Valahogy ebben az évben nem zökkenőmentesek a koncertlátogatásaim, és a furcsa sorozat eme estére is érvényes maradt. Történt ugyanis, hogy egy régi vágyamat teljesítendő, már jó előre elterveztem, hogy Bécsben végre megnézem az egyik, még élőben soha nem látott kedvenc bandámat. Komoly lemaradásom volt velük szemben, ugyanis 2011 óta hivatalosan is a zenekar „második számú magyarországi rajongója” vagyok (erről, a bandától aláírt papírom is van), de találkozni még nem volt szerencsénk egymással.
Ahogy közeledett az idő, úgy változtak körülöttem az életesemények, melynek részeként München mellett kezdtünk bele egy munkába, így adódott, hogy a bécsi programot a bajor fővárosba tettük át. Igen ám, de azzal nem számoltam, hogy a Szeder Füstje jobban terjeng a délnémeteknél, mint a sógoroknál, a jegyek az előadás előtt hetekkel elfogytak és én persze a bécsi koncert napjára már más programot intéztem magamnak. Na, puff neki, ezt jól elszúrtam. Kétségbeesetten kezdtünk mindenféle oldalakon és fórumokon jegyhez jutni, de érthető módon senki nem akart megválni a belépőjétől. Már éppen kezdtem elkönyvelni, hogy mekkora lúzer vagyok, amikor Szilárd fiam ráakadt két jegyre és azonnal lecsapott rá. Innentől már csak az este tökéletesre szervezése maradt hátra, amibe az egyetlen arra járó légitársaság (Lufthansa) délutáni járata a 40 perces késésével ismét bekavart és azt sem számoltam bele az adott pillanatba, hogy Münchenben időközben kitört az Oktoberfest, ami turisták és helyiek ezreit csalogatja a városba. Mozdulni alig lehetett a reptérről a város felé vezető úton, így az autóban ismét újratervezés indult, irány azonnal a belváros, mert ott várt még egy kis elintéznivaló. Kiszállva a gépjárműből, kedves mosolyt intézve segítőkész és rugalmas sofőrömnek, egy mesevilágba csöppentem. Hömpölyögtek az emberek az utcán, akiknek java része stüszi vadásznak öltözve jött ki az egyik kocsmából és ment be a másikba. Naná, hogy azonnal követnünk kellett őket és az egyik legfinomabb bajor sörből behúzni egy korsóval, hogy aztán az addigra eleredt esőben elinduljunk a TonHalle felé, mert bizony már idő volt!
A koncert helyszíne egy viszonylag könnyen megközelíthető, mélygarázzsal ellátott komplexum. Nagyjából 10 perc alatt bejutottunk, ahol a kint már szakadó eső után jött egy újabb hidegzuhany, ugyanis gondoltuk, tovább folytatjuk az Oktoberfestünket és legurítunk még egy-két sört a koncert alatt, ám a pultnál közölték, hogy csak készpénzzel lehet fizetni. Lehet, bennem van a hiba, de én erre nem készültem, 2024-ben egy világvárosban egy nemzetközi koncertre nem vittem magammal levest. Összekapartuk az aprót, ami a zsebünkben volt, és szégyenszemre kénytelenek voltunk beérni egy korsó nedűvel.
Kárpótolt viszont, hogy a telt ház ellenére nagyon jó helyet fogtunk ki magunknak, ahonnan mindent jól lehetett látni és hallani. Pontban 20 órakor a színpadra pattant a számomra teljesen ismeretlen nashville-i Bones Owens elnevezésű trió, akik olyan elánnal csaptak bele a muzsikálásba, amitől azonnal földbe gyökerezett a lábunk. A gitár/ének, basszus, dob felállású csapat olyan iszonyatos energiával és bődületes hangzással közvetítette felénk a dalait, amit bemelegítő bandától nagyon ritkán lát az ember. A 11 számos, nagyjából 45 perces műsoruk úgy röppent el, hogy közben szinte végig tátva maradt a szánk és azon kaptuk magunkat, hogy ezt elhallgatnánk még vagy egy órát. A programjuk nem sok gondolkodásra adott alkalmat, mert nem balladákkal készültek erre az estére. Úgy is mondhatnám, hamisítatlan déli muzsikájuk, mint a gyorsvonat, úgy száguldott velünk. A hangzás is tökéletes volt, mondjuk nem bízták a véletlenre, ugyanis mindkét bandának külön fény- és a hangpult állt a rendelkezésére, a hozzátartozó külön-külön személyzettel. A közönség szemmel láthatóan díjazta a produkciót, és biztos vagyok benne, fogunk még hallani róluk a Földnek ezen a felén is. Én nagyon várom az újabb találkozást, addig is alaposan elmélyedek a munkásságukban.
Még szinte fel sem ocsúdtunk az előbb hallottakból, és máris a színpadon termett az este főprodukciója. A Blackberry Smoke csapata az elmúlt években sok változáson ment keresztül, talán az egyik legfájóbb és szembetűnőbb szegény Brit Turner hiánya. Nemcsak egy feltűnő és kedves jelenség volt, de stílusa összeforrt a csapattal és ettől nagyon nehéz volt elvonatkoztatni. Még akkor is, ha egy igazi profival pótolták, aki mindent megtett, hogy hibátlan előadásban legyen részünk, de… …és volt/van az a de.
Természetesen forintos dalokkal nyitott be a hatosfogat, melyet óriási ováció fogadott a publikum részéről, ezzel meg is adva a hangulatot az elkövetkezendő két órának. Igen, ennyi járt nekünk, mert ez már nem egy röpke európai hakni volt. Mára a srácok rájöttek, hogy van keresnivalójuk az öreg kontinensen, hiszen nemcsak a müncheni, de számos más állomáson is telt házak várták őket, és ezt alaposan meg is hálálták.
Én mondjuk a végén úgy voltam vele, a kevesebb több lett volna, de ezt betudhatjuk a már említett napközbeni viszontagságaimnak is, talán estére egy kicsit elfáradtam. Bár hozzáteszem, a Blackberry Smoke és különösen a frontember Charlie Starr az utóbbi években erősen elment a búslakodó, világmegváltó balladák és bluesok irányába, amiből egy kicsivel több is volt az előadáson, mint kellett volna.
Hogy finom legyek, a koncert közepe erősen megült, de ez szemmel láthatóan nem vette el a közönség kedvét, vagy nagyon udvariasak voltak… Lévén, hogy egy nagyjából 1200 fős klubban voltunk, az egyik szintén melankolikus dal közben Charlie-nak még arra is kiterjedt a figyelme, hogy az első sorokban valaki rosszul lett. Azonnal leállította a bandát és segítséget kért egy pohár víz és egy cigaretta kíséretében a bajba jutottnak. Szép gesztus volt, de mondjuk ettől az egyik legfáradtabb dal kitartott vagy 15 percig, mert az incidens után olyan imprókba kezdett a táraság, ami akár reggelig is tartott volna, ha nem kellett volna továbbutazniuk. Egyébként, ami még elgondolkodtatott a világot jelentő deszkákat figyelve, az a három gitáros indokolatlan szerepe ebben a bandában.
Ezt a gondolatomat néha alátámasztotta az a tény is, hogy amikor nem igazán volt szükség mindenkire a hathúrosok közül, akkor az egyik, hogy teljesen ne érezze magát feleslegesnek, kapott a technikusoktól egy akusztikus gitárt, amiből persze az égvilágon semmit nem hallottunk. Mondjuk hangszerből volt bőven.
Gyanítom, az egyik teherautó csak a gitárokat szállítja ezen a turnén, biztos egyet sem hagytak otthon a srácok és mind fel is került idővel a nyakukba az estén. A hangszertechnikusok megdolgoznak a pénzükért ebben a bandában, de megemlítendő a pultosok szakmai kvalitása is, mert mind hangzásban, mind látványban maximális show-t kaptunk.
Egyébként az én tekintetem folyamatos Paul Jackson gitárost kereste a színpad jobb oldalán, mert neki mindegy volt, hogy egy dal lassú vagy tempós, vidám vagy szomorkás, folyamatosan fülig ért a szája, rendszeresen kokettált a közönséggel, igazán üdítő látvány volt.
Egy szó, mint száz, óriási élmény volt látni a Blackberry Smoke zenekart, de ha nagyon profán akarok lenni, akkor azt mondanám, egy pipa ismét rákerült a bakancslistámra. Nagyon minőségi és profi muzsika, amit ez a hat ember a színpadon előadott, de ezen az estén az előttük fellépő három srác ellopta a show-t. És talán még egy gondolat. Nagyon sokáig úgy emlegették a Blackberryt, mint akik a Lynyrd Skynyrd utódai lehetnek. Lehet, hogy ez már akkor is erős túlzás volt, de mostanra teljesen elvesztette a realitását, és úgy látom, ők nem is erre törekszenek. Pedig ennek a műfajnak nagyon kéne újra egy slágerekkel teli stadionbanda!
Fotók: SZT és Facebook
Szöveg: SZT
Legutóbbi hozzászólások