A farkasok mindenkin átgázoltak: Metalfest 2. nap - Plzen, Csehország, 2012.06.09.

A hosszú és fáradtságos első nap után egy hullámvasutazáshoz hasonló második napra készültünk. A napnak vegyes érzelmekkel vágtunk neki, egyrészt két olyan zenekar is fellépett a nap folyamán, akiktől sokat vártunk, de a többségük olyan előadó volt, amelyek nem kimondottan a mi zenei világunkba tartoznak. Ennek megfelelően igen vegyes napunk volt, sokféle érzelem kerített hatalmunkba a nap folyamán, meglepetés, profizmus, lazaság, vidámság, csalódás, komorság, de lássuk milyen dózisban is érkeztek ezek az érzések.

Playboy modell ide, Playboy modell oda, nem volt annyi erőnk a tegnapi erős nap után, hogy a hajnali órákban fellépő Huntress műsorát megnézzük, így a Dymytry zenekar utolsó taktusaira értünk ki. A gumimaszkok mögé bújt cseh srácok indusztriális alapú zenét nyomnak, cseh szöveggel, néha dallamos énekkel, néha blackes hörgéssel. Egyet el kell ismerni, nagyon ki van találva a zenekar, a maszkok, a színpadkép, a ruházat, minden, és elnézve az embertömeget, hatalmas rajongói bázissal büszkélkedhetnek. A koncert vége után arra lettünk figyelmesek, hogy a színpad oldalában felhúzott kis sátor felé veszi mindenki az irányt. Kiderült, hogy a zenekarnak saját merch sátra volt, ahol minden kapható volt, de szinte szó szerint, a Dymytry-s rendszámtartótól a zenekaros kondomig. Ekkora választékot itthon csak a Lord zenekartól láttam, és itt a cseh rockerek nem kevés koronáért vásároltak is. Természetesen a dedikálásra is maszkban jöttek ki, hiába, az image az nagyon fontos.

Több ismerősöm is kapacitált, hogy a soron következő Grand Magus-t nézzem meg, mert érdemes. Lehet, hogy rossz napot fogtam ki a zenekarral, de nem jöttem tűzbe, mondhatni a Mágusok nem varázsoltak el. Pedig akár el is kápráztathattak volna, mert csipázom az ilyen tradicionális heavy metalt, de valahogy a svédeknek nem sikerült az ujjuk köré csavarniuk. Talán a Hammer Of The North szám alatt bólogattam egy keveset. Talán túl nagy volt az elvárásom velük szemben, de adok nekik még lehetőséget, ha beléjük futok, mert könnyen elképzelhető, hogy a délután többi fellépőire koncentráltam, és nem tudtam magamévá tenni a svédek produkcióját.

Setlist:

Kingslayer / Like The Oar Strikes The Water / Ravens Guide Our Way / I, The Jury / Valhalla Rising / The Shadow Knows / Hammer Of The North / Iron Will

A kamubasszerozás mintapéldányának vezetésével vonult a deszkákra a görög Septicflesh. Ez a fajta death metal nem hoz tűzbe, ha már a zene nem elég vonzó számomra, akkor legalább valamivel kössenek le. Itt semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Ezen a hétvégén Spiros Seth Antoniou volt a második frontember, aki „eredeti” szakmájában (grafikus) sokkal jobban produkál, mint „hobbijában”. A setlisttel nem nagyon bajlódtak, az utolsó két lemezükről válogatva nyomták le a teljes bulit, a régebbi lemezeket teljesen elfelejtve. Pár nagyzenekari rész viszont nagyon is bejövős volt, de amint elkezdtek rá zúzni és hörögni, máris elvették a kedvemet. Úgy tűnt viszont, hogy ezen a napon a death metalt nem szerető stílussal én képviseltem a kisebbséget, ugyanis „Hellas fiai” rendesen beindították a cseheket.

Setlist:

The Vampire from Nazareth / Communion / A Great Mass of Death / Pyramid God / Lovecraft’s Death / Anubis / Persepolis / Oceans of Grey / Five Pointed Star

A lengyel kontingens mai napra tervezett első adagja érkezett, akiket a társaság egy része látott a pesti Metalfesten, és azt mondták, hogy ezt érdemes megnézni. Legalábbis úgy emlékeztek, aztán pár szám után belátták, hogy valaminek nagyon a hatása alatt voltak, amikor a Vader zenéje és koncertje tetszett nekik. A jövőre 30 éves zenekar pedig megadta a módját a fellépésnek. Profin kitalált és véghezvitt színpadi látványt kreáltak a lengyelek, a piros-fekete kompozíció nagyon jól nézett ki, még a felpakolt erősítők és hangládák is ebben a két színben pompáztak. Pár szám után azonban úgy éreztük, itt és most kell elmennünk feltölteni magunkat, így a sörsátrak és kajás bódék felé vettük az irányt.

Táplálkozás közben pár szám erejéig belenéztünk a csehek thrash veteránjainak programjába. Az idén 30 éves Arakain mondhatni a cseh Slayer, itt-ott simán felismerhetőek az Araya-i motívumok. A csehül éneklő banda bedobott mindent, hogy a közönséget kiszolgálja, tetemes mennyiségű petárdát durrantottak el a koncertjük alatt.

A Powerwolf zenekarral kapcsolatban nem tudok nem elfogult lenni, a tavalyi év nálam a lemezükről és a bulijaikról szólt. Mind a két fronton hibátlan produkciót nyújtottak a srácok, és reményeim szerint idén szépen elindulnak felfelé azon a bizonyos létrán. Kezdésnek a megszokott koreográfia jött, Attila Dorn füstölővel a kezében vonult be, majd azzal a lendülettel ki is jött a közönség elé a kifutóra. Egy fesztelen, laza örömzenélés kezdődött, aminek eredménye az lett, hogy a fesztivál második legjobb buliját adták. Természetesen a friss album kezdő tételével kezdték a bulit, és a Sanctified With Dynamite tökéletes kezdés ahhoz, hogy a nem rájuk figyelő szempárokat is magukra vonzzák. Nem kellett sokat várni arra, hogy a Greywolf-testvérpár is a kifutón találja magát – a visszafutásnál szegény Matthew a kontroll ládák átugrásánál majdnem pofára esett a gitárjával együtt, mivel az egyik lábával belerúgott a ládába.

A buli hátralévő részében szinte folyamatosan ez ment, valaki mindig volt kint a kifutón, közelről hergelve a közönséget. Volt olyan pillanat, amikor csak a dobos Roel volt a színpadon, a többiek mind kint kóricáltak a kifutón. Ami a színpadképben pici változást jelentett az az, hogy a félőrült Falk Maria Schlegel billentyűs egy impozáns „szerszámtartót” kapott, bár sok időt nem töltött mögötte, mert folyamatosan rohangált a zenészek-billentyű-kifutó hármas tengelyben. Majd a Prayer in the Dark szám alatt egy hatalmas Powerwolf-os zászlót kapott elő, és azt lengette veszettül. Az embernek az volt az érzése, mintha több tucatnyi Duracell-nyuszit építettek volna bele a bandatagokba, mert folyamatos mozgásban volt az egész produkció, és látható volt, hogy csak a kiírt időpont fog véget venni a bulinak, mert a közönség nem akarta elengedni a srácokat. Az utolsó szám, aminél még bent lehettünk az árokban, a nálam tavaly az „Év száma” verseny első helyezettje, a We Drink Your Blood volt, ez a dal egyszerűen tökéletes! Nem sokkal ezután jött a már megszokott „Hu-Ha” gyakoroltatása, mert a Werewolves of Armenia alatt a zenekar igényelte a közönség segítségét is.

A buli hátralévő részében külön számot kaptak a férfiak és a nők, sőt a nőknek mindjárt két számot is címzett Attila, amik közül az egyik számomra meglepetés volt, mert az első lemezes Kiss of the Cobra King számot még nem volt szerencsém élőben hallani. Jópofa alapkoncepció, tökéletes kivitelezés, fogós riffek, fülbemászó dallamok, remek megszólalás, szemet vonzó élettel teli előadásmód, erre szokták kiabálni a Szigeten, hogy „NAGYSZÍNPAD! NAGYSZÍNPAD!”. Egy apró negatívumot tudok csak megjegyezni a bulival kapcsolatban, a roadok a jobb oldali molinót fejjel lefelé rakták ki, így úgy nézett ki a templomi üveg, mintha éppen a betonba készülne fúródni… Nagyon remélem, hogy a zenekar szekere nem fog a betonba fúródni, hanem töretlenül szárnyal felfelé, és akkor reményeim szerint hamarosan már a fesztiválok headlinerei közt kell keresni a bandát, mert arra érdemesek! Többször láttam már a Powerwolfot (kizárólag fesztiválon), és eddig sosem csalódtam bennük, mindig levettek a lábamról, de talán most voltak a legjobb formában. Remélem a következő találkozásunk egy önálló buli keretein belül lesz, sötétben, és az általuk használt látványelemekkel megpakolva!

Setlist:

Sanctified With Dynamite / Prayer in the Dark / We Drink Your Blood / Raise Your Fist Evangelist / In Blood We Trust / Werewolves of Armenia / Resurrection by Erection / All We Need Is Blood / Kiss of the Cobra King / Saturday Satan / Lupus Dei

A német Axxis mindig megbízható és kellemes időtöltéssel szolgál rajongóinak, ezúttal sem volt ez másként, bár néhány show-elemre ráférne a ráncfelvarrás vagy a felejtés. A jelenlegi felállás elég stabilnak tűnik, és a friss feldolgozás-albumot kivéve igen jó anyagokat kalapálnak össze a germánok, így bőven van mivel kitölteni a fellépésre kapott időt. Ezért sajnálom, hogy a cseheknél állandóan elsütött papírból való felolvasás helyett nem nyomtak valami kellemes talpalávalót. Képzelje el az Olvasó, hogy egy papírra felírnak az énekesnek cseh nyelven szövegeket, amiket Ő felolvas, és a közönség meg maga az énekes is jót röhögnek a kiejtésen és a mondanivalón.

Bernhard Weiss amúgy egy igen jó és karizmatikus frontember, bár kinézete és mozgása inkább megmosolyogtató, a gitároknak címzett éneklését pedig szimplán nem tudom hova tenni (derékból lehajolva pár centiről énekel a két gitáros hangszerének). Tobi az Edguy-ból szokta azt csinálni, hogy a pofázásokkal és a felesleges poénokkal elszórja a számokra szánt időt, Bernhard is ott tart, hogy 1-2 számnyi saját performanszot elnyom egy buli alatt. Az viszont tény, hogy a Touch the Rainbow akusztikus verziójánál a színpadra felhívott hangszeres kisegítő leányzó ötlete jópofa, de a hosszadalmas körítés ott is idegesítő. Igaz, most sokkal jobban beleválasztott, mint anno, mert Emilia amellett, hogy egy nagyon csinos csaj volt, élt is a kínálkozó lehetőséggel, és még angolul is jól beszélt. Nem kellett nógatni, hogy miként használja a csörgődobot, teljes beleéléssel rázta a hangszert, felpörgetve a cseh közönséget. Amúgy a szám lassan jobban tetszik nekem ebben az akusztikus verzióban, mint eredetiben.  

Úgy tűnik, hogy a banda szerencsétlenül, de mindig minőségi dobost választ magának, mert lassan az Axxis egy amolyan „dobos dobbantó” hely lesz, mivel nemrég Alex is elhagyta a Rhapsody egyik verziója miatt a zenekart (Andre Hilgers, jelenlegi Rage dobos volt a másik felfelé bukó), de Dirk Brand személyében sikerült egy jól teljesítő dobost találniuk. Remélem, ez a srác most már sokáig kitart a banda mellett. A bulin közben egymás után jöttek a jobbnál jobb számok és jó volt hallani a régi lemezes slágereket. Ha az időhúzásból leadnának a germánok, nagyon jó kis pörgős és feszes bulikat adnának, mert így jó néhányszor megtörik a koncert lendülete.

Setlist:

Blood Angel / Heavy Rain / Save Me / Touch the Rainbow / Utopia / Tales of Glory Island / Living in a World / Little Look Back / Kingdom of the Night / Na Na Hey Hey / Kiss Him Goodbye

Nem vagyok egy black metalos, ezt tudják rólam, viszont nagyon szeretem, ha egy zenekar, túl azon, hogy elnyomja az éppen kiválasztott setlistet, valami pluszt ad egy koncerthez. A lengyel armada második fele, a betegségéből visszatért Nergal vezette Behemoth éppen így tett. Jó pár olyan rockzenészt tudunk felmutatni, aki fityiszt mutatott egy-egy súlyos betegségnek, és ez büszkeséggel tölt el, még ha nincs is közöm hozzá. Arra voltam nagyon kíváncsi, hogy ennek a hosszú tortúrának lesz-e valamilyen maradványa, ami rányomja bélyegét a produkcióra. Nem volt! Egy hihetetlenül profi, látványos és zeneileg is élvezetes produkciót nyújtottak a lengyelek.

Már bevonuláskor is feltűntek a gondosan megtervezett fém mikrofonállványok, a zenekar elé kihelyezett „lángköpők”. Majd szépen lassan, kimérten bevonultak a tagok, furcsa volt Nergalt ilyen rövid séróval látni. Ő volt az egyetlen, aki nem nagyon mozdult el a mikrofonállványa mellől, bár néha a lángszórók mellé tett dobogóra felállva morcoson nézett a közönségre, olykor az volt az ember érzése, hogy Ő maga az Antikrisztus. Közben egymás után jöttek a súlyosabbnál súlyosabb témák, majd minden számban volt valami, amire külön kellett figyelnünk. Volt vérköpés, fáklyaként működő mikrofonállvány, zenészek által meggyújtott fordított keresztek. Nergal talán egyszer esett ki a szerepéből, amikor a pirotechnikusok újratöltötték a lángszórókat, az egyikhez lehajolva kedvesen egymásra mosolyogtak – hiába, hosszú a turné, és minden fellépésen ezek a srácok „hozzák tűzbe” a zenekart.

Persze nem egyszemélyes bandáról van szó, de Nergal személye vonzza az ember tekintetét, ráadásul a látványelemek egy része is rá van kihegyezve. Így történt akkor is, amikor a fején egy töviskoszorúval és véres arccal vonult be, úgy adva elő az aktuális számot. A következőben pedig egy maszkkal a fején jött be énekelni, sajnos a koncepciót nem tudtam megfejteni, de mivel egy gondosan megtervezett színházat kaptunk, biztos ennek is megvolt a miértje. A koncertet lezáró konfettieső pedig nem a megszokott színes papírfecniket lövellte az égbe, hanem black metalosokhoz illően, fekete konfettieső hullt a közönségre, megspékelve egy kis fehér háttérfüsttel. Tökéletes kompozíció volt. Azt kell mondjam, továbbra sem az én műfajom a black metal, de 3 olyan szám is elhangzott a „misén”, amire igencsak bólogattam, és az éneket leszámítva tetszett is a szám. Összességében egy végtelenül profi és látványosságokban bővelkedő előadást kaptunk a Behemoth-tól.

Egy thrash legenda volt már csak hátra a napból, egy olyan banda, akit már több alkalommal is volt szerencsénk látni, persze elsősorban fesztiválokon. A „Ki tud a legjobban láthatatlan lenni másfél órán keresztül” verseny nagy esélyesétől, a Kreatortól egy nagyon impozáns színpadképpel megtámogatott, látványos zúzdát láttunk. A frissen megjelent ’Phantom Antichrist’ borítójának elemeit felhasználó, több szintes színpadkép (amit rendesen ki is használt a zenekar, szinte majdnem mindig fent volt valaki az emeleten) igen látványosra sikeredett. Úgy látszik, a németeknek nagyon bejön ez a színpadra bezárás, mert megint körberakták magukat molinókkal, olyan érzése van tőle az embernek, mintha egy terem végében lévő színpadon játszana a zenekar.

Ennyire impozáns képi világgal még nem láttam a Kreatort, egy nagy szívfájdalmam volt csak, hogy az összes lámpát olyan ügyesen rakták le a roadok, hogy csak és kizárólag a közönség felé világítottak, így az egész buli alatt szinte egyszer sem láttam Mille arcát. A banda többi tagjáét sem nagyon, ha volt egy kevéske kis sansz, akkor a hihetetlen mennyiségű füst akadályozott meg ebben. Ha a füst egy kicsit lankadt volna, akkor a színpad hátsó részébe telepített CO-ágyúk tették láthatatlanná a zenekart, igen futurisztikus látványt nyújtott, amikor a plafonra fújt és onnan lezúduló füst beterítette a színpadot. Ettől eltekintve nagyon látványos volt a felénk vetített kép, ritkán látni ennyire jól beállított fényeket.

Kezdésként én megkaptam, amiért meg akartam őket nézni: a Violent Revolutiont. Majd jött a közel másfél óra szegelés, természetesen a friss megjelenésű albumot is megidézve. Mille Petrozza énekes annyira ördögien tud hörögni és ordítani, hogy az valami hihetetlen, amikor felkonferálta az Enemy of God című számot, a „Gooood”-nál mintha mennydörgött volna... A másik fő láthatatlan alak Christian Giesler basszeros, aki derékból lehajolva, a hangszerét majdnem a földön húzva bólogatta és pengette végig szinte az egész bulit. Aki egy jót akar „csipegetni”, az ne hagyja ki a Fezenes koncertjüket, mert thrash vonalon jelenleg nagyon az elitben nyomulnak Petrozzáék.

Setlist:

Violent Revolution / Hordes of Chaos / Phobia / Phantom Antichrist / Extreme Aggression / People of the Lie / From Blood Into Fire / Terrible Certainty / Enemy of God / Voices of the Dead / Coma of Souls / Endless Pain / Pleasure to Kill / Terrorzone / Betrayer / Flag of Hate / Tormentor

Folyt köv.

Szöveg és képek: Savafan

Külön köszönet a Pragokoncertnek és Martina Benesovanak!