Myrath: Shehili

írta CsiGabiGa | 2019.05.05.

Megjelenés: 2019

Kiadó: earMUSIC

Weblap: www.myrath.com

Stílus: progresszív szimfonikus power metal

Származás: Tunézia

Dalcímek

Értékelés

A Myrath az Ezeregyéjszaka meséit hozta el nekünk zenéjével. Az egykori Symphony X tribute banda muzsikája lemezről-lemezre fejlődött, szó szerint evolúciós folyamaton ment keresztül 2007-től napjainkig. Nem kapkodták el, csupán a 2010-es 'Desert Call' és a 2011-es 'Tales Of The Sands' jött hamar egymás után, de ezek között nem is érzek olyan változást, mint a többi lépcsőfok között. A 'Hope' lemezen még Elyes Bouchoucha énekelt Russell Allenre emlékeztető hangján, az érezhetően Symphony X-en nevelkedett zenészek durván belefeledkeztek a progresszív metalba és a keleties hatások inkább csak a kromatikában érződtek. A turnéra szerződtették Zaher Zorgati énekest, akivel egy egész más világ felé indultak el. Elkezdtek power metal „slágereket” írni. Ami egyeseket eltávolított a zenekartól, de szerintem sokkal több új rajongót vonzott be. Ez volt a 2010-2011-es időszak két lemeze. Majd 5 év várakozás után jött a 'Legacy', ami a szimfonikus power metal irányába vezette tovább a csapatot, a hegedűkkel még inkább kidomborítva az arab népzenei jelleget, ugyanakkor az akciódús videoklipekkel elhozták az Ezeregyéjszaka hangulatát a rajongóknak. És megint sokan sírtak, hogy Malek Ben Arbia a 'Tales Of The Sands'-en még fajsúlyos, lényegretörő gitárjátéka háttérbe szorult. (Viszont 2016-ban a Symphony X előzenekaraként turnézhattak, ami szerintem a zenekar tagjai számára maga volt a Kánaán.)

Újabb három év telt el, és eljött a 'Shehili', a sivatagi szél, hogy még feljebb repítse a zenekart („Szél viszi messze” – énekelhetnénk, ha nem állna oly távol a magyar katonadaloktól ez a műfaj). A fejlődésnek az is egy változata, ha az evolúciós zsákutcából vissza tud fordulni egy újabb mutációval a faj. Én azt érzem ezen a lemezen, hogy ötvözték a 'Legacy' és a 'Tales Of The Sands' előnyös tulajdonságait, hogy a kvázi visszalépésből kovácsoljanak előrejutást.

Három producer, Kevin Codfert (a Myrath régi producere), Jens Bogren (Opeth, Dimmu Borgir, Sepultura, Arch Enemy, Soilwork) és Eike Freese (Dark Age, Gamma Ray, Die Apokalyptischen Reiter) közös munkája az új lemez, melyen előbújnak a magasra hangolt tamok (hogy imádom!), amik már a 'Tales'-en is ott voltak, csak mű hangzással és roppant hátra keverve. Morgan Berthet személyében egy magasabb kaliberű dobost szereztek (már a ’Legacy’ lemezre) és ezt ki is használják: valódi hangszereken valódi hangszeres teljesítményt hallunk programozott dobolás helyett, amit már nem kell eldugni, hanem büszkén az ember arcába tolják.

A másik, amit büszkén az arcunkba tolnak, Malek Ben Arbia gitározása, mely visszatért a 2011-es lemezen hallott harapós (tényleg nincs rá jobb szó) hangzáshoz, és a szólói is még dallamosabbak, még technikásabbak, még kimunkáltabbak lettek, mint a 'Legacy' lemezen. Közben persze Anis Jouini basszer is odateszi magát, a Darkness Arise kezdésénél szinte a 'Tales Of The Sands' címadójának hangulata köszön vissza a basszustémában. Egyedül a billentyűs, Elyes Bouchoucha vonul a háttérbe, csupán a szimfonikus hangszerelésben vállal oroszlánrészt. Épp az említett Darkness Arise-ban van egy rövid Hammond-szólója, azon kívül csak laza szőnyegezést csinál a lemezen, a lassú dalok zongorabetétjét is átadja Kevin Codfertnek és még kiváló énekhangját sem kamatoztatja, a Mersal duettjébe külsőst hoznak be Lotfi Bouchnak, a tunéziai Pavarotti személyében.

A dalok közül a folytatásos mesével eladott két klipes nóta, a Dance és a No Holding Back áll legközelebb a 'Legacy' „Ezeregyéjszaka”-hangulatához, valamint a záró címadó. A Wicked Dice dallamvilága is mintha a Trónok harcáról írt dalukat idézné, csak most filmzenei utalások nélkül. A legfurább a Lili Twil, melyről viszont a booklet böngészése során kiderült, hogy egy feldolgozás: a marokkói Megri testvérek 1974-es dala a berber népdalokat idézi, de ezt is olyan remek hangszereléssel toldják meg, hogy a kezdeti meglepetés után már egyre jobban élvezem.

A harmadik klip a tavalyi karthagói nemzetközi fesztiválon készült (állítólag csak a kiadón múlik, lesz-e belőle DVD), ez a keményebb vonalat mutatja be, és ezt viszi tovább a You've Lost Yourself és a djentes Monster in My Closet, valamint a Darkness Arise, mely talán a legközelebb áll a régi Myrath-hoz.

A rock, metal, progresszív, djent, valamint andalúz és berber népzenei elemeket is tartalmazó muzsikájukat elnevezték „blazing desert metal”-nak, azaz lángoló sivatagi metalnak, ami mindenképpen egyedibb és megkülönböztetőbb, mint a progresszív szimfonikus power metal skatulya. Ebben a műfajban csúcskategóriás produkciót tettek le az asztalra, jobbat, mint a 8,5 pontos 'Legacy', jobbat, mint a keményvonalasokat képviselő Mike által 9 pontosra értékelt 'Tales Of The Sands'. Mindkettőből átvették a legjobb tulajdonságokat, leredukálták a sallangot, és ami maradt, az felülmúlhatatlan élményt nyújt. Hogy mégsem adok rá 10 pontot, az csak azért van, hogy szárnyalják túl önmagukat és legközelebb mutassák meg, hogy még ennél is van feljebb.

Pontszám: 9.5