Magnum: Lost On The Road To Eternity

írta JLT | 2018.02.13.

Megjelenés: 2018

Kiadó: SPV/Steamhammer

Weblap: www.magnumonline.co.uk

Stílus: dallamos rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a brit dallamos rock egyik zászlóshajója, a Magnum idén már negyvenhatodik születésnapját ünnepli. Negyvenhat. Tényleg döbbenet! A másik nem kis megrökönyödésem tárgya pedig az volt, hogy a friss korong már a huszadik az életműben. Nem hétköznapi számok, melyek nem hétköznapi karriert jeleznek. Noha a Magnum sohasem tört be igazán a mainstreambe és nem értek el olyan kolosszális sikereket, mint néhány amerikai AOR banda, helyük a rockzene történelmében mégis megkérdőjelezhetetlen. Bob Catley és Tony Clarkin már a debütáló 1978-as lemez óta motorjai a bandának és vezetik saját elképzeléseik szerint az alakulatot. Írtak néhány klasszikus lemezt is, mint például az ’On A Storytellers Night’ vagy a ’Wings Of Heaven’, amikkel a stílus nagyjai közé kerültek, és melyeknek rajongótáboruk jó részét köszönhetik. Az 1995 és 2001 közötti leállás után pedig töretlenül mennek előre és szállítják – átlagban kétévente – a lemezeket. Mivel a 2016-os ’Sacred Blood "Divine" Lies’ óta eltelt az említett intervallum, eljött az ideje a friss lemeznek.

Éppen negyven évvel a debütáló korong után érkezett meg az új lemez, amit vártam is, meg nem is. Na jó! Ez így nem igaz, inkább csak a legutóbbi lemez(ek) semmilyensége és fáradt hangvétele miatt voltam szkeptikus. Gyorsan leszögezném, mielőtt engem szegez valaki keresztre, hogy önmagában az újkori Magnummal az égvilágon semmi bajom, a ’The Visitation’ és az ’Into The Valley Of The Moon King’ kifejezetten kedvelt darabok nálam. Tehát nem tartozom azok közé, akik a '80-as évek relatív fénykorát sírják vissza állandó jelleggel. Annál inkább sem siránkoztam, mert a banda megpróbálkozott némi vérfrissítéssel. Rick Benton billentyűs már két éve a csapat laza kötelékében van, míg a korábbi Marshall Law, Paradise Lost és Arabia ütős, Lee Morris nemrég került a bandába. Nagy fogás ő a csapatnak, hiszen egy rutinos, kipróbált harcos, aki a dobok kezeléséhez is kiválóan ért.  A zenekar két alapító tagját nem kell külön bemutatnom senkinek, de aki mégsem ismeri őket, az csapja fel a rocklexikonokat vagy legalább a gugli legyen a barátja.

Megjött tehát az új lemez és Rodney Matthews ismét csodaszép borítót varázsolt neki. A megszokott fantasy világot hozza el a csomagolás, ami nélkül azért nem lenne igazi egy Magnum-album. A korong tizenegy új dalt rejt, amik nagyjából 65 percet tesznek ki. Az elején rögtön meglepetés éri az embert, ugyanis a Peaches and Cream úgy kezdődik, mintha egy híres texasi szakállas brigád írta volna.  Hát ezt nem vártam volna! Persze kópia nem lesz belőle, mert a csapatra jellemző világ azért előkúszik. Jó indítás! Másodjára kapunk egy éles váltást a – gondolom – rádióbarátság jegyében, a billentyűorientált, gigadallamos Show Your Handet. Nem is lenne gond ezzel, de a gitárok száműzése a háttérbe nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Fogjuk fel inkább úgy, hogy az új tagnak is megadták a sanszot. (Így azért árnyaltabb lehet a kép.) A szemöldököm némileg felvontam – és nem örömömben –, amikor a Storm Baby elindult. Egy szokványos balladaként kezdődik, amiből X+1-et hallottam már, és egy sem maradt meg bennem. Ámde a csavar megjött durván másfél perc múlva, és egy lüktető AOR-os beütéssel megmentették a dalt a csalódástól. Igaz, a zenekarra jellemző volt világéletében, hogy tudtak egy váratlant húzni nóta közben is. A több mint hatpercnyi játékidőt viszont nem éreztem indokoltnak. Ha mondjuk négyperces lenne a dal, dobálnám a kalapom örömömben. Ez az érzésem aztán tetőzött a több mint nyolcperces Welcome to the Cosmic Cabaret közben. Nem rossz, a lüktető tempója és a kiváló dallamok teljesen lekötöttek egy ideig. De nem nyolc percig! A vége felé Clarkin mestert hagyták szólózgatni – amit egyébként jól csinált –, ám ez a hossz akkor is túlzás.

A kölcsönt illik visszaadni, ezért Catley apánk elhívta Tobias Sammetet énekelni a címadó tételbe. Jól is működik a duett, a lemez legjobb dala, igazi epikus rocktétel. Izgalmasan kezdődik, a majd egyperces intro után beindul egy erős középtempós rockmusical – már ha élhetek ezzel a képzavarral. Tényleg telitalálat! Az első – szöveges videóval ellátott – nóta következik, erről nem is pofáznék, mindenki hallgassa meg. Annyit elárulok: jól sikerült!

Érdekes megoldást, nevezetesen egy galoppozós riffet és tempót építettek be a Tell Me What You've Got to Saybe. Nem mondom, hogy elsőre bejött, de megbarátkoztam vele, egyrészt mert bőven hallgatható és legalább az eddigi változatosságot is megtartotta. Az pedig nem probléma szerintem, ha többször fut neki az ember egy dalnak. Szóval jár ezért is a piros pont.

Újabb populárisnak szánt dal érkezik ezután, mégpedig a Ya Wanna Be Someone. Jól el „yeah”-znek benne, a közönséget meg lehet vele énekeltetni, már ha vevők az ilyenre. Én nem kajáltam meg, pedig igyekeztem. Ennek egy oka van: ismét el lett bújtatva a gitár. Egyszer még elment, de kétszer már nekem sok.  Viszont itt aztán tényleg lehet elsőre fújni a sorokat és énekelni a bandával. Na, erről beszéltem. Szinte minden dalba tudnak egy-egy olyan megoldást találni, ami megmarad az emberben, még ha az egész dal nem is jön be.

Már nem az első dal indul billentyűs intróval, ami különösebben nem gond, főleg mert a Forbidden Masquerade ének szempontjából remekül sikerült, a keményebb Catley felbukkanása és az újra előkerült megdörrenő gitárok emlékezetessé tették a dalt. Maradéktalanul nem voltam elégedett az utolsó előtti dallal sem. A Glory to Ashes esetében legalább egy hangulatos riffet sikerült találni, és a refrén is említésre méltó. De ezt is sikerült kicsit túlgondolni és tovább nyomni, mint kellett volna. A zárótétel hét perce viszont hozott annyi izgalmat, amit egy hosszú daltól vártam. Vannak benne váltások, variálnak a témákkal elég rendesen. Van beindulás, belassulás, színes billentyűfutamok, isteni énekdallamok. Na, ha már nem spórol egy banda a játékidővel, akkor ilyen legyen!

Ugyan dohogtam néhány helyen, de egy valami van még, amit meg kell említenem: Bob Catley életkorát meghazudtoló módon énekel. Ihletett formában vonult stúdióba az idén ősszel már 71 éves mester. A kevésbé izgalmas nótákat is el tudja adni, maximálisan kihasználja azt, amire a hangja képes lehet. Le a kalappal előtte!

Pontszám: 7