Accept: The Rise Of Chaos

írta Bigfoot | 2017.08.14.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://acceptworldwide.com/

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

2009 óta semmit nem vesztett lendületéből a német-amerikai kvintett, és ezt nemcsak a stúdióban és a színpadokon mutatott intenzitásra értem, hanem zenéjük minőségére, valamint energiájára is. A jelek szerint győzik ötlettel, invencióval.

Az előző három album kétévenkénti megjelenéseivel szakítva, ezúttal három évig húzták a rajongóik idegeit. És azt mondom, megérte a hosszabb várakozás. A 2010-es ’Blood of The Nations’ letépte a fejem, olyan energikusan szólt. Aztán a ’Stalingrad’ albumnál visszavettek a heavy tempóból, többet fókuszáltak a dallamokra. A ’Blind Rage’-en érzésem szerint már akadtak üresjáratok, mintha egy picit megtorpantak volna, de azért nem sikerült olyan rosszul az a lemez sem. Mindezek után érdeklődéssel vártam a folytatást.

Mindenekelőtt a hangzásról: nyers, pofán vág, hasít, szóval, a lemez úgy szól, mint ahogy az le vagyon írva a heavy metal nem létező kézikönyvében. A zenei anyagot felturbózták. Sok zaklatott tempójú témát hallunk, dübörgő gitáralapokkal. Ilyen a címadó, mely erősen magán viseli a Metallica zenei világát. A thrash témák máshol is tetten érhetőek, hiszen a No Regretsben is brutálisan sikálják a húrokat, megtartva az énektémák megszokott dallamvezetését. Én egy kicsit a kilencvenes évek Accept-albumainak súlyos, gyors, dörgő gitárriffjeit is hallom, persze az énektémák jóval kidolgozottabbak, és a súlyos zenei alapok ellenére most is összehoztak pár slágerszerű témát, és ezt nem rosszindulatból mondom. A banda egyik legjellemzőbb vonása, az erőteljes kórus nem hiányozhat a dalokból, mint ahogy a klasszikus zenei motívumok sem – Wolf Hoffmann nem is akarja leplezni klasszikus zene iránti szenvedélyét. Az egyik legjobb ilyen betét a húzós tempójú Carry The Weightben hallható, ráadásul ikergitáros megoldással.

A nagyszerű hangszeres tudáson túl a zenekarvezető zsenialitását az is dicséri, hogy mert újítani, berámolt olyan elemeket az Accept zenéjébe, melyek eddig nem voltak annyira jellemzőek. Keménykezű főnök, az biztos, hiszen volt mersze megújítani a tagságot három sikeres album után, állításom fenntartva még akkor is, ha Herman Frank és Stefan Schwarzmann távozását nem csak ő akarta. Az új tagok belépésével sem történt megtorpanás, sőt lehet, hogy Wolf hagyott némi beleszólást  Uwe Lulisnak is, amikor a gitárrészeket pakolták össze.  Még azt is elfogadom, hogy mindig az történik az Acceptben, amit ő akar, de a végeredmény – különösen ennél az albumnál – magáért beszél.

Néhány megoldás óhatatlanul is régebbi darabokat idéz: A kezdő Die By The The Sword bevezetője hangulatban eléggé hasonlít a Metal Heart kezdetéhez. A Hole in The Head iniciáléja a ’Breaker’ Son Of A Bitchét idézi fel, a Koolaid refrénje egy kicsit a Monster Manre hajaz, míg az Analog Man esetén nem lehet letagadni, hogy a forrás a Balls To The Wall.

Pontszám: 8.5