Stryper: God Damn Evil

írta TAZ | 2018.07.22.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: 

Stílus: heavy metal/hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Michael Sweet - ének, gitár Oz Fox - gitár Robert Sweet - dob Perry Richardson – basszusgitár Basszusgitár ezen a lemezen: John O'Boyle
Dalcímek
01. Take It To The Cross 02. Sorry 03. Lost 04. God Damn Evil 05. You Don't Even Know Me 06. The Valley 07. Sea Of Thieves 08. Beautiful 09. Can't Live Without Your Love 10. Own Up 11. The Devil Doesn't Live Here
Értékelés

A Stryper és Michael Sweet történetét figyelemmel követőknek egyáltalán nem újdonság, hogy a csapat a 2013-as ’No More Hell To Pay’ óta folyamatosan emelkedő pályán van. Sweet megállás nélkül ontja magából a jobbnál jobb anyagokat, bár a tavaly kiadott új Sweet & Lynch-lemez azért nem kúszott be a kedvenceim közé, hiába volt rajta pár igazán kellemes tétel. A ’God Damn Evil’-t hallgatva az jutott eszembe, hogy talán erre az albumra tartogatta az igazán kiemelkedő nótákat Michael, mert itt bizony vannak húzós dalok, mivel a Stryper eddigi legkeményebb lemezéről beszélhetünk. A felvezetés mondjuk közel sem volt méltó a bandához, gondolok itt Tim Gaines basszer menesztéséről, melyre ugyan volt már példa a banda történetében, most azonban tényleg csak a jó Isten tudja, hogy min vesztek össze a tagok, habár cikkeztünk mi is a verbális adok-kapokról nem egyszer. Talán ez a szakítás is rányomta a bélyegét az új dalokra, melyek tényleg nem ismernek megalkuvást, és már az első perctől energiától duzzadva tartják magas színvonalon az albumot.

A kezdő Take It To The Crossról már a megjelenés előtt tudtuk, hogy a Stryper valaha volt legzúzósabb dala lesz, és valóban így is történt. Karcos riffek, szüntelen károgás Sweettől és a dal végén a banda történetében először hörgés is felsejlik, ami Matt Bachandnek (Act Of Defiance, Shadows Fall) köszönhető. Nem mondanám, hogy nekem pont ez hiányzott a Stryperből, de érdekes kombó, és jó hallani, hogy ilyet is tudnak. Ugyanakkor rendesen kilóg a lemezről a dal, az pedig, hogy rögtön az album elején található, elbátortalaníthatja az erre érzékeny hallgatókat. Az ez után érkező számok viszont teljes mértékben beleillenek abba a kategóriába, amit a csapattól megszokhattunk és megszerethettünk. A Sorry szikár riffjei nagyon jól egyensúlyoznak az egyébként kicsit szentimentális refrénnel a mérleg serpenyőjén, míg a Lost megcsillantja azt, hogy Michael hangja miért is olyan nagyszerű még mindig. Kitartott magasai – melyek sokszor sikolyba torkollnak – egyszerűen megunhatatlanok, mindig hüledezve állok az előtt, hogy semmit sem koptak az évek alatt.

Hangzás szempontjából most is történt némi változás. Nem uralkodnak a mélyek a lemezen, ami természetesen nem annak tudható be, hogy nem Tim Gaines döngöli a basszusgitárt, hiszen a lábdob sem dominál annyira, mint legutóbb. Ezúttal sokkal kiegyenlítettebb minden, valamit a gitár igazán feszesen és szikáran szórja a riffeket. Ebben nagy szerepe van annak is – csak hogy a gitárőrülteknek is kedvezzek –, hogy Michael az utóbbi években folyamatosan fejlesztette saját signature Washburn gitárját, ami már a napjainkban egyre inkább teret hódító Fishman Fluence hangszedőkkel van felvértezve, továbbá saját effektpedálja is van MS Theta Pro DSP néven, amiből lazán ki tudja csikarni ezeket a korábban is emlegetett szárazabb riffeket.

Néhány gondolat erejéig visszatérve a dalokhoz, a folytatásban igazán klasszikus stryperes ízeket elevenít fel a The Valley, a Beautiful refrénrje pedig csak úgy zeng a gazdag vokáloktól, úgyhogy mindenképpen a lemez egyik legjobb dallamát hozza. Balladát is kapunk, ráadásul klasszikus, ’80-as éveket idéző formában a Can’t Live Without Your Love képében. A lemez vége felé található Own Up már már Glenn Hughest idéző harmóniákkal és megoldásokkal borzolja a kedélyeket, a The Devil Doesn’t Live Here pedig ismét olyan húrokat pendít meg, melyeket nem sokat hallani a Strypertől. Ezer fokon izzó nóta, és méltóképpen zárja Michael Sweeték eddigi legkeményebb lemezét.

Pontszám: 8