Hardcore Superstar: Beg For It

írta garael | 2009.06.21.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: 

Stílus: sleaze/hard rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
• Joakim "Jocke" Berg - vocals • Martin Sandvik - bass • Vic Zino - guitar • Magnus "Adde" Andreasson - drums
Dalcímek
1. "This Worm's For Ennio" 2. "Beg For It" 3. "Into Debauchery" 4. "Shades of Grey" 5. "Nervous Breakdown" 6. "Hope For A Normal Life" 7. "Don't Care 'bout Your Bad Behaviour" 8. "Remove My Brain" 9. "Spit It Out" 10. "Illegal Fun" 11. "Take 'em All Out" 12. "Innocent Boy" 13. "Silence For The Peacefully (Live) (Japan Bonus Track)"
Értékelés

A NWOSSR (New Wave Of Scandinavian Sleaze Rock) rövidí­tés természetesen csak általam kreált, hiszen az emlí­tett stí­lusban mozgó északi glamsterek egy tipikusan amerikai gyökerekkel - és attitűddel - rendelkező stí­lus európai újraélesztéseként mutattak középső ujjat a műfajt temetni szándékozó károgó varjaknak. Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy szeretett kontinensünk épp e fagyos részéből kerültek elő a whiskey melengető érzésétől felbátorodott remake csapatok, az azonban bizonyos: a heavy metal új hullámának vezető szerepét a németektől átvenni szándékozó motherfucker hordák után bizony az amerikaiak is felkészülhettek az új vetélytársakra, kik olyan titkos fegyvereket is képesek voltak bevetni, mint az európai power metal blueson kí­vüli galoppozása, és a féktelen energiára ráülő poroszos fegyelem. Persze a Backyard Babies, és a Hellacopters nyomvonalán mozgó Hardcore Superstar már a legutóbbi - Dreamin' In A Cascet - albumán is választ adhat az oknyomozati kérdésre: a glames, punkos dirty világot úgy voltak képesek a fémesebb, európai í­zű metal riffeléssel kombinálni, hogy a keletkező mixtúra mindkét szcéna előnyeit megtartva mutathasson valami újat. Nem is tudom, az általam ismert csapatok között talán csak a Skid Row tudta ennyire megragadni a heavy rock lényegét, azzal a zabolátlan őserővel, mely már túlmutatott azon a beleszarok életérzésen, melyre a fémcsapatok gyakran agresszióval telí­tett megoldáskeresése adott csattanós választ a vén Európában. Természetesen hiába is lenne a már sokadik lemezen kitartó impulzivitás, a glamet lassan maga mögött hagyó "megkomolyosodás" a HS lényegét adó fantasztikus dallamérzék nélkül, mely persze a svéd nacionálét tekintve egyáltalán nem meglepő. Tudom, hogy leí­rva kissé frivol, de az új lemezen felhangzó refrének "tudatalattijában" bizony ott mocorog az ABBA, mely - s bárhogy is tiltakoznak a rockerek ( vagy talán nem is nagyon tiltakoznak?) - genetikai mutációt okozott az új évezred északi heavy metaljában is. Kí­váncsi voltam, hogy milyen irányba folyik tovább az új gitárossal harcba induló csapat fejlődése, hiszen bármennyire is üdí­tő volt tapasztalni a hullazsákos album keménységét, reméltem, hogy a nevük első tagja ezek után is a sokak által kedvelt "torna", és nem a zenei műfajt fogja idézni. A zenekar úgy látszik, maga is érezhette, hogy a keménység fokozását már csak olyan zenei viagrával tudná fokozni, melynek vége a fájdalmas vércsapolás lehet, ezért kissé visszavéve a szigorból - ám azért még mindig túllépve a glamen - alkotta meg a szokásos slágeradagot. Nos, gondolom, nem lövöm le a poént, ha elárulom: stí­lusosan szólva "mocskos" módon tetszik az anyag. Ennyi muzikális tesztoszteron a Mr. Universe versenyzőit is a csúcsra repí­thetné, jóllehet itt az eredmény nem izmokban, hanem bika riffekben, macsó kiállásban, a lüktető, élő megszólalásban és az őstörténetet jelentő "amerikás" életérzésben nyilvánul meg. Tudom, hogy nem feltétlenül stí­lusreleváns, de akik úgy tudják megidézni egy rövidke introban a Morricone western életművet, mint ahogy a fiúk cselekedték, azok minden bizonnyal többre is képesek, mint ezerszer eljátszott Rose Tattoo, Faster Pussycat, L.A. Guns klisék újrapuffogtatására.

Pontszám: 8