Vandenberg's Moonkings: MK II
írta CsiGabiGa | 2017.11.03.
Megjelenés: 2017
Kiadó: Mascot Records
Weblap: vandenbergsmoonkings.com
Stílus: hard rock
Származás: Hollandia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Érdekes cím ez az 'MK II'. Vagy inkább vicces. Az angolban a második – javított – változatot jelölik vele. A Deep Purple óta – vagy csak ők a legelső ilyen ismertebb banda – illetik az állandó tagcserék miatt Mark I, Mark II stb. (rövidítve MK I, MK II) névvel a változó felállásokat. És ott a Masterplan zenekar, akik hasonló megfontolásból a harmadik albumuknak adták az 'MK II' címet, jelezve, hogy már nem Jorn Lande az énekes és Uli Kusch a dobos. Persze nem kell nagy tudomány a megfejtéshez, hogy jelen esetben az 'MK II' a még mindig eredeti felállásban játszó Moonkings zenekar második albumát jelöli. Szóval Adrian Vandenberg nemcsak remek gitáros, kiváló festőművész (valamennyi lemezének borítóját maga tervezte), de még humora is van. Egyre jobban imádom ezt az embert!
Imádatom akkor kezdődött, amikor a Michael Schenker Group 1982-es turnéjának előzenekara lett a saját magáról elnevezett Vandenberg debütalbumával. Sokat el is lesett a Mestertől, elkezdett szinte fütyülhető dallamszólókat játszani a kissé west-coast beütésű, de alapvetően brit rockon alapuló dalokban. Leginkább talán az akkori Uriah Heepre, és annak Peter Goalby-korszakára hasonlított a muzsikája. Be is szereztem gyorsan a korábbi zenekarának, a Teasernek a lemezét is, ahol viszont egy egészen más stílust játszott (de a brit rock itt is jelent volt): a Paul Rodgers nevével fémjelzett Free / Bad Company vonalon mozgott az 1978-as lemez. Aztán a Vandenberg sikereire felfigyelt David Coverdale is, és leszerződtette csapatába a holland gitárost, aki 1985-től 1997-ig játszott ott, így sokáig ő volt a „Whitesnake Steve Morse-a”, a nagy felállás tagjainál jóval tovább volt a Kígyó húrnyűvője. (Azóta is csak Reb Beach szárnyalta túl a 2002-es újjáalakulás óta.) Amíg azonban Coverdale Jimmy Page-dzsel Zeppelinkedett a kilencvenes években, Adrian a hátrahagyott zenészekkel (Rudy Sarzo basszusgitáros és Tommy Aldridge dobos) csinált egy igazi blues-rock albumot Ron Young (Little Caesar) énekessel. Olyat, amilyennek az 1997-es 'Restless Heart'-nak is lennie kellett volna, ha David nem erőlteti annyira a korábbi MTV-slágerek (Is This Love?, The Deeper The Love) sikere nyomán a balladákat. (A végén azért a Woman Trouble Bluesban megmutatták, milyen lehetett volna!)
Ezek után meglepett, hogy a Vandenberg's Moonkings bemutatkozó albumán egy David Coverdale orgánumú énekessel pont azt a Zeppelin vonalat erőltette, ami Davidnek sem állt jól, ráadásul a Black Country Communion – abban az időben már három albummal a háta mögött – ezt sokkal jobban is csinálta. Olyan volt az egész, mint az egyszeri vállalkozó: próbálkozó. Na de most itt a második album! A második, amiről Adje azt nyilatkozta, hogy „a hírhedt második album szindróma egyszer sem ütötte fel a ronda fejét.” Nos, én ezt a görcsös megfelelni akarást inkább az első lemezen éreztem, most azonban felhőtlenül muzsikáltak együtt, és a végeredmény – annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert a gitáros szinte összes eddigi stílusjegyét magán hordozza – sokkal egységesebb.
Ott van mindjárt a nyitó Tightrope, melyről akaratlanul is a Stormbringer jut eszembe. Ez a fajta Coverdale-stílus sokkal jobban áll nekik, mint a Led Zeppelin-utánérzés. Persze az is van itt, csak sokkal kisebb mértékben. A The Fire például a maga 7 percével eleve kilóg a rádióbarát 3-4 perc közötti dalok közül, Jan Hoving előveszi a Plantet utánzó Coverdale hangját, és a végső két percben olyan hatalmas basszusjátékot és dob-brillírozást hallhatunk, amit csak a legnagyobbak tudtak. De itt van a korai hatások közül Paul Rodgers is, a Ready For The Taking egy Bad Company stílusú blues, míg a lemez slágerdala lehet a What Doesn’t Kill You, mely szintén Rossz Társaságba keveredett, hiszen egy Paul Rodgerstől teljesen eltérő orgánumú srác adja elő.
A New Dayben még egy kis Schenker-ízű szóló is előkerül az UFO-stílusú dalban, a Love Runs Out egy sima rock and roll, de olyan mennydörgésre (Thunder) emlékeztető módon előadva, amitől az embernek feláll a szőr a hátán. A záró If You Can’t Handle The Heat a Manic Eden Hendrix-stílusú blues-rockját hozza vissza, míg a lemez balladáján, a szintetikus szimfonikusokkal megtámogatott Walk Away-en érezni, hogy a Burning Heart alkotójának tollából került ki. Egy bajom van ezzel a lemezzel, de az nagy: hogy megmutatja Adrian Vandenberget, a remek dalszerzőt, de nem mutatja meg azt a gitárost, akit mindig is szerettem. „Mindig is úgy gondoltam, hogy gitárosként el kell tudnod mesélni egy történetet húsz másodpercben.” – nyilatkozta. Egy frászt! Régen olyan szólókat nyomott a felvezető négysorosak után, hogy öröm volt hallgatni. Most csupán a lemez utolsó két percében ereszti el magát, a többi dalnál tartja magát ehhez a magára kényszerített limithez.
Legutóbbi hozzászólások