Stadionrock miniben: Kissin’ Dynamite, John Diva, Sniffyction – Dürer Kert, 2019. 04. 17.

Tavaly őszi beszámolómat abban a reményben zártam, hogy a Barba Negra teltházas közönségét meggyőzték a németek, hogy érdemes elmenniük az önálló bulijukra is. Régebben is azt gondoltam, mi szeretni fogjuk ezt az ötösfogatot, ha egyszer beteszik hozzánk a lábukat. Akkor betették, most pedig egyenesen berúgták az ajtót! Napokkal a fellépés előtt elfogyott minden jegy, sajnos egy másik rendezvény miatt nem lehetett áttenni a koncertet a másik – jóval nagyobb – terembe. A tagok a show utáni fotózkodások alkalmával meg is jegyezték, remélik, a következő alkalommal a nagyteremben játszanak, Andi Schnitzer dobos pedig hozzáfűzte, ahhoz képest, hogy a metalosokat és a hip hop-rajongókat csak egy ajtó választotta el, és a folyosón gyakorta összefutottunk, nagyon jól megvoltunk egymás mellett, semmi „fight” nem volt. „Tudunk mi fekete pólósok viselkedni is, még ha a köznép nem is ezt gondolja” – mondta nevetve.

De kezdjük az estét nyitó magyar lány kvartettel, a Sniffyctionnel, akik egyik utolsó koncertjüket adták az énekes Boxie-val.

A fronthölgyön az egész buli alatt látszódott, hogy egy nagyobb térben érezné igazán jól magát, a sok színpadra pakolt motyó okozta helyszűke nem engedte, hogy rendesen ugráljon és mozogjon, így aztán elég esetlegesre sikeredtek ezen próbálkozásai. Mert amúgy tele volt energiával, ezeket a punkos nótákat bizony ilyen elánnal kell tolni, akkor élvezetes.

Nekem az angol nyelvű számok jobban bejöttek, mint az egy szem magyar ajkú tétel. A stílusnak megfelelően kellően koszos volt a muzsika, Boxie rekedtesebb hangja is remekül passzolt a nótákhoz. Már a csajok muzsikája alatt is szépen megtelt a terem, s ennek a következménye volt egy aranyos közjáték, miszerint a szólógitáros Borinak a magas páratartalom és meleg miatt az egyik szám előtt teljesen elhangolódott a hangszere, várni is kellett egy keveset, mire újra játszani kezdtek. A vokálozásba a basszeros Kitty is rendszeresen beszállt.

Bár az énekes is hozta a frontasszonyi figurát, itt-ott azonban becsúszott egy hamiskás hang, de a jelenléte üdítő látvány volt. Számomra azonban a zenekar húzóembere a dobos Lilla volt. Azon kívül, hogy látványosan és pontosan játszott, a grimaszokra és ökörködésekre is futotta erejéből.

Nagy kérdés, milyen változást hoz az énekesi poszton történő csere, kit találnak Boxie helyére, remélem, nem ragad be a lányok szekere. Egy jó tanács – megfogadása teljesen fakultatív –, hogy szerintem előnyükre válna, ha a jövőben valamiféle egységet mutatnának, már ami a kinézetet illeti, ugyanis mind a négyen négyféle, egymástól merőben eltérő szerelésben léptek színpadra.

Az est következő fellépőjének sincs időgépe, mégis olyan érzésem volt, mintha a pár hónappal később érkező Steel Panther érkezett volna meg egy lightosabb verzióban. John Diva és zenekara hozza azt a fajta '80-as évekbeli glames vonalat, amit a „Párducok” már tökélyre fejlesztettek, csak nem annyira szókimondó szöveggel, de hasonló panelokból építkezve. Mindezt rendkívül szórakoztató módon, a Dívánk mozgása is annyira túlzó, hogy az már vicces, de látszik rajta, hogy teljesen tisztában van ezzel a főhősünk is.

És nem lehet azt mondani, hogy a banda többi tagja nyeretlen kétéves lenne, mert a stílusnak megfelelő fazonok mozgásban és játékban is hozták ezt a tipikus Sunset Strip-vonalat, persze jó adag iróniával megszórva. A dobos Lee Stingray jr. is jóval többet hajigálta a dobverőit, mint az megszokott egy „hagyományos” dobos esetében.

A terem ekkor már közel tele volt, és ezt a fajta laza muzsikát nagyon jól fogadtuk: hamisítatlan kaliforniai feelinget sugárzott minden egyes lefogott hang és dallam. Ebből a fajta zenéből idehaza elég keveset kapunk, minden apró morzsát megbecsül a magyar közönség; ezt mintha a banda is megérezte volna, mert roppant elánnal játszottak, látszott minden reakciójukon, hogy felhőtlen szórakozásból tolják a talpalávalót, imígyen a közönség teljes kiszolgálása volt a cél. Amit tökéletesen meg is valósítottak: azt láttam a többség arcán, hogy elégedetten nevetve bólogatnak, élvezik minden percét a koncertnek.

A hangszeres szekcióról is essék szó, mivel én a színpad bal oldalán ragadtam, elsősorban Snake Rocket (ezt a nevet!) játékát láttam közelről, nála is elsősorban a látvány a lényeg, bár azt el kell ismernem, a szólók többsége is rá hárult, a színpad másik oldalán álló J.J. Love gityós közel sem játszott ennyire látványosan. Pedig a Kissin’ Dynamite vége felé pedig pont mellém verődött, és hatalmas elánnal élvezte a német csikók produkcióját.

Nem tudom, a koncerten ez a fajta energia hol volt, mert Remmie Martin basszerossal karöltve tényleg eléggé passzívnak tűntek. Mondjuk, a show-t John Diva egyedül is elvitte volna, de azért a feltűnően játszó dobos és Snake fokozta a hangulatot.

A program értelemszerűen az első és eddigi egyetlen lemezükből állt össze, majdnem a teljes anyagot elnyomták, bár én vártam valami jóféle feldolgozást is, kíváncsi lettem volna, hogy azt miként adják elő.

Get it On / Whiplash / Lolita / Blinded / Wild Life / Rock N’ Roll Heaven / Toxic / Dance Dirty / Rocket of Love

Sokat kellett várni, hogy a Kissin’ Dynamite önálló koncerttel látogasson el hozzánk, de azt gondolom, aki ott volt, egybehangzóan állíthatja, hogy megért minden pénzt! Biztos vagyok benne, hogy a következő hazai találkozásra nem kell majd éveket várni, mert az előadás kétségkívül meggyőzte a nagyérdeműt, és a fogadtatás is meglepte a germán ifjakat. Ahhoz képest, hogy a Dürer középső termének színpadja nem túl nagy, egész jól belakták.

A dob mellett két oldalt egy-egy dobogó volt, ahonnan gyakran CO-t nyomattak a levegőbe vagy a tagokra. Az emelvényre tett hangfalakon hatalmas méretű dinamit-rudak voltak, amelyek néha pirosan villogtak, illetve a hangfalakra világító zenekari logót tettek, ezek a füsttel egyszerre működtetve igen pofásan néztek ki. A buli úgy kezdődött, mint a turné címét viselő lemez, tehát az I’ve Got The Fire-rel, ami elegendő lökést adott az egész estének, igen intenzív bő másfél órában volt részünk. Talán színpadi rohangálásból volt kevesebb a megszokottnál, de a látványelemek miatt kevés helyük volt minderre.

Hannes Braun énekes már a koncert elején megfogta a közönséget, és ez a fajta kölcsönhatás kitartott a legvégéig, minden rezdülését lereagálta a publikum, bármit kért tőlünk, azt szófogadó módon meg is csináltuk. A buli után mesélték a tagok, hogy hangszálproblémái vannak szinte a turné kezdetétől fogva, bevallom, ezt nem éreztem az este folyamán, ami nem kis szó!

Az első lemezt teljes egészében kihagyták – megint. Azt az albumot nagyon kedvelem, ezért picit morcos vagyok rájuk, elhiszem, hogy a „Bring back stadium rock”-féle szlogen jól hangzik, ám a metalosabb debütálás is megérdemelné, hogy előkapják néha egy-egy dal erejéig. Így aztán a program több mint felét az új korong számai adták, és ez főleg úgy volt szembetűnő, hogy a koncert elején egy háromtételes blokkban elnyomtak a három korai lemezről egy-egy nótát.

Mondjuk, nekem ez a trió adta az egyik legerősebb részét a bulinak: nem is annyira a tagok vehemenciája miatt – a színpadi jelenléttel ugyanis semmi gond nem akadt a koncert egésze alatt –, ezek az „őstémák” még több metalt tartalmaztak, mint az újkori társaik. A show ékköveit (számomra legalábbis) rögtön az este mélypontjai követték, gyorsan lerántottak a mélybe a következő két számmal.

És az az érdekes, hogy nem is a dalok, illetve a zenekar produktuma, hanem inkább a vendégénekes hölgy miatt; én még ennyire színpadidegen énekesnőt életemben nem láttam, mint Anna Brunner: a hangjával nem is voltak gondok, viszont a fellépése közben mintha valami egészen más muzsika ment volna a fülébe. A ritmusnak még csak a közelében sem járt a mozgását tekintve, és azt is baromira esetlenül tette, teljes homályban volt. A „természetes” mosolyát pedig még Joker is megirigyelte volna, a színpadra lépéstől kezdve mintha kipeckelték volna a száját, folyton fülig érő vigyorral énekelt. Úgy még nagyobb volt a kontraszt, hogy Hannes nem egy régi motoros, még harminc sincs, de valahogy neki ez a frontemberség jobban áll, és jól is csinálja.

Szerencsére a többiek élettel töltötték meg a színpadot, így inkább őket néztem, minekután elsősorban Jim Müller gitáros és Steffen Haile basszeros párosa alkotott maradandót, nem egyszer úgy bólogattak egymás felé, hogy azt hittem, mindjárt összeér a fejük, és agyrázkódással terülnek el a padlón. Jim ráadásul a banda mókamestere is lehet, mert játék közben olyan grimaszokat vágott, és a közönséggel is főképp ő tartotta a kapcsolatot. A végén még az első sorokból felkínált sört is pengetve itta meg.

A szólókat szépen felosztották egymás között Ande Braun gitárossal, aki most is a zenekar legnyugisabb tagja volt. Valahogy az volt az ember érzése, hogy a színpad bal oldalára száműzték az őrült rockzenészeket, a másikon pedig a művészember muzsikált magába fordulva. Köztük rohangált fel-alá Hannes, aki valahol mindkettő stílust képviselte egy személyben.

Andi kapott egy rövid dobszólóra lehetőséget, de az olyan semmilyen volt, viszont az egész este folyamán megbízhatóan adta az alapot a többiek alá, minimális fények közepette tette a dolgát.

Az új lemezes Heart of Stone alatt alaposan feldobták a színpadképet, középre húztak a technikusok egy zongorát, amellyel Hannes játszott aztán, Ande pedig akusztikus gitáron követte őt. A szám előtt az énekes megkért mindenkit a teremben, hogy vagy az öngyújtójával világítsanak, vagy a mai kornak megfelelően mobiltelefonokkal csináljanak egy kis hangulatfényt. Szófogadó közönség lévén egész pofás kis látványt hoztunk össze a teremben, ami kitartott a szám végéig. Amúgy azt hittem, hogy ez egy afféle „látványzongora”, és a nagy hangszertestben egy kisebb technika adja a tudást. Amikor pakoltak ki, négy technikus is megszenvedett a hangszer emelésével, tehát valódi volt.

A ráadás előtt elhasználták a másik látványelemet is: a mellettem lévő hangfalon letakarva pihent egy trón, és amikor az bekerült a színpad közepére, már tudtuk, hogy a normál programot az I Will Be King fogja lezárni, amely előtt Hannes megint magára öltötte a palástot, kezébe jogart fogott, a színpadra pedig egy udvari bolondnak kinéző álarcos társaságában tért vissza, aki jó pár pillanatig követte királyát. A számot a méretes trónuson ülve, azon állva és feküdve énekelte el Hannes; ez a dal még mindig az egyik kedvencem tőlük, ezúttal is nagyon tetszett.

A banda most is tett róla, hogy egy emlékezetes estét prezentáljanak, és aki ott volt, az várhatóan a következő Kissin’ Dynamite-bulira is elmegy, és visz magával még pár embert. Akkor borítékolható a nagyobb hely és a komfortosabb élvezet, mert így azért elég komoly heringezés volt a teremben.

I’ve Got the Fire / Somebody’s Gotta Do It / Love Me, Hate Me / DNA / Sex Is War / Ecstasy / Sleaze Deluxe / Breaking the Silence / Heart of Stone / Waging War / Six Feet Under / I Will Be King // Still Around / You’re Not Alone / Flying Circus

Kezdésnek egy az út elején járó csajbandát kaptunk, akik után viszont két nagyon élvezetes programot nyomtak a turnén levő bandák. Annak kifejezetten örülök, hogy nem „trendi” fazonú csapatok töltötték meg a termet, és csináltak remek hangulatot. Talán nincs veszve minden…

Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a Hammer Concertsnek!
További képek ITT