Opeth: In Cauda Venenum

írta Lacc | 2019.09.26.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.opeth.com/

Stílus: progresszív metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

„Ne ítélj elsőre!” – hangzik a fejemben, miközben írom ezeket a sorokat. Amikor először meghallgattam teljes egészében az Opeth tizenharmadik stúdióalbumát, az 'In Cauda Venenum'-ot, nem voltam különösebben lenyűgözve tőle. Az album első 1/5-e már ismerős volt eleve, gondoltam, hogy kell pár nap a többi 4/5-höz is, és természetesen igazam lett, mert valahol a harmadik hallgatásnál szép lassan változni kezdett az albumról alkotott véleményem, aminek én örülök a legjobban, ugyanis rajongok szinte mindenért, ami Mikael Åkerfeldt nyers tehetségéből eddig létrejött. Egy biztos, kevés annyira önazonos embert találni a színtéren, mint ő, aki nemcsak másokkal, de főleg magával kegyetlenül őszinte maradt ennyi év után is. Elég, ha elolvasunk vagy megnézünk vele egy interjút, esetleg ellátogatunk egy-egy koncertjére, mert azon túl, hogy könnyesre röhögjük magunkat a sztorizgatásain, meggyőződhetünk szavai egyenességéről is.

Szóval, elsőre nem igazán győzött meg az új anyag, pedig bizony telis-tele van elsőre is megjegyezhető zenei momentumokkal. Ám ha valaki olyasmit vár el tőle, mint én, aki arra számított, hogy olyan impulzusokat fog kapni, mint amilyeneket én kaptam a 'Sorceress' első meghallgatásakor (pl. a címadó nyító billentyűriffje, ami szerintem a mai napig a legbizarrabb Opeth-momentum), akkor annak csalódnia kell. Ez az album kevésbé harsány, mint elődje, de emiatt egységesebb is az összkép, mert nincsenek nagy ellentétek rajta. Az egyik interjúban Mikael el is mondja, hogy ezúttal minden külső nyomás nélkül készült el a zene, előzetes tervezés nélkül a dalok irányát illetően. Ráadásul ez az első olyan album a zenekartól, amihez eredetileg svéd szöveg íródott, és ha hihetünk a zenekarvezetőnek, valószínű, hogy ezek a dalok az eredeti nyelven, azaz svédül fognak élőben elhangzani, annak ellenére, hogy végül készült minden dal esetében egy-egy angol változat is. Ez Mikael szempontjából érthető, hiszen saját bevallása szerint a svéd változatok az „igaziak”, pusztán „gyávaságból” készített belőlük utólag angol változatot is azon rajongók számára, akik kevésbé lennének befogadóak a svéd nyelvű dalokat illetően.

Az 'In Cauda Venenum" szó szerinti fordítása magyarul fölöttébb vicces (Méreg a farokban), ám átvitt értelemben annál sokkal többet mond: A legrosszabb még hátra van. A Travis Smith által elkövetett gyönyörű artwork pedig izgalmasan reflektál a címre. Sajnos a promóanyaggal nem kaptam dalszövegeket, így nem igazán tudtam belemerülni ezekbe, de a már megjelent Dignity és Heart In Hand alapján elmondható, hogy az angol szövegek egyáltalán nem maradnak el az előző Opeth-albumokétól, noha Mikael elmondása szerint nem minddel elégedett teljesen. Tematikailag a szövegek – talán azért, mert eredetileg anyanyelven íródtak – sokkal kevésbé fantáziaszerűek a korábbiaknál, sokkal inkább a való életbeli történéseket dolgoznak fel. Bár nem vagyok meggyőződve, hogy a dalok egy konkrét történetet mesélnek el, a svéd nyelven elhangzó átkötő szövegek az egész élményt filmszerűvé teszik, növelve a dalok közti kohéziót.

Lehet nem kedvelni az újkori Opethet azért, mert már nem igazán metal (ami korántsem igaz, elég ezen írás tárgyát képező album Heart In Hand vagy Charlatan dalait hallani), de tény, hogy sosem hoztak eddig össze objektív szempontból rossz vagy közepes albumot. Ez talán azért van így, mert Mikael minden albumot úgy készít el, hogy ha netán az adott album lenne az utolsó Opeth-album, akkor se kelljen szégyenkeznie maga előtt.

A death metal hatás elhagyásával nemhogy kevésbé, hanem még inkább megmutatkozik a banda zenéjének lényege, vagyis azok a semmihez sem fogható harmóniák, amelyek már a legelső album óta annyira jellemzőek rájuk. A neomodális unisonók már korábban is megmutatkoztak náluk, de egyszer sem nyilvánultak meg ennyire izmosan, mint az új anyagon, hála többek között a teljesen újdonságként behozott vonószenekarnak. Ezek az unisonók is a legrégebbi időkből táplálkoznak, de úgy isten igazából az újkori Opethben indultak lassú fejlődésnek. Például a fentebb már említett Sorceress dalban is megvan ez az unisonó épitkezés, de az új albumon több ilyen is felbukkan, és ennek – legalábbis az én szememben – van egy bája, egy semmihez sem fogható groteszksége, amiért igazán kedvelem ezt a zenét. Ezen elvont részek ellentétei pedig az ugyancsak Mikael világára jellemző tonálisabb dallamok, amelyek olykor nagyon ismerősnek hatnak, olykor pedig elcsodálkozom azon, hogy lehet valami ennyire klasszikus értelemben vett dallamos mégis furcsa. Nem igazán van értelme kiemelnem dalokat, mert mint már leszögeztem, nagyon egységes albumról van szó és mindegyik dalban találni olyan momentumot, ami miatt kedvet kapunk a többszöri nekifutáshoz.

Ami az egyéni teljesítményeket illeti, Mikael abszolút hozza az énekbeli minőséget (is). Bár hangszíne nagyon egyedi, adottságának egyértelműen vannak határai, és nem fél ezeket a határokat kitolni, olykor pedig úgy átlépni, hogy ez egyáltalán ne legyen kínos. Ezúttal olyan hangszíneket is megüt, amelyek korábban nem igazán voltak rá jellemzőek. Mindenestre amíg élőben is képes lesz ezeket visszaadni, addig csakis elismerés illeti őt. Fredrik Åkesson szólói mindig is nagyon ízesek voltak, ezúttal sincs ez másképpen (ebből a szempontból mégis ki kell emelnem egy dalt, a Lovelorn Crime-ot, amely szokatlan módon pont a gitárszólója miatt marad emlékezetes a számomra. Fredrik mintha John Petrucci agyával gondolkodott volna, amikor megkomponálta a szólót). Joakim Svalberg billentyűs szerepe megkérdőjelezhetetlen a 'Heritage' utáni Opeth-hangzását illetően, akárcsak a ritmusszekciót képviselő két Martiné is, akik ugyancsak hozzák a kötelezőt. De hát nem is a kiugró egyéni villantásokról szól ez a zene, és ez így nagyon is jól van.

Pontszám: 9