The Neal Morse Band: The Grand Experiment

írta karpatisz | 2015.02.21.

Megjelenés: 2015

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.nealmorse.com

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Azok, akik évek óta figyelemmel kísérik Neal Morse munkásságát, emlékezhetnek rá, hogy a ’Testimony 2’ – Budapestet is érintő – turnéján két különböző zenekar kísérte útján a kiváló muzsikust. Az amerikai földrészen és Európában is volt egy teljes zenekar, ami készen állt arra, hogy Morse mester művét a színpadon is megszólaltathassa. Mi a Collin Leijenaar által dirigált holland csapattal ismerkedhettünk meg, akikhez még Kristoffer Gildenlöw is csatlakozott. Az USA-ban pedig  Mike Portnoy és Randy George mellett mindig váltakoztak a hangszeresek. A ’Momentum’ megjelenése előtt azonban Neal egy – számomra nem meglepő –dolgot jelentett be, mégpedig azt, hogy csapatába zenészeket toboroz. Hiszen az összeszokottság, a stabilitás és az állandóság nagyon fontos egy zenekar életében. Ennek az lett az eredménye, hogy az akkor kiválasztott két gitáros és a billentyűs már vendégként szerepelhetett a 2012-ben megjelenő stúdióanyagon és a későbbi élő kiadványon, a ’Live Momentum’-on. A két gitáros, Adson Sodré és Eric Gillette sokakat lenyűgözött, hiszen fiatal koruk ellenére virtuóz módon kezelték a hangszerüket, ugyanakkor egy pillanatig hősködtek, amikor Neal zenéjét játszották. Pár hónappal később azonban a brazil gitáros már nem tudott csatlakozni a zenekarhoz, mivel nem kapott munkavállalói engedélyt. Így alakult ki az aktuális felállás, nevezetesen Eric Gillette – gitár, Bill Hubauer – billentyűs hangszerek, Randy George – basszusgitár, Mike Portnoy – dobok (ha épp ráér) és a kiváló frontember, Neal Morse. A zenekar The Neal Morse Bandként debütál. Szánt szándékkal mondom, hogy debütál, mert a ’The Grand Experiment’ sokkal többet adott számomra, mint egy sima – az évenkénti, megszokott – Neal Morse kiadvány. 

Igazán intenzív volt a 2014-es év Neal háza táján, hiszen a Transatlantic és a Flying Colors is új albummal jelentkezett, emellett pedig saját kiadványára is figyelmet kellett fordítani. Ennyi feladat mellett érthető, hogy a jól megszokott előkészületek helyett inkább a spontán, „üljünk össze az új csapattal és meglátjuk, mi sül ki ebből” módszert választotta Neal. Nos, ebből a dologból szerintem egy Michelin csillagos menüt kaptunk. A korábbi Morse-lemezekre sem volt panaszom, de ez egyszerűen elvarázsolt és lenyűgözött. A rideg hétköznapok menetrendjében barátommal arról szoktunk beszélgetni, hogy nincs semmilyen jó új zene, a régieket peidg már unom. Már nem is emlékszem rá, hogy utoljára mikor fordult elő, hogy a hátamon futkosott a hideg zenehallgatás közben. Ezt az élményt most megkaptam a ’The Grand Experiment’-től. Egy hallgatás után egyszerűen nem találtam rá szavakat, csak a vigyorogtam a fáradt képemmel. A két új srác, Eric Gillette és Bill Hubauer olyan ötleteket és megoldásokat hoztak a Morse-Portnoy-George triónak, amiből zseniális művek születtek. Dallamos, könnyen fogyasztható, ugyanakkor ötletes, komplex a zene. Az új menü egy 10 perces előétellel kezdődik, ami a The Call címet kapta. A nyitó kórus és a csodálatos refrén teljesen elvarázsolt. Eric gitározása és hangja mennyei fűszerként járta át a nótát. Ám a dalnak szentelt idő azért tartogatott matekosabb meglepetést is, amit mesterien fűztek hozzá az első témához. Újdonság, amit eddig nem nagyon hallottam Neal zenéjében, a héthúros gitártémák megjelenése; teljesen más íze van így a történetnek. A második fogás, a címadó pedig egy rádióbarát hosszúságú dal, amihez végül klipet is készítettek. 

Abban is biztos voltam, hogy a Flying Colors balladáinak szerzője most is készül valamivel, amitől kicsordulnak majd a könnycseppek. Ehhez nem kellett más, mint egy tizenkét húros akusztikus és egy sima nejlonhúros gitár, valamint egy billentyűs betét. Neal mellett Eric és Bill is húzó szerepelt tölt be az ének frontján. Nemcsak a vokálokkal jelennek meg, hanem bizonyos részeken teljesen átvették a frontember szerepét. Ennek zenei okai is vannak, hiszen mindkét srác hangja magasabb, mint Nealé. Ilyen tudatosan felépített vokális megoldásokat csak úgy lehet készíteni, ha a zenészek agya egy rugóra jár és értik egymás nyelvét. Külön meglepetésként ért, hogy Randy keze alatt ismét megszólt a nagybőgő is, amit a ’Testimony 2’ óta nem vett elő. A ballada mellé várható volt, hogy ismét érkezik majd egy igazi progresszív „epic” is: 26 perc tömör gyönyör. Minden, amit a műfaj magában rejthet, azt itt megkapjuk. Az Alive Again című dalban gyűlt össze a legtöbb ötlet: a húzos riffek, a lágy melankólia és a technikás gitárszóló mellett a stílusra jellemző virtuóz billentyűjáték, orgonaszóló, és még sorolhatnám, hogy mi minden hallható. Ezek közül a csúcspont a barokk imitációs rész, ahol ugyanazt a témát több hangszeren halljuk, kisebb‑nagyobb időbeli elcsúszással. A XXI. században kevés olyan zeneszerző van, aki ilyen mesteri érzékkel kezeli és vezeti a dallamokat, mint Neal.

A hibátlan első lemez után már nagyon várom a több, mint 100 percnyi extrát rejtő korongokat. Több feldolgozás, a ’One’ album két dala és a „Making Of” DVD várat még magára. Még egy említésre méltó dolog: Mike Portnoy szerepe a lemezen. Ez az album szerintem akkor is hozná ezt a szintet, ha épp nem ő ült volna a dobok mögött. Lehetséges, hogy épp Richie Kotzen mellett, a The Winery Dogs hard rock triójában találta meg új otthonát, de igazából Neal Morse mellett a helye. Ennek bizonyítéka több, mint 15 stúdió album, a koncertkiadványok és az a lelki kapocs, amit szavakkal nem igazán lehet megformálni.

Pontszám: 10