A túlélő: Carl Palmer Band – A38 Hajó, 2017.04.26.

írta Bigfoot | 2017.05.03.

Nem ugyanazzal az érzéssel mentem erre a koncertre, mint a dobos megelőző fellépéseire. Volt bennem szomorúság, hogy a Nagy Trió már soha többet nem fog színpadra lépni. Tavaly itt hagyott minket Emerson és Lake. Az utóbbi tíz évben vitathatatlanul Palmer volt a legaktívabb hármójuk közül – Lake gyakorlatilag teljes passzivitásba vonult, Emerson is csak takaréklángon működött, valószínűleg a beteg jobb keze miatt. Azonban reménykedtem, hátha újra összejönnek, annak ellenére, hogy a 2010-ben lezajlott utolsó koncertjükön a High Voltage Fesztiválon egy megfáradt, enervált, önmaguk árnyékaivá vált ELP muzsikált a deszkákon. Ugyanakkor fűtött a kíváncsiság, hogyan éli meg a dobos, hogy egyedül maradt, hogy a zászlót most már csak ő viszi tovább.

Palmer most is az ELP örökségét ápolja szinte száz százalékban, abból is nagy részben a 1970-73 közti korszakot, azt az öt albumot, ami engem is fanatikus rajongójukká tett, amiért az Emerson, Lake & Palmer mai is a három nagy kedvencem egyike. A repertoár szempontjából kevés újdonságot kaptunk, talán pár eddig nem játszott, énekes ELP-darab a kivétel. Ezek viszont roppant izgalmasak voltak, hiszen a Karn Evil első tételének Welcome Back  My Friends… részét, sőt a Lucky Mant is instrumentálisan adták elő. Ezek nem voltak terítéken a csapat korábbi repertoárjában.

Az is kíváncsivá tett, hogyan emlékezik meg a trió másik két tagjáról, és ennek kivitelezése bizony meglepett. Azon kívül, hogy – természetesen – szavakban is kitért néhai társaira, zenében is felidézte munkásságukat az ELP-n túl. Keith Emerson emlékére Bernstein ’West Side Story’ musicaljének America slágerét adták elő, mely a Nice legelső sikere volt. Ezek után magától értetődött, hogy Lake-et megidézve a King Crimson életművéhez nyúltak, és mi mást játszhattak volna, mint a talán legismertebb szerzeményüket, a 21st Century Schizoid Mant. Nem használom a sláger szót, mert a progresszív rock és különösen a Crimson esetében ez a kifejezés nem állja meg a helyét.

Ahogy azt tapasztaltuk, Palmer változatlanul nem vesz igénybe billentyűs hangszereket, ha ELP-t játszik, és csapata változatlanul az instrumentális muzsika elkötelezettje, még akkor is, ha eredetileg vokális szerzeményeket adnak elő. Viszont rendkívül mellbevágóan szólaltak meg. Amikor másodiknak belevágtak Henry Mancini Peter Gunn témájába, az ember azt gondolhatta, egy metalzenekar koncertjén csápolhatunk, olyan erővel darálták a monoton témát. Mindemellett nem teljesen tisztán, de elfogadhatóan szóltak.

Viszont a három zenész elképesztő teljesítményt nyújtott.  Nem először láttam a triót, korábban is maximálisat nyújtottak, mégis ezen az estén éreztem úgy, hogy tökélyre fejlesztették együttműködésüket. Olyan összhang, alázat, egymásra figyelés áradt a színpadról, ami a korábbi bulikon nem volt ennyire erős. Ez egyrészt a technikai feltételeknek is köszönhető, mert a gitár és a basszusgitár sokféleképpen szólalt meg, továbbá ezen is túl sok effekttel támogatták az élő zenét.

Paul Bielatowicz klasszikus ihletésű tapping technikája most is lenyűgözött, Simon Fitzpatrick jazzes futamai a hathúros basszusgitáron folyamatosan vibráltak, számos esetben párbajt vívott a két húros hangszer. A közönség majd elolvadt a gyönyörtől, amikor Simon Chapman Stickre cserélte hangszerét, jobbnál jobb hangokat kicsalva belőle. Ez a sokhúros hangszer lágyabban szól, mint a basszusgitár (Tony Levin az egyik legnagyobb mester rajta), kezelője kiélheti rajta fantáziáját, amit Simon meg is tett. Különösen a Take a Pebble-ben nyújtott teljesítménye hangzott lenyűgözően. Ha már itt tartunk, mondjuk el, hogy az első ELP-album hat szerzeménye közül négyet eljátszottak, természetesen a Bartók-adaptáció, a The Barbarian sem maradt ki.

No, és maga a Mester… ő is ott volt a szeren. Minden idegszálával a színpadi történésekre koncentrált – nekem mindig olyan érzésem támad, amikor a színpadon látom, hogy pattanásig feszült –, most sem tűrt ellentmondást. Az első dal után határozott hangon utasította a technikai személyzetet, hogy a szemét irritáló piros fényt kapcsolják ki. Ettől eltekintve nagyon kedélyesen elcsevegett a közönséggel. Hatvanhét éves létére kiváló fizikai kondíciónak örvend, és pokoli erővel csépelte a bőröket majd két órán keresztül, lenyűgöző technikai tudása sem kopott meg, és ezt nem csak a buli végén elhangzott szólóban bizonyította. Nem szögelte a nótákat, mint Phil Rudd

Carl Palmer ezen fellépésén éreztem úgy először, nem biztos, hogy hiányoznak a billentyűs részek, sőt a vokális szerzemények énektémáit is kiválóan lefedték a gitárral és a basszusgitárral / Chapman Stickkel. Saját szerzemények változatlanul nincsenek, szerintem Carl is úgy érzi, jobbat nem tud alkotni, mint Keith-szel és Greggel 1970 és 1973 között.

Hoedown / Peter Gunn Theme / Karn Evil 9: 1st Impression, Part 2 / The Barbarian / Trilogy / America / Knife-Edge / 21st Century Schizoid Man / Jerusalem / Lucky Man / Carmina Burana /Pictures at an Exhibition /// Fanfare for the Common Man

Szerző: Bigfoot
Fotók: Mahunka Balázs
Köszönet a LiveSoundnak!