Shadowmaker helyett Rainmaker: Apocalyptica, Tracer - Barba Negra Music Club, 2015.10.11.

A finnek már szinte megszámlálhatatlan alkalommal jártak hazánkban, azonban idei látogatásuk több szempontból is különleges volt. Először is azért, mert az új szerzemények a korábbinál autentikusabban szólalhattak meg élőben, köszönhetően a lemezre és a turnéra is leszerződtetett Franky Pereznek, de a stílusidegen előzenekar is nagyot dobott a koncert hangulatán, nem beszélve arról, hogy a Tracer első magyarországi fellépése rengeteg embert vonzott be ezen a hűvös, esős estén a Barba Negrába.

Nem kegyelmeztek az égiek vasárnap este, hiszen az őszi, esős idő egy kicsit sem csillapodott a koncert idejére, szóval, aki gyalog vágott neki a Barba Negrába vezető útnak, ne adj’ isten még korábban is érkezett, az csúful járt. A beengedés félórás csúszása kiváltott néhányaknál némi felháborodást – persze ki szeret az esőben várakozni hosszú perceken át –, de végül háromnegyed nyolc körül a tömeg nagyja beért a helyszínre. Épp hogy lesöpörtem magamról az utolsó esőcseppeket, máris belefogott az ausztrál trió a programjába, ami már az előre meghirdetett programhoz hűen, percre pontosan kezdődött.

Ekkora már hatalmas tömeg zsúfolódott össze, egészen a keverőpultig, és jó pár kéz emelkedett az égbe Michael Brownék láttán. Volt is miért, hiszen a kenguruk földjéről érkezett csapat mintha sokkal mocskosabban és őszintébben adná elő stoneres, bluesos dalait, mint a színtér többi bandája. Érthetetlen, hogy eddig miért nem jártak nálunk korábban, de ezen senki nem morfondírozott akkor, amikor Brown épp Flying V gitárjába térdelve szórta az ausztrál sivatagi homokot a Too Much öblös riffjein keresztül az egész nézőseregre.

A banda eddig négy albummal büszkélkedhet, ezen az estén azonban a frissen megjelent és korábbiaknál sokkal vaskosabban megdörrenő ’Water For Thirsty Dogs’ vitte a prímet négy szerzeménnyel. A talpig feketébe öltözött srácok majd szétrobbantak az energiától, a dobos, Andre Wise a pontosság mellett izgalmas, apró díszítésekkel szállította a ritmusképleteket, miközben arca hosszú hajába temetkezett. Az ’El Pistorelo’-n debütált Jett Heysen-Hicks a szinte térdig leengedett basszusgitárral néha úgy nézett ki, mint egy sivatagi Duff McKagan, a csapatból kétségkívül ő volt a legaktívabb a színpadon. És persze a főnök, Michael Brown, akit egyedül a mikrofonállvány szögezett a színpad jobb oldalára, de ha nem volt énekelnivalója, akkor folyamatosan pózolt, vagy kisétált oldalra, és onnan hergelte az első sorokban állókat. Vagy éppen énekeltette, hiszen a zárószámként érkező Us Against The World néhány sora tökéletesen alkalmas volt erre. A keménykötésű opuszok mellett üde színfolt volt az új album címadójának rövid, lírai bevezetője, de a We’re Only Animals sodrása is jólesett, az újabban félhosszú hajjal nyomuló Brown pedig a korábbiaknál sokkal magasabb hangokat préselt ki magából. Pár helyen még falzettbe is átment, ami egészen meglepő húzás a korai dalokhoz képest.

A közönség meglepően jól fogadta a srácokat, akik közül pár rajongó csak az ausztrál hármas rövid műsoráért fizetett be vasárnap estére; minden bizonnyal ők ezt a mai napig egy jó befektetésnek tartják, nem véletlenül. Én is szomorúan vettem tudomásul órámra tekintve, hogy csak 30 perc jutott a csapatnak, azonban legalább végre láthattuk őket, és ha a pletykák igazak, akkor hamarosan visszatérnek hazánkba, egy sokkal hosszabb műsorral.

Setlist:

Too Much / We're Only Animals / Water For Thirsty Dogs / There's A Man / Astronaut Juggernaut / Devil Ride / Us Against The World

Ahogy fentebb is említettem, az Apocalyptica rengeteg alkalommal járt már idehaza, nos, végül megszámoltam, és ha nem csalnak az adatok, akkor ez már a 15. fellépése volt Magyarországon a finn csellista társulatnak. Hatalmas szám ez, azonban nem meglepő, hiszen már 1993 óta aktívak, igaz, akkor még elsősorban Metallica-dalok átirataival hívták fel magukra a figyelmet, ami után csúcsra járatták a csellómetalt. Egyedi és különleges húzás, ezt a mai napig senki más nem tudja véghezvinni, hiába az erre irányuló kísérletek, lásd Harp Twins vagy 2 Cellos, bár ez utóbbi nem feltétlenül a rock/metal vonalas feldolgozásokat erőlteti.

Különleges volt ez az alkalom, hiszen minden eddigi fellépéssel összevetve most hozták magukkal a leglátványosabb színpadképet: kivetítő, pazar fények, de Mikko Sirén dobos sem spórolt a pakolásnál, mert egy 2-3 dalhoz használt extra dobcucc is bekerült a pakkba, ami a színpad jobb oldalára került. Volt honnan meríteni a sokkal pöpecebb vizuális élmény eléréséhez, hiszen két éve egy grandiózus koncerten hajtott fejet a finn banda a nagy német zeneszerző, Richard Wagner munkássága előtt, ami később koncertlemezen is megjelent, illetve a produkció több országban is nagy sikerrel került műsorra. Mikko felszerelése egy emelvényen kapott helyet, ahova többször felmászott a három hangszeres, és sokszor gitározást megidéző tartással húzták-vonták a dalokat a villogó fények alatt.

Azt gondoltam, hogy ha végre van a zenekarnak egy állandó énekese, akkor azonnal ki is aknázzák a lehetőséget, és sokkal több vokális dalt illesztenek be a programba. De sajnos csalódom kellett. Elsősorban az instrumentális dalok vitték a prímet, Franky Perez csak pár alkalommal sétált a színpadra. Nélküle is kezdődött, a Reign Of Fear – Grace párossal, amiben a három csellista odaadó játékával azonnal megadta az alaphangot. Perttu egy tekintélyt parancsoló kalapban és zubbonyban érkezett, ami hamar lekerült, valószínűleg nem lett volna kényelmes viselet az est további részére.

A hangzás viszont sajnos nem vizsgázott jelesre az első pár dalban, sok volt a dob, és összemosódott minden, alig volt elkülöníthető a három szólista játéka egymástól, amire igazából az Apocalyptica új keletű dalai is rásegítettek. A régebbi albumokon tapasztalt őszinte csellóhangzást az elmúlt években folyamatosan váltotta fel a wah pedállal és sok más effekttel megbolondított száund, ami a gitárszerű hangszereléssel párosítva olyan érzetet kelt, mintha egy modern rock/metal banda döngetne a színpadon. Ez persze nem egy negatív dolog, hiszen nagyban segítette azt, hogy a csapat olyan népszerűségre tegyen szert, mely megtöltötte vasárnap este a Barba Negrát, vagy éppen tavasszal eljuttatta őket az Államokba, ahol a Sixx:A.M.-mel rótták a köröket.

Visszatérve a koncertre, ahogy említettem, az instrumentális dalok domináltak, ami a látványos vetítésekkel együtt mesteri elegyet alkotott, és kivívta a rajongók lelkes tapsviharát. Persze a legnagyobb ováció a Metallica-feldolgozásokat kísérte, melyekben a vegyes összeállítású publikum rendesen kieresztette a hangját. Hasonló reakciót váltott ki a Bittersweet „csendes-ülős” trióváltozata is, amit székeken ülve, ezúttal ének nélkül adtak elő Eiccáék. Azonban az igazán szívmelengető momentum mégiscsak az volt, amikor a szokásos Grieg-feldolgozás közepére Perttu beillesztette a magyar himnusz egy töredékét, miközben a nemzeti színek is feltűntek a kivetítőn. A bandából egyébként ő az, aki a legközelebb maradt a klasszikus zene világához, gyakran ad komolyzenei koncerteket is, szóval nem volt megerőltető számára minden nemzet himnuszából megtanulni pár taktust a turné kedvéért, a dalokban pedig általában a dallamot játszotta. De természetesen nem csak róla szól ez a zenekar, a banda első embere, Eicca Toppinen középről irányította a dolgokat, olykor még vokálokkal is dúsította a hangzást, miközben Paavo Lötjönen a basszusokat nyomta, vagy éppen 47 éves kora ellenére cigánykerekezett a színpadon. Ha már szóba került a mozgás, érdekes volt látni, hogy a ’Wagner Reloaded’ est óta egyre többet merészkednek el a színpad előteréből a srácok, és olykor a háttérből vagy Mikko dobcucca mellől húzzák, aki egyébként szintén bemutatta tudását egy dobszóló erejéig.

Nagyszabású show ide vagy oda, azért egy nagy csalódás mégis volt ezen az estén, és ezt nem más szállította, mint Franky Perez. Nagyon karakteres és szerethető hangja van, azonban a színpadon meglehetősen súlytalan, nem jó frontember. Mindehhez még az is társult, hogy kevés dalban kapott szerepet, ennek ellenére a szünetekben lett volna lehetősége kipihennie magát és felkészülni rendesen, de sajnos ez nem minden alkalommal sikerült. Az olyan slágerek, mint az I’m Not Jesus vagy az I Don’t Care sajnos meg sem közelítették az eredeti felvételek fényét, utóbbiban például alig énekelt, végig hagyta, hogy a közönség töltse ki az ürességet. A ’Shadowmaker’ számaiban azonban szerencsére jelesre vizsgázott, az energikus címadón kívül például a lírai Hole In My Soul is gyönyörűen szólalt meg.

A program végén természetesen ráadással is megörvendeztették a hazai fanokat a finnek, majd szimpatikus módon hosszasan köszönték meg a lelkes támogatást, Eicca pedig megígérte, hogy hamarosan visszatérnek. Aki pedig mozdulatlanul meredt maga elé a bő kétórás műsor után, az a kivetítőn megjelenő esőcseppeket csodálhatta, melyek a szabad levegőre kiérve régi ismerősként üdvözöltek újra bennünket.

Setlist:

Reign Of Fear / Grace / I'm Not Jesus / House Of Chains / Not Strong Enough / 'Till Death Do Us Part / Master Of Puppets / Inquisition Symphony / Bittersweet / Harmageddon / Hope, Vol. 2 / Riot Lights / Shadowmaker / Hole In My Soul / dobszóló / Ludwig – Wonderland / Seek & Destroy / In The Hall Of The Mountain King /// One / I Don't Care / Dead Man's Eyes

Szerző: TAZ
Képek: TT
Köszönet a Concertónak!