"Nincs szükségünk a mainstream médiára": Interjú Köteles Leanderrel

Köteles Leander A Dalról és a mainstream médiáról, zene- és hörgéstanulásról, népzenéről és szintipopról. Nagyinterjú a holnapi nagykoncert előtt.

Egyedül készített dalaival és klipjeivel először a Youtube-on futott be Köteles Leander. Majd maga mellé gyűjtötte a Nevermore-os Vörös Attilát, valamint a wendigós Takács „Jozzy” Józsefet és a Pantera tribute-os Budai Bélát, a négyes pedig hamar a 2010-es évek legsikeresebb fiatal magyar metal zenekarává nőtte ki magát a göteborgi death metalt és populáris dallamokat elvegyítő zenéjével. A Leander Rising tavaly év végén már második nagylemezét jelentette meg, idén pedig elindult A Dal című műsorban, amelyben az Eurovíziós Dalfesztiválra küldendő magyar számot választják ki. A dalszerző-frontemberrel az 'Öngyötrő' lemez mellett arról beszélgettünk, van-e helye a metal zenének a mainstream médiában, de szóba került az is, miért írta át az új albumon a Himnusz sorait, valamint hogyan hatott rá a magyar népzene és a 80-as évek szintipopja.

Hard Rock Magazin: Először a Youtube-on futottál be a dalaiddal, és öt év után még mindig folyamatosan adagoljátok ott az új számokat, nem csak a lemezmegjelenés előtti promóciós időszakban.

KL: Nem tudatosan született meg az ’Öngyötrő’. Eleinte egy EP-t terveztünk, és ahhoz hoztunk ki egy-két dalt. De mire kész lett az öt dalunk, született még hat. Úgy gondoltuk, miért ne csinálnánk akkor mégis nagylemezt? Kikértük a stúdióból az EP hangsávjait, és egységesre kevertük a számokat. Tudatos marketing része, hogy időnként elszórunk egy-egy dalt az új anyagról a Youtube-on, mert szeretnénk így is fenntartani az érdeklődést. Meggyőződésem, hogy egy dal gyorsabban tud ütni, mint egy egész lemez. Az pedig nem okoz dilemmát, hogy felrakjuk-e ezeket a számokat is a nagylemezre, mert ha egy előadónak tetszik valamelyik dala, akkor kíváncsi leszel az egész lemezre. Hogy hallottál már róla korábban egy-két dalt, szerintem nem számít.

HRM: Nemcsak a régi, de az új számok némelyikében is felbukkan a magyar népzene dallamvilága.

KL: Ének-zene tagozatos általános iskolába jártam, és ott sok népdalt hallhattam. Bár nem szoktam otthon hallgatni, de szeretem a népdalokat, van egy sajátos világuk. Sokan azt hiszik, hogy a magyar zene nem egzotikus, pedig nagyon is az. Némileg tudatosan keverjük bele ezt a dallamvilágot a zenénkbe, hiszen ha külföldön is mozgolódni akarunk, akkor miért vinnénk fát az erdőbe? Ezen a téren tudunk valamivel másabbak lenni, mint a többi zenekar.

„Az angolt nem tartom olyan kifejezőnek, mint a magyar nyelvet.”

HRM: A ’Szívidomár’-on a tíz magyar mellé négy angol nyelvű dalt raktatok, az ’Öngyötrő’-n viszont egy angol nyelvű dal kivételével az összes szöveg magyar lett. Miért?

KL: Amikor leültem szövegeket írni a ’Szívidomár’-hoz, nem volt koncepcióm. Magától jött, hogy az adott dalt magyarul vagy angolul kezdjem el. Amikor megszülettek a dalok, mindet lefordítottuk angolra, de rájöttünk, hogy egyszerűbb, ha megcsináljuk azt a lemezt magyarul, és ha szükség van rá, kiadjuk angolul is. Az ’Öngyötrő’ dalaiból még tavasszal megjelenik egy ötszámos angol EP-nk, amivel külföldön szeretnénk promotálni a zenekart.

HRM: A ’Szívidomár’ angol verziója, a ’Heart Tamer’ végül megjelent külföldön. Hogy teljesített?

KL: Európában CD-n, Amerikában csak digitális formátumban jelent meg. Energiát, időt és pénzt fektettünk bele, hogy legyen valami a külföldi megjelenésből, viszont sokkal több energia, idő és pénz kellett volna ahhoz, hogy több helyre eljusson a zenénk egy 300 millió fős kontinensen. Ez pusztán üzleti kérdés. Abban a körben annyit tudtunk elérni, hogy megjelent rólunk pár pozitív kritika és szereztünk rajongókat Amerikában. Majdnem összejött egy New York-i koncert is, de elcsúsztunk a vízumon. Éppen hogy elindult volna a külföldi történet, de valamiért befagyott: elkezdődtek itthon a koncertek, már gondolkodtunk az új anyagon is, és valahogy annyiban maradt a dolog.

HRM: Európában azért koncerteztetek.

KL: Nyolc országban játszottunk, de 70 %-ban magyar anyanyelvű embereknek. Voltunk Csehországban és Németországban is, ott angolul nyomtuk a koncerteket, telt házak előtt. Ha kimegyünk és 40 fős közönség előtt eljátsszuk a dalainkat, azzal nem fogunk bázist építeni. Inkább itthonról próbáljuk felépíteni a bázist, hogy ki tudjunk jutni és legyen külföldön közönségünk.

HRM: Te is úgy gondolod, hogy a magyar közönségnek magyarul kell énekelni?

KL: Az angol nyelvű számainkat angolul játsszuk élőben is, mint a Rebornt vagy a Rihanna- és a Lady Gaga-feldolgozásokat. Az az érdekes a mi generációnkban, hogy a Rebornt ugyanúgy énekli a közönség, mintha magyarul lenne. Talán eljutunk szépen lassan odáig, hogy egy angolul éneklő zenekar is érvényesülni tud majd Magyarországon. De ettől függetlenül úgy gondolom, hogy a közönségnek mindig az anyanyelvén van szüksége a zenére.

HRM: Miben más számodra angolul énekelni?

KL: Angolul sokkal egyszerűbb énekelni és szöveget írni. De az angolt nem tartom olyan kifejezőnek, mint a magyar nyelvet. Már csak azért sem, mert nem az az anyanyelvem. Magyarul gyönyörűen ki lehet fejezni dolgokat, viszont a ritmizációja és a keménysége miatt nagyon nehéz jó szöveget írni. Nem lehet például elhúzni egy olyan magánhangzót, amin nincs ékezet. Tízszer-hússzor is átfutok egy dalszöveget, mire az összeáll.

HRM: A színpadon jobban át tudod élni a magyar nyelvű dalokat?

KL: Nem, az angol nyelvűvel is abszolút tudok azonosulni. A magyar szöveget hitelesebben elő tudom adni, arra nem kell rákészülnöm. Az angolnál egy picit oda kell figyelni, bár miután felénekeltem a számot, onnantól menni szokott.

HRM: A Kés a szívben című dalotokban a Himnusz sorait írtad át.

KL: Nagy fájdalmam, hogy nagyon szomorú a himnuszunk. A szövege arról szól, hogy a magyar ember megérdemli a rosszat, és még köszönje is meg, hogy ennyi jutott neki. Úgy érzem, most egy generációváltás végén tartunk, és a széthúzó magyarság ezen a ponton meg tud állni. „Balsors már rég nem tép”, azaz már nem kell okolnunk senkit, minden döntés a nemzet kezében van. Hogy azt hogyan használjuk fel, az már a mi dolgunk, nem másé.

HRM: Úgy érzed, zenészként felelősséged, hogy pozitívabb hangulatot, üzenetet sugározz?

KL: Igen. Ha egy zenész tartalommal tölti meg a számait, esetleg kinyithat gondolatokat, és azok beépülhetnek az emberek idegrendszerébe és érzelmi világába. Van egyfajta tanító jellege annak, amit egy művész csinál. Az emberek valamilyen szinten azonosulnak azzal, amit hallanak. Ha amerikai rapzenét hallgatnék, ami a dollárról, a fegyverekről és a drogokról szól, akkor én is azt gondolnám normálisnak, főleg ha fiatalabb koromban hallgatom.

„Számomra meghatározó volt a 80-as évek szintipopja.”

HRM: A keményebb északi metal zenéket szereted, de a saját definíciótok szerint is popmetalt játszotok.

KL: Szerintem a keményebb északi zenék többsége is popmetal. De nem léteznek műfaji kötöttségek, csak jó meg rossz dalok. Az már másodlagos, hogyan hangszerelik meg azokat. A 80-as években születtem, ezért számomra meghatározó volt a 80-as évek szintipopja. Manapság viszont csak brutális, vérhányós zenéket hallgatok. Azt szeretem, ha a zene kibelez, az ének azonban könnyebb, és mégis van mélysége.

HRM: Még mindig hallgatsz 80-as évekbeli popzenét?

KL: Már nem, de a másik zenekarom, az Am I God gitárosával, Czifra Mikivel rá vagyunk állva erre a stílusra, és ott teljes mértékben ez jön belőlünk. Miki olyan, mint én: a belezős metalt, a djentet és a skandináv zenéket szereti – meg a 80-as évek szintipopját. Úgyhogy az új anyag tele lesz 80-as évekbeli szintipopos számokkal. (nevet)

HRM: A közvélekedés szerint populáris dal(lamo)t könnyebb írni, mint komplex vagy progos zenét. Te hogy látod ezt?

KL: Teljesen fordítva. Egy egyszerű, jó dalt sokkal nehezebb megírni, mint összerakni egy olyat, amiért megtapsol a szakma. A Leandernél a legegyszerűbbnek, legslágeresebbnek gondolt dalok születtek meg a legnehezebben. A Lőjetek fel-nek négy változata volt, a Viharom, tavaszomat pedig kb. tizenháromszor alkottam újra. Az is egy komplex szám volt, de pont az a lényeg, hogy addig fejtettem vissza, amíg kerek nem lett a történet. Meg kell tanulni, hogy mi az, ami elvesz a hatásból, és azt ki kell takarítani.

HRM: Hogyan írod az énekdallamokat? Leülsz az asztalhoz, hogy akkor most addig nem kelek fel, amíg ahhoz a számhoz meg nem írtam a refrént?

KL: Pontosan. Miután elkészül a zene, leülök a géphez, berakom irdatlan hangerőn a számot, magam mellé veszek három üveg bort, és addig nem állok fel, amíg nincs készen.

HRM: Amikor elkezdtetek Attilával dalokat írni, a Szívidomárt is egy átpiált éjszaka után, reggelre szültétek meg.

KL: Sokszor előfordul velünk az ilyesmi. A dal vázát megcsináljuk még normál állapotban, és amikor már nem nagyon lehet elrontani a dolgokat, akkor el szoktuk engedni magunkat, hátha kitalálunk valami még kreatívabbat.

HRM: Hülyén hangzik, de akkor az alkohol segíti a kreativitásokat?

KL: Inkább azt mondanám, hogy le tudja lazítani a folyamatot. Szerintem Attila és Jozzy nevében is mondhatom, hogy néha túlságosan is akarjuk a dolgokat. Nem azt mondom, hogy vedelni kell, viszont az alkohol le tudja szedni az emberről a sallangot. Minden zenész úgy ül le dalt írni, hogy elsősorban maga, másodsorban mások felé van benne egy bizonyítási vágy. És ezzel rontja el mindenki. Akkor lehet jó dalt írni, ha nem akarsz senkinek semmit bizonyítani, csak szimplán kijön belőled dal. Olyan ez, mint a csajozás. Ha meglátsz egy jó nőt, és rákészülsz, kitalálod előre a szövegedet, odamész és lehet, hogy elrontod. Ellenben ha improvizálsz, és csak magadat adod, akkor működni fog.

HRM: Előfordult már, hogy írtál egy dallamot és azt mondtad rá, hogy ez már túl sok, túl giccses?

KL: Szeretem a giccses dolgokat, úgyhogy nem. (nevet) A System of a Down is attól működött, hogy rettenetesen giccses volt, és az elmúlt 10 év egyik legnagyobb zenekara lett. Persze nem kell túlzásba vinni a giccset, de ha természetes határokon belül marad, akkor működik. Mindenki szereti a giccses dolgokat, ezért öltözködünk színesen, vagy ezért sminkelnek a nők.

„A hörgés olyan, mint a gyúrás: csinálni kell folyamatosan.”

HRM: Jártál, jársz énektanárhoz?

KL: 17-18 éves koromban beírattak a szüleim. Klasszikus éneket tanultam, bár kedvem nem volt hozzá és nem is vittem túlzásba, csak vizsgázni jártam be. Kb. 10 éve énekelek, és 2-3 évvel ezelőtt mentem el Magyar Hajnalhoz azért, mert állandóan migrénjeim voltak, fájt a torkom és egyszer elment a hangom is. Énekelni nem tanultam, de rengeteg dologra rávilágított, sok mindent tanultam tőle. De úgy gondolom, hogy egy zenésznek nem szabad túlképeznie magát, mert addig jó, amíg van benne egy bájos tudattalanság, amitől működik a dolog.

HRM: Hajnalnál a tiszta éneket tanultad, vagy a scream technikát is?

KL: Az üvöltéssel nem volt bajom. Az első számainkat még úgy üvöltöttem fel, hogy fogtam az övemet, ráakasztottam a falra, hogy ha összeesek, ne verjem be a fejem, és ájulásig üvöltöttem. De a koncerteken, amikor egy-másfél óráig üvöltök, nem tehetem meg, hogy kicsit lepihenek. Az első öt évem arról szólt, hogy megtaláljam azt az egyensúlyt, amikor még elindul a hang, viszont nem ájulok el és nem lesz tőle iszonyatos fejfájásom. Rájöttem, hogy az üvöltés sokkal inkább a szájüregen múlik, mint a torkon, illetve azon, hogyan indítom el a hangot rekeszizomból. A hörgés olyan, mint a gyúrás: csinálni kell folyamatosan.

HRM: Ha sokáig nem koncertezel, akkor újból rá kell gyúrnod a hörgéshangodra?

KL: Nem kell, de az első két koncert szar lesz. (nevet) De csinálunk annyi számot, hogy nem szoktam hónapokat kihagyni. Két hét után már be tud állni az ember hangja.

HRM: Nemrég szerepeltetek A Dal c. műsorban. Hogyan értékeled az ott tapasztaltakat?

KL: Előzetes elvárások nélkül vágtunk bele. Beküldtük a Lőjetek fel-t, mert slágeres volt, és megnéztük, hogy mi lesz belőle. Örültünk neki, hogy bekerültünk, mert ebben a műsorban nem szólnak bele a produkcióba, hanem egy kész terméket lehet bemutatni. Annak már nem örülök, hogy van zsűri, mert ne négy ember döntse el, hogy mi a jó és mi nem az. Nem is az számított, hogy ők mit mondanak, hanem hogy több százezer ember lássa, ahogy eljátsszuk a dalunkat. Hátha lesz köztük olyan is, aki még nem hallott rólunk és megtetszik neki a zenénk. Büszkék vagyunk arra, amit a műsorban elértünk. Lehetett volna jobb is, de alapvetően az történt, amit vártunk: a közönség visszacsatolása pozitív volt. Őszintén szólva én nem is akartam tovább versenyezni, ez így pont jó volt, hogy meg tudtuk mutatni magunkat. A kiesésben pedig az volt a jó, hogy a közönség felháborodásból – meg egyébként is – beszavazott minket az akusztikus ágon, így az akusztikus változatot is eljátszhattuk.

HRM: Az ismertség terén lett pozitív hozadéka a műsornak?

KL: Ha a számokat nézzük, akkor nem. A Facebook lájkjaink nem nőttek jelentősen. Ez azt jelenti, hogy akik ezt a fajta zenét szeretik, azokhoz az elmúlt öt évben sikerült eljutnunk. Mindenki azt hitte, hogy a zenekar hiteltelenebb lesz attól, hogy fellépünk ebben a műsorban, de ennek az ellenkezője történt. Nőtt a hitelességünk, mert önmagunkat adtuk, a saját dalunkat vittük, és úgy játszottuk, ahogy mi szeretjük. A közönségnek pedig tetszett, hogy mi ezt bevállaltuk.

HRM: Mennyire vihető be a ti zenétek, vagy egyáltalán a metal zene a mainstream médiába?

KL: A rockzene-rajongók mindig lázadoznak, hogy miért nincs helye a rockzenének a mainstream médiában, amikor viszont bekerül, az a bajuk, hogy mit keres ott. Én azt gondolom, hogy amíg egy zenekar önmagát adja, és semmilyen szempontból nem játszik szerepet, addig ezzel nincsen baj. De szerintem nekünk nincs szükségünk a mainstream médiára. A mi generációnknál már sokkal fontosabb a Youtube és a Facebook. Ráadásul szerintem a közönség sokkal inkább a magáénak érzi azt a zenekart, amelyiket magának fedez fel, mint amit az arcába tolnak.

HRM: Nincs olyan határ, amin túlra már nem tudtok eljutni, ha csak a Youtube-ra és a Facebookra hagyatkoztok?

KL: Szerintem nincs. A tehetségkutató és -gyártó műsorok csak eleinte voltak érdekesek, ma már nem kreálnak nézettséget. A kereskedelmi tévé egyébként sem a mi közönségünkhöz szól: vagy a fiatalabbakat, vagy az idősebbeket célozzák meg. Lássuk be, a rockzene rétegzene, attól függetlenül, hogy sokan hallgatják Magyarországon. Nem hiszem, hogy a média segítene ezen. Az elmúlt tíz évben rengeteg rocktévé és rockrádió indult, de nem működtek, mert a rockzeneszerető közönség nem rádiót hallgat, hanem a kedvenc lemezét. Mindenesetre én úgy gondolom, hogy jó dalt kell írni és jó csatornákat kell használni, és akkor el fog jutni a zenéd mindenkihez.

„Szarul szól, de működik”

HRM: A diplomamunkádat a magyar zeneiparról írtad. Miről szól?

KL: A magyar lemezkiadók helyzetéről írtam, és arra voltam kíváncsi, hogyan fog átalakulni a zenei piac, és hogyan lehetne megoldani azt, hogy a zenészek újra megéljenek a lemezeladásból. A megoldás az lenne, hogy az emberek ne közvetlenül fizessenek a zenéért, mert az elmúlt 15 év után nem fognak pénzt adni egy lemezért. Ha valahogy be tudják építeni a jogdíjat úgy a rendszerbe, hogy a közönség ne tudjon róla, akkor meg lehet oldani. Amíg viszont mp3 van a világon, ez nem fog menni.

HRM: Youtube-on például a videók elé berakott reklámokkal lehet pénzt keresni, a ti klipjeitek pedig elég nézettek.

KL: Azt, amit egy év alatt ebből keresünk, egy este el lehet inni. Több milliós nézettséget kell ahhoz csinálni, hogy a Youtube-ból számottevő bevétel szerezz.

HRM: A Leander Production nevű cégeddel reklámfilmzenéket, keverést, masterelést is vállalsz.

KL: Próbálok csak a zenélésből megélni. Mostanában 3-4 dalt is írtam más előadóknak, de ezekről még nem mondhatok semmit, mert csak szóbeli megállapodások születtek. Írtam reklámfilmzenéket, és egy kvízműsorhoz is készítettem már zenét. De ezeknek nincs igazán köze a Leander sikeréhez. Az MTV-s kvízműsornál úgy kötöttem ki, hogy gyakornok voltam a tévénél, és megemlítettem a főrendezőnek, hogy szoktam zenét írni, mire szólt, hogy az egyik műsorhoz pont most kéne. Szívesen kipróbáltam magam ilyen területen is, de ezeket nem azért vállaltam el, mert muszáj lenne ebből megélnem.

HRM: A keverési tapasztalataidat a Leander korai évei során gyűjtötted, amikor az elejétől a legvégéig magad csináltad a számokat és a videóikat?

KL: Az első zenekaromban, a Babylonban Borbély Csaba barátom tanított meg a keverés legalapvetőbb dolgaira. Azóta is imádom csinálni: szeretem, amikor szarból kell várat építeni. (nevet) Egy dal keveretlenül ugyanis borzalmas. Hatalmas különbség van a nyers verzió és a kevert változat között. Olyan ez, mint amikor reggel felkel a lány, és összeszedi és kisminkeli magát. A keverés művészet, tudni kell, hogyan tud egy dal hatást elérni.

HRM: Szinte minden területen lényegében autodidakta módon képezted ki magad.

KL: Az túlzás, hogy kiképeztem volna, mert tulajdonképpen se zongora-, se basszusgitár, se ének terén nem vagyok túl jó. De én soha nem is arra törekedtem, hogy nagy tudásom legyen, hanem arra, hogy elérjem és kiváltsam a megfelelő hatást. Az ’Öngyötrő’-t nagyrészt én kevertem Vörös Attila és Borbély Csaba segítségével, és vagy ötven szakmai dolgot tudnék mondani, hogy miért rossz. De az volt a lényeg, hogy megtaláljuk, mitől lesz szerethető a hangzás, mitől tölti el jó érzéssel az embert.

HRM: És ennek érdekében tudatosan vállaltad be a hibákat?

KL: Igen, előfordul, hogy tudatosan túlküldöm, hadd legyen hangos, hadd torzítson, hadd menjen bele az ember arcába, mert az a célja.

HRM: A ’Szívidomár’-t egy neves hangmérnök, Jens Bogren keverte. Az ő munkája ezek szerint teljesen profi volt, de…

KL: ...én sterilnek érzem. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a stúdiótechnika pénz kérdése, ennél drágább hobbi a világon nincs. Jens Bogren keverőpultja például 200-300 millió forintba kerül. Az ő keverését mégis iparosmunkának érzem, valamiért nem került bele a lélek. Nem lehet belekötni, csak nem üt. A második lemez keverését ezért vállaltam el. Igaz, hogy szarul szól, de működik.

Készítette: Tomka
Interjúképek: Czirják Pál
Köszönet wardrumnak a segítségért.