Rival Sons: Feral Roots

írta Bigfoot | 2019.02.25.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Elektra Records

Weblap: www.rivalsons.com

Stílus: blues-rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Van úgy, hogy egy zenekar az első albumaival megalapozza sikerét, és úgy döntenek, nem változtatnak a sikert hozó koncepción, a további lemezeiket is az eredeti gondolat vonalán haladva készítik. Ez ugyanakkor veszélyes is, mert az előadó beleeshet az önismétlés csapájába, a további albumok kliséhalmazzá válhatnak. Változtatni ugyanilyen veszélyes vállalkozás. Egy formáció úgy dönt, már mindent elmondtak a kezdeti stílusukban, más zenei világban is ki akarják magukat próbálni. Megeshet, hogy nem tudnak maradandót alkotni, és közönségüknek sem tetszik az új gúnya.

A Rival Sons kezdetben nehezen tudta letagadni, hogy a Led Zeppelin nyomdokain halad – egyesek szerint szinte az összes lábnyomukba beleléptek. Azonban a harmadik albumuktól hallhatóan kezdtek távolodni attól a stílustól, ami miatt nem kevesen epigonnak nevezték őket, és sok irányba elvitték zenéjüket. A legújabb lemez is hasonló stílusban készült, mint a megelőző, egyértelműen magán viseli a hatvanas évek végének savas, pszichedelikus zenéjének nyomait, ám azt gondolom, ezúttal kiforrottabb, nagyobb hatású lemezt hoztak össze. Úgy tűnik, tényleg rátaláltak arra a nyomvonalra, mely tényleg a sajátjuk.

Azt nem mondom, hogy végleg az ajtón kívül hagyták a Zeppelint, mert az első nóta, a Do Your Worst teljesen ilyen fazonúra sikerült. Aztán a Sugar On The Bone vagy a Back In The Woods időben már kicsit hátrébb tekint. A Look Away akusztikus gitár alapja talán megint Zep-szerű (kicsit a Ramble Onra hajaz), ám az ének távolról sem. A címadó újra elcseppen a savtól, viszont az énekdallam nagyon jó. És ezen a ponton csíphetjük el a lemez egyik erősségét, a kitűnő, sokszor kifejezetten fülbemászó melódiákat. Hallgasd meg a Stood By Me-t vagy a lírai All Directionst, mindkét szerzeményben nagyon ül az ének! Az utolsó nóta, a Shooting Stars igazi „tapsolj velünk” szerzemény, akár a tábortűz körül is rá lehet vele zendíteni.

Ugyanakkor az is tény, nem egy tipikus dallamközpontú lemez, sőt, egyáltalán nem az. Ez csak egyik fontos eleme az egésznek, ugyanis a remekbe szabott gitárriffek és szólók, a helyenként brutális, elsöprő ritmusszekció olyan energiával tör ránk, mint a régi szép időkben. Valószínűleg a lemez címe is erre utal. Nem tartom kizártnak, hogy az is doppingolta a fiúkat, hogy nemrég lett kiadójuk az Elektra Records, mely a The Doors albumait is gondozta. Szóval egy ilyen banda lábnyomába lépni nem semmi, még akkor sem, ha Jim Morrison és bandájának hatása nem hallatszik a muzsikában.

A hangzás is megtévesztő. Ha nem ismerném a Rival Sonst, nincs kizárva, hogy valahova ötven évvel ezelőttre tenném őket időben. Lehet, hogy elcsépelt a kifejezés, de autentikusan hozzák a régi idők rockzenéjét. Őszinte, kásás, őserejű blues-rock. Semmi lacafacázás, a zene alaposan eltángálja hallgatóságát. Jay Buchanan éneke már-már védjegyszerű, Scott Holiday játéka nem egy, nem két gitáros-legenda hatását viseli, jóval több itt a szín. Nem a modern iskolát képviseli, mint ahogy az egész banda sem, ám minden kétséget kizáróan helyet követelnek maguknak a huszonegyedik század rockzenéjében.

Pontszám: 9