Bon Jovi: Lost Highway

írta garael | 2007.06.29.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Mercury Nashville

Weblap: 

Stílus: rock

Származás: USA

 

Zenészek
Jon Bon Jovi - lead vocals, guitar Richie Sambora - lead & rhythm guitars David Bryan - keyboards Tico Torres - drums with Hugh McDonald - bass Bobby Bandiera - rhythm guitar
Dalcímek
1. Lost Highway 2. Summertime 3. Make A Memory 4. Whole Lot Of Leaving 5. We Got It Going On 6. Any Other Day 7. Seat Next To You 8. Everybody's Broken 9. Till We Ain't Strangers Anymore 10. The Last Night 11. One Step Closer 12. I Love This Town 13. Make A Memory (Live at the Cannery Ballroom) 14. Lost Highway (Live at the Cannery Ballroom) 15. I Love This Town (Live From The Cannery Ballroom) 16. Put The Boy Back In Cowboy
Értékelés

A kilencvenes évek heavy metal és hard rock recessziós éveiben - mikor a hajlóbálást felváltotta a cipők bámulása, és a tökös hard rockot úgy kellett szégyellni, mint macsónak a homoerotikus ösztönt - nos, abban az időben a korábbi mainstream Toldi Miklósok között szinte csak egy legény maradt talpon a vidéken. Az itáliai csődör , izé ,miket is beszélek, az egy másik sztori , nos, , az évtized elején igazi megaprodukcióvá váló Jon Bovi és népi zenekara volt talán az egyetlen, mely nem vágta sutba a feelinget, és jóllehet, a korai évek glam-es, könnyed slágerekkel teljes zenei világa kissé érettebb lett, a rajongók számára nem okozott sokkot az akkoriban megjelenő, és a Jovi muzikális érettségének bizonyí­tékaként felfogható Keep The Faith c album. Bár Jovi barátunk átesett egy kis design váltáson - igen, levágatta a haját! - , a megjelent lemezek, és az azután következők végül is egy viszonylag töretlen pályaí­vet rajzoltak fel, melyben minden alkotás elérte a maga platina státuszát, köszönhetően az alapvetően rádióbarát slágereknek, és Bon Jovi bugyinedvesí­tő megjelenésének ( no és persze Sambora mester instrumentális képességeinek). Az eltelt jó néhány év, és a siker aztán alapot adhatott arra, hogy - mivel bizonyí­tani már nem hiszem, hogy kell nekik - olyan ötleteket is megvalósí­thassanak, amikkel korábban nem próbálkozhattak - jóllehet a tarsolyban mindig is ott voltak azok a zenei elképzelések, melyek most már nem látensen, hanem szí­nükben - virágukban pompázhatnak elő. Amerika. Többek között a blues és country hazája, ahol a nemzet történelmi hagyományai mellett a kulturális gyökerek keresése és ápolása egyfajta öntudatpótló mechanizmusként teremt kissé hamis, ám néha gyermekien naiv világot, - melynek egyik alapvető pillére a country. Ez a mesterségesen a "nép zenéjének" kikiáltott, és az üzlet által olyannyira átszabott és szétcsiszolt műfaj ma is vitathatatlanul a legnépszerűbb könnyűzenei közeg egy olyan piacon, ahol a platina lemez nem párezres eladások után jár. Ott, ahol Johnny Cash több lemezt adott el, mint a Beatles fénykorában, és ott, ahol a Rock'n'roll királya, Elvis is gyakran énekelt country ihletésű dalokat, egy jól sikerült lemezzel a csúcsig lehet jutni. Emellett persze fontos eleme az amerikaiak zenei szocializációjának is, hiszen mindenütt jelen van, ahol a gyermek rácsodálkozhat a hangjegyekből fakadó érzelmekre, öntudatlan módon beépülve az egyén í­zlés és hangzásvilágába. Jómagam is szí­vesen meghallgatom az autentikus countryt - persze nem a popipar által gennyesre folyósí­tott mixtúrát - , a hegedű, és az alapvetően dallamos, szövegvilágában a népmesei hagyományokat felelevení­tő stí­lus tagadhatatlanul rendelkezik olyan vonzási tulajdonságokkal, melyek a sikerre predesztinálhatják. Annak idején éppen ezért tetszett a szakma és a nagyközönség által felhördüléssel fogadott Cinderella album, a Heartbreak Station, ahol zseniálisan ötvöződött a country és a hard rock érzés- és kifejezésvilága, valamint a Blaze Of Glory filmzene album western - rock dalai. A lemezt, mint tudjuk, maga Bon Jovi í­rta, és nem okozott csalódást: a hard rockból hozott feszültségkeltést remekül ültette a vadnyugati témákra, kihasználva a western -filmzene évtizedes hagyományait. Éppen ezért nem is lepődtem meg azon, hogy jelen recenzió tárgyában egy olyan producer is közreműködött, ki elsősorban a country műfajban ért el gigasikereket, és a lemezen két olyan előadó is szerepel, akik a "nemzet zenéjének" hí­res képviselői: Big&Rich és LeAnn Rimes. Az album azonban mégsem country lett - sajnos. Jóllehet megtalálhatóak benne a műfajra jellemző elemek, ám azok a jellegzetességek, melyek miatt én is szeretem ezt a zenei világot, szinte teljes mértékben hiányoznak a dalokból. A végtelen puszták okozta road movie-s feeling megvan ugyan, ám olyannyira sterilizálva, hogy a szerzemények elvesztik azt az impulzivitást és belső tüzet, mely a hard rockot szerető emberben is megmoccanthatna valamit. Itt bizony kérem kissé túlpolí­rozott, langyos popdalok születtek, ahol a töprengésnek álcázott csöndes unalom ül a cowboy helyett a ló hátára. A számok egyhangú egymásutánban folydogálnak, amolyan amerikai rádió rock-pop stí­lusban - s jóllehet nem igénytelen módon megszerkesztve - ám a néha fel-felbukkanó rock panelek - We Got It Going On - is pusztán réges-régen elpufogtatott hüvelyeket szórnak szét a hatlövetű mellett. Az ötödik lassú, balladisztikus felvétel után már szerintem azoknak is unalmas a lemez, akik a Scorpions balladákat tartják a heavy metal csúcsának - bárcsak itt is született volna azokhoz fogható mega-sláger - , az átlag európai hallgató pedig csak a fejét csóválhatja a műanyagnak ható dallamok hallatán. A dalok hallatán mintha nem is a hard rock egyik legfeelingesebb gitárosát kí­sérnénk figyelemmel, játékáról az öreg Bill egyik örökbecsű mondása fogalmazódik meg bennem a Kopasz Kutya c. filmből: " Ezt a játékot a kiskerti kocsmára hagyjad, de ne ide..." - vagy valami hasonló. ( Elnézését kérek a profi gitárosoktól, lehet, hogy a lejátszott futamok szakmailag szépen oda vannak téve, ám én nem ezt várnám egy hard rock mágustól.) Amerikában valószí­nűleg a rádióknak - és a nyomokban fellelhető countrys elemeknek köszönhetően "menni fog" az album, ám nem hiszem, hogy az öreg kontinensen olyannyira hatalmas siker lesz, mint odaát - de talán ez egy akkora piac esetében nem is annyira fontos.

Pontszám: 4