely a Kelly Hansen-korszak valaha készített legjobb koncertanyaga, vagy az idén tavasszal megjelent 'Live At The Rainbow '78' archív felvételt, mely a legkorábbi koncertfelvétele a Lou Gramm-felállásnak. Lehet-e ezt még fokozni? Nos, igen. Ha összehozzuk a két énekest. Plusz ráadásnak az eredeti énekes mellé az eredeti legénységet.

Kis csalásra kényszerültek ugyan, mert ez a meghívott felállás tulajdonképpen csak a harmadik lemezre, a 'Head Games'-re állt össze (és a 'Foreigner 4'-re már fel is oszlott), de az eredeti basszer, Ed Gagliardi 2014-ben meghalt rákban, így valójában ez volt az elérhető legkorábbi felállás 2017-ben. Mert ez a felvétel 2017. október 6-án és 7-én készült a Mount Pleasant-i Soaring Eagle Casino & Resortban, az első ilyen koncerten, amikor még nem lehetett tudni, hogy lesz folytatása a történetnek.

Persze hogy lett! A rajongók imádták ezt, ezért ha nem is maradtak folyamatosan együtt, de minden évben tartanak azóta is ilyen 'Then And Now' koncerteket. Persze nem mindenki olyan szerencsés, hogy láthassa mindegyik tagot. Mick Jones 2012-es szívinfarktusa óta úgy szerepel a koncerteken, mint Glenn Tipton a Judas Priestben: vagy felmegy a színpadra a koncert egy részében, vagy nem, attól függően, hogy érzi magát. Lou Gramm pedig nemrég jelentette be, hogy az idei koncerteken orvosai utasítására nem tud részt venni. Ám ezen a történelmi dokumentumon mindketten jelen vannak, szóval élvezzük ki!

Úgy indult, mint egy átlagos Foreigner-koncert: Mick Jones nyomkodta a közismert billentyűakkordokat a Cold As Ice-ban, Michael Bluestein hatalmas Hammond-szólót nyomott a dal közepén, Bruce Watson beleszőtte a Black Night riffjét a dalba, Kelly Hansen meg beszaladt a közönség közé, lepacsizott az első sorral, majd a nézőtér közepén egy székre állva tapsoltatta a rajongókat. Ez a 2017-es turné egyben 40. évfordulós buli is volt (emiatt a borító is kicsit zavaros, az szerepel rajta, hogy ez a 'Double Vison' 40. évfordulós koncertje, holott az csak 1978-ban jelent meg, az a 40 a Foreigner pályafutására utalt, abban az évben – 2017-ben – ki is adtak egy dupla válogatást 'Foreigner 40' címmel), ezért a műsor úgy van összeállítva, hogy az első hat lemez mindegyikéről legyen valami benne, a Kelly Hansen-dalokat pedig a The Flame Still Burns képviseli.

A Headknocker alatt az addig csak fényeffekteket sugárzó videófal felélénkült és egy klipet kezdett vetíteni, melyen egy motoros száguld Amerika országútjain. A dal végén leveszi sisakját, és kiderül, hogy Kelly Hansen az. Ekkor jött az első interjú bevágás. Nem szeretem az ilyen koncert közepén sugárzott interjúrészleteket, mert megtöri a koncert lendületét, de itt szerencsére rövidek, egy-két mondatosak voltak a bevágások, és olyan helyeken, ahol egyébként is megtört a koncert lendülete. Itt például az akusztikus blokk előtti színpadi átrendezés miatt.

Tom Gimbel a szokásos fuvolaszólóval vezette fel a Say You Willt, majd ő is akusztikus gitárra váltott. De az ezt követő elektromos Urgentben már a szaxofonját fújta. Itt jegyezném meg, hogy a főműsorban ez az egy akusztikus dal szerepelt, az extrák közt viszont találunk még kettőt. Hogy miért kerültek ide? Ki tudja? Tippem, hogy azok a második napi felvételből kerültek rá a lemezre. A mellékelt CD-n viszont a The Flame Still Burns reprezentálja az akusztikus részt, a Say You Will és a Fool For You Anyway nem fért rá (pedig utóbbiban Lou Gramm is bejött, megelőzve kortársait).

A Starriderben Jones ismét akusztikus gitárra váltott és úgy énekelte a dalt, miközben cikáztak a lézerfények és a kivetítőn űrkikötők képe bontakozott ki. Látványos volt! A Jukebox Hero átlagosnál hosszabb intrója arra kellett, hogy Kelly megint a közönség közepén találja magát és onnan énekelje a dalt, miközben a zenekar háta mögött meg egy anime klip forog.

Aztán bejött egy konferanszié, bizonyos Phil Carson (ő a Foreigner menedzsere, plusz annak idején a csapat lemezeit kiadó Atlantic Records vezetője is volt) és mesélt arról a vízióról, hogyan hoztak létre három amerikai és három angol zenészből egy zenekart, majd színpadra szólította „a srácokat, akik ezt az egészet elkezdték”: Mick Jones, Lou Gramm, Rick Wills, Al Greenwood, Ian McDonald és Dennis Elliott. És ekkor kezdődött a koncert nem mindennapi része. Az eddig is hibátlan előadást megfejelték egy önálló blokkal, melyet mi mással kezdhetett volna a 30 év után összeállt felállás, mint a Feels Like The First Time-mal.

Dennis Elliott nem volt finnyás, beült Chris Frazier dobcucca mögé, nem kellett neki külön felszerelés. A többiek hozták hangszereiket. Jones is átöltözött hófehérbe, mint egy Elvis-imitátor. A csapat meg úgy nézett ki, mintha lement volna a Real Madrid és bejött volna helyettük az öregfiúk válogatott. Az eddigi legöregebb Jeff Pilson is 58 éves (volt akkor), de sokkal fiatalabbnak nézett ki a koránál, most bejött helyettük egy hetven körüli gárda, akik már nem igazán aktívak, így annyinak is néztek ki, amennyik.

De az az öröm az arcukon és az az örömzenélés, amit folytattak, az könnypotyogtató volt. Különösen Lou Gramm látványára szorult össze a szívem, aki kb. a versenysúlya duplájára hízott, a hangja sem tündökölt már a régi fényében, de egy agydaganat után visszatérni... csoda, hogy egyáltalán él és feljött a színpadra. És bár a magasai megkoptak, de azok a manírok még mindig nagyon ott vannak a hangjában. Hallhattuk ezt a Double Visionben, a Blue Morning, Blue Dayben, a Long, Long Way From Home-ban és nagy kedvencemben, a Dirty White Boyban is. Ian McDonald többnyire gitározott, de a Long, Long Way From Home-ban kapott egy extra billentyűt és a dal közepén egy szaxofonszólót is lenyomott. Ő volt a multiinstrumentalista Tom Gimbel „eredetije”.

Aztán jött a minden eddigi csodát felülíró ráadás, amikor visszatért az eredeti csapat is, és együtt nyomták el a ráadásban a nagy slágert, az I Want To Know What Love Ist és másik nagy kedvencemet, a Hot Bloodedet. Az elsőt Chris Frazier dobolta végig, a másodikat Dennis Elliott. Most először hiányzott a két dobszerkó. Amíg Frazier dobolt, Elliott jobb híján egy pár shakert rázogatott (a tamburint McDonald kapta), majd helyet cseréltek és Fraziernek kellett beérnie egy kolomppal. A nagy slágerben természetesen Jones is kapott egy billentyűt, mint az elején, hogy a jellegzetes akkordokkal ő arathassa le a babért, de a háttérben ott játszott Michael Bluestein és Al Greenwood is, három billentyű volt a színpadon. Meg három gitár. Rick Wills nagy dumás volt az öregfiúk részben, itt is megmutatta, hogy ő a domináns hím, a basszust ő kezelte, Pilson akusztikus gitárra váltott a kedvéért. És ott volt egy gospel kórus, ami szintén sokat dobott az összhangzáson. És persze Kelly Hansen és Lou Gramm együtt. Itt látszott, hogy Kellynek mennyivel jobb hangja van ma már, de Lou mégsem hagyott rá mindent, a sorközi improvizációkból ő is kivette a részét. Kelly viszont frontemberként tündökölt a már keveset mozgó Lou mellett, a közönséget is megénekeltette rendesen.

A Hot Blooded pedig hatalmas befejezés, nagy rock and roll volt 5 gitárral (Jones, Pilson és Bruce Watson mellett Tom Gimbel és Ian McDonald is gitárt ragadott), plusz Willis rendületlenül uralta a basszust. A két billentyűs meg a két ütős a második vonalból követte az eseményeket. Ami viszont nagyon nem tetszett, hogy a dal végén tévés módra bevágták a stáblistát, lekicsinyítve a koncertfelvételt a képernyő harmadára.

A csomagolás igényes, műanyagmentes tripla gatefold borító, egyetlen szépséghibája, hogy a 8 oldalas bookletnek nincs hely, azt az egyik lemez mellé kell becsúsztatni. A DVD-n DTS hang van, ez számomra tökéletes, remekül szól, a CD és a DVD anyaga eltér, a CD rövidebb az említett két akusztikussal.

Pontszám: 10