Conception: My Dark Symphony (EP)

írta Mike | 2018.12.30.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Conception Sound Factory

Weblap: https://conceptionmusic.com/

Stílus: progresszí­v power metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Valahogy benne volt a levegőben… 2009-ben egyszer már újjáalakult az Ark, de aztán az egésznek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és a Jorn Landéval közös, újbóli összeborulás kútba esett. Nyilván akkor magam is elmorzsoltam egy IFA-platónyi könnycseppet, hiszen a 2001-es ’Burn The Sun’-t Minden Idők Legformabontóbb Zenei Anyagai között tartom számon a map napig. Közel egy évtizednyi sóvárgás után azonban megtört ama bizonyos jég és a hallgatás, emberünk megint tett egy próbát, és az Ark előtti bandáját hívta életre Tore Østby főnök úr, jelesül azt a Conceptiont, amely 1991 és 1997 között négy, szinte hibátlan művet pakolt le a rockzene asztalára. Ki melyikre esküszik, nekem mindegyik ugyanolyan kedves, tulajdonképpen a csúcson hagyták abba annak idején ’98-ban.

A tékozló fiú, Roy Khan is rábólintott a paktumra, tán elég volt neki a templomi hozsannázásból, és újra megdobbant az elveszettnek hitt acélszíve, vagy a franc tudja, de a kamelotos kitérőjét követően ismét a fémzene felségvizein találjuk őt, és hallhatjuk egészen egyedi csengésű orgánumát. Lehet, senkit nem érdekel, ám számomra a Kamelot sosem tudta betölteni a Conception által hagyott űrt, bár ha pontosabban akarok fogalmazni, a Crimson Gloryt mondom, a Kamelot ugyanis inkább a floridai power metalosok hangzását kívánta továbbvinni, legalábbis a korai éra lemezein. A lényeg viszont az, hogy első ízben november 2-án jelentkeztek egy háromszámos anyaggal (ez volt a ’Re-Conception’), majd három hétre rá jött a folytatás a sejtelmes című ’My Dark Symphony’ EP-vel, immáron hat tételre duzzasztva, amelyből kettőt – furcsamód – a kislemezről emeltek át.

Egyedül a ’Re-Conception’ 6 perces dala, a Feather Moves nem szerepel az EP-n, pedig hát az egyik legjobb mind közül, mi több, egy éteri, léleksimogató ballada, bizony jó újra ebben a zenei környezetben hallani Khant! Persze nyilván mindenkit az érdekel, milyen az új Conception? Nem, nem húztak háromcsíkos Adidas-susogóst, nem mentek át okkult-rockba sem; ott vették fel a fonalat, ahol az utolsó albumukkal, a mesteri ’Flow’-val elejtették még ’97-ben, és Roy Khan hangja sem kopott meg az évek során, ugyanazt a tiszta, érzelmes, már-már szentimentális tónust halljuk, mint ami az emlékezetünkben megmaradt. A karcosabb power metalos él már a múlté, sokkal inkább a jazzes ütemeket és a visszafogottabb, elmerengő-melankolikus témákat helyezték előtérbe a friss szerzeményekben, ám mindezt olyan elegáns, hogy azt ne mondjam, intelligens köntösbe bujtatva, hogy azt élmény hallgatni, ha az emberben óhatatlanul is felsejlik némi hiányérzet, ami abból fakad(hat), hogy a ’90-es esztendők klasszikusainak zsenialitását ezúttal nem sikerült dalba injektálni. Pedig a finoman Queensrÿche-hangulatú, lüktető Grand Again nagyon is rendben van, ahogy az Into The Wild törzsi dobolása is, ám elfelejtettek egy jó ízes refrént írni hozzá (no, és a verzék sem ülnek igazán a fülbe), így aztán kissé eseménytelenül csorog el az az 5 és fél perc.

A menetelős Quiet Alrightnak pedig a refrénje a legjobb, ez tényleg erősen queensryche-os, látom is magam előtt Geoff Tate okosan átszellemült arcát az MTV-n valamikor az ’Empire’-ös idők csillogásában, a progosabb The Moment meg olyan ünnepélyes helyenként, mintha Khan a templomi élményeit plántálta volna bele a dal szövetébe – fura kissé. A címadó is hasonló vizeken evez, magasztosan szimfonikus, szimfonikusan magasztos, de mégis hiányzik belőle a tűz.

Mondjuk nagy baj nincs azért, mi több, ilyenkor mindig elődugja fejét a cinikus patás jószág is, lepöcköli a kis angyalt a vállamról, majd a fülembe súgja whisky-áztatott hangján, hogy „idehaza vajon miért nem tudnak legalább ilyen minőségi prog metalt felmutatni?” Én pedig valahogy nem tudok vitatkozni Ördög cimbivel...

Pontszám: 7