„Azért hallgatok rockzenét, mert érezni akarom, hogy élek!”: Stone Sour – Barba Negra Track, 2018. 06. 25.

írta Adamwarlock | 2018.07.15.

A címben szereplő felkiáltás volt Corey Taylor énekes mottója egész este. A Stone Sour sohasem lesz a rockzene vezető csapata, de erre cseppet sincs szükség. Taylor olyan szeretettel és őszinte hévvel vezeti zenekarát, hogy minden egyes kiáltása, kitartott hangja és hörgése hitelessé válik tőle. Az amerikai csapat olyan, mint az a haverod, aki  egyszer csak feltűnik a semmiből, hátbaver, aztán egész éjszaka buliztok, majd utána évekig azt sem tudod, mi van vele. Egy kiváló kis csapat, hatalmas szívvel és a jelenkor egyik legkarizmatikusabb énekesével.

Erősen meglepett, hogy a Stone Sourt Magyarországon láthatom, sőt bevallom, azt sem tudtam, hogy az amerikai csapat éppen turnén van. Valahogy Corey Taylor csapatai követhetetlenül lebegnek a metalzene színterén, és ugyan a Slipknot  olyan, mintha nem is létezne, a Stone Sour itt-ott felüti a fejét egy-egy kiváló alkotással. Jól látszik, hogy Corey sokkal szívesebben öli az energiáit a „lágyabb” zenét játszó bandájába, és talán arra is rájött, hogyha az arcát nem takarja maszk, továbbá olyan dallamokat írogat, ami a hölgyek hallójáratán keresztül az egész testüket bebizsergeti, akkor a siker sem marad el. Apropo hölgyek: a Song #3-ra valamiért a lányok és asszonyok olyan szinten indultak rá, hogy csak pislogni tudtam.

Tehát adva van a kemény, dögös riffeket az arcunkba toló zenészválogatott egy dallamorgiát ránk szabadító énekessel. Tuti recept, és láss csodát: műküdik. A Barba Negra Track közönsége véigbulizta az estét, folyamatosan ugrálva, énekelve, tombolva. Sokadjára állapítom meg, hogy a magyar közönség nagyon hálás, energikus és együtt él a zenével, amit már nem egy előadó konstatált az idén. Corey sem maradt ki a sorból, és nem egyszer őszinte döbbenettel állapította meg, hogy fogalma sem volt arról, hogy mi magyarok ekkora partyarcok vagyunk, és e tudat fényében legszívesebben minden nap fellépne nálunk.

Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Stone Sourra nem nehéz kiengedni a fölös energiákat, hiszen a zenéjükből egyszerűen árad a power. Minden számban döngő témák és katartikus refrének gondoskodnak arról, hogy a közönség minden egyes tagját elkapja az adrenalin. Ehhez elengedhetetlen a Johny Chow és Roy Mayorga neve által fémjelzett ritmusszekció, akik egész este óramű pontossággal zúzták le az arcunkat. Játékuk több volt, mint tökéletes.

Fogalmam sincs, hogy máshol hogyan szólaltak meg a gitárok, viszont ahol én áltam, Josh Rand – és főleg Christian Martucci – játékából jószerivel csak egy kásás szörcsögés hallatszott, ami nem használt az amúgy remek hangulatnak.

Persze a hangerő az énekre volt a legjobban rátolva, Taylor így teljes pompájában kiereszthette a hangját. A fickó torkában valóban aranyat rejtettek el: olyan orbitálisan nagy hangterjedelemmel nem bír Corey barátunk, de a saját skáláiban tökéletesen használja a hangszálait, amire még rátesz egy lapáttal azzal, hogy a rockzene egyik legkellemesebb és legférfiasabb orgánumával áldotta meg őt a teremtő. Nem hiába szerepeltették magukat szép számban a gyengébbik nem képviselői a koncerten.

A Stone Sour kissé egy kaptafára írja a nótákat, de be kell vallani, hogy hatásos kombót alakítottak ki: zenéjük – attól függetlenül, hogy nagy megfejtéseket nem tartogat – tökéletesen alkalmas arra, hogy elszórakozzunk.

A szövegeket Corey próbálja értelmiségire alakítani, ami ugyan nem mindig sikerül neki, dehát üsse kavics, mégis olyan üzeneteket tartalmaznak, amikkel könnyű azonosulni, és  tartalmaz egyfajta életigenlést, ami számomra nagyon szimpatikus. Igazából Taylor önmagában is egy elég karizmatikus jelenség, akiből árad a jó kedély és az őszinte, jó értelemben vett egyszerűség. Olyan fickó, akivel meginnál egy pofa sört, aztán jót dumálnál az élet dolgairól. De ez a habitus egy rockzenét méltató kortesbeszédből is átjött, amit a Barba Negra Track közönsége tapsviharral jutalmazott, és ami annyiról szólt, hogy maga a rockzene képes arra, hogy átéld a katarzison keresztül azt a tűnékeny élményt, hogy valóban élsz. Szerintem nagyjából mindannyian ezért szeretjük a műfajt, és a frontember szépen össze is foglalta a témát. Pacsi, Corey!

Én még nagyon sokszor szeretném látni a Stone Sourt, mert hibátlan partyzenekar, elképesztően jó atmoszférával és korunk egyik legkarizmatikusabb frontemberével. Átjön az üzenet is, amivel Corey Taylor átitatja a zenéjét, és a maga egyszerűségében kiváló szórakozást nyújt. Felemelő pillanatok, dinamikus előadásmód, feszes tempók és fogós dallamok. A Stone Sour nemcsak felmondta a leckét, hanem igazi élménnyel gazdagította a közönséget.

Setlist: Whiplash Pants / Absolute Zero / Knievel Has Landed / Say You'll Haunt Me / 30/30-150 / Bother / Tired / Cold Reader / Get Inside / Rose Red Violent Blue (This Song Is Dumb & So Am I) / Made of Scars / Song #3 / Through Glass /// RU486 / Fabuless

Szerző: Adamwarlock
Fotók: TT
Köszönet a Barba Negrának!
További képek ITT