Kísér a múlt: The Cure – Papp László Budapest Sportaréna, 2016.10.27.

írta Bazsa | 2016.11.14.

Négy évvel ezelőtt szinte teljesen véletlenül futottam bele egy The Cure-koncertbe az osztrák Frequency fesztiválon. Különösebb elvárások nélkül, „ha már úgyis ott vagyok, akkor csak belenézek már” jelleggel álltam a dologhoz, így a legkevésbé sem számítottam arra, hogy bő két és fél órával később teljes extázisban fogom majd elhagyni a helyszínt.

Persze utólag visszagondolva ez egyáltalán nem véletlen. Ahogy – remélhetőleg – mindenki másnak, úgy nekem is számos zenei élményem van életemnek abból a korszakából, amikor még gyakorlatilag semmiféle befolyásom nem volt arra, hogy mi szól a lejátszóból. Egy kisgyerek számára ugyanis kizárólag a családi archívum létezik, és persze egy figyelmesebb szülő észreveszi, és tekintettel is van arra, hogy mi tetszik a kölöknek, de a lehetőségek ekkor még meglehetősen korlátozottak. És persze csodálatos érzés, amikor a tinédzserkor elején az ember végre elkezdi átvenni az irányítást a zenehallgatási szokásai felett, magától választja ki a saját kedvenceit, de ezek a gyermekkori élmények nem merülnek teljesen feledésbe, sőt valójában egy hosszú évekkel későbbi találkozás során mutatják fel, hogy mekkora hatásuk, mekkora súlyuk is van.     

Ezek az előadók a családot jelentik: a szülőket, a testvért, a gyermeki létet, az ártatlanságot, a biztonságot, a zene érzékisége pedig elementáris erővel képes felidézni adott esetben évtizedes léptékben mérhető emlékeket, még ha nem is konkrét élethelyzeteket, hanem sokkal inkább az azokhoz kapcsolódó hangulatokat, érzéseket, benyomásokat. És még véletlenül sem egyszerű nosztalgiáról van itt szó – hanem a múlt élővé tételéről. Ennek a rendkívül személyes, rendkívül intim, és rendkívül intenzív élménynek a hatása pedig koncertkörülmények között a sokszorosára erősödik, ami kérlelhetetlenül, irányíthatatlanul, ellentmondást nem tűrően szorítja háttérbe a jelent, és teszi jelenvalóvá a múltat.

Hogy a zene a legszélsőségesebb érzéseket képes kiváltani az emberből, az nem újdonság, de hogy adott esetben ilyen primer szinten is el tud borítani, az az említett négy évvel ezelőtti koncertig teljesen ismeretlen volt számomra. Pedig a The Cure nem az első, nem is az egyedüli zenei élmény a gyermekkoromból, meghatározóként pedig végképp nem gondoltam rá, sem akkor, sem a későbbiekben. Egészen addig, amíg azon az ominózus napon meg nem hallottam Robert Smith hangját.

Általában igyekszem elkerülni, hogy túlságosan is személyes síkra tereljem a beszámolóimat, ami egy bizonyos ponton túl persze lehetetlen, de összességében mindig is az volt a cél, hogy egészséges keretek között tartsam az adott produkcióhoz fűződő szubjektív viszonyulásomat. Ezúttal azonban esélyem sincs erre. Milyen a zenekar élőben? Milyen volt a szett? Hang, fény, miegymás? Felszabadítóan érdektelen.

Persze el tudok mondani néhány dolgot mindezekkel kapcsolatban. Például azt, hogy a The Cure nem egy különösebben jó koncertzenekar, igaz, hogy valószínűleg soha nem is volt az. Az egész olyan átlagos, erőtlen és enervált, és nem hinném, hogy ennek csak az az oka, hogy a legfiatalabb tag is mindjárt ötven, a többiek pedig bőven a hatvan felé tartanak. Ugyanakkor kétségtelen, hogy ez ennél a zenekarnál teljesen másodlagos, a hangsúly az atmoszférán van – az édes-bús melankólián, és a válogatott frusztrációkkal teli szorongáson. Ez a zene egy időzített, de az utolsó pillanatban önmagát hatástalanító bomba, hiszen nem a nagy érzelmekről, hanem ezeknek az érzelmeknek az elfojtásáról szól; és annak a tapasztalatnak a belátásáról és elfogadásáról, hogy a tragédiák ki nem mondása és eltemetése voltaképp az egyetlen eszköz a hétköznapok túlélésére. Hogy ez önmagában szomorú, az nem is lehet kérdés, de az ebbe való belenyugvás végeredményben mégiscsak a megoldás része. Valamiféle fény tehát van az alagút végén, még ha sokkal sötétebb is az ideálisnál, és ezért van az, hogy a The Cure zenéje mélyen depresszív, de mégsem taszítja az embert a legaljára. Úgy is mondhatjuk, hogy ettől lesz valahol egy kicsit mégiscsak édes az a bús.

Bizonyos zenék rendelkeznek ilyesfajta többlettel, mások nem. Ezt nem lehet megtanulni, irányítani; vagy van, vagy nincs, ha pedig van, akkor az ösztönből jön, és egy efféle zenekarnak tulajdonképpen élőben sincs más dolga, mint hogy önmagát adja. A The Cure pedig – elsődlegesen Robert Smith személyének köszönhetően – bármiféle észrevehető megerőltetés nélkül, tulajdonképpen a szükséges minimumot hozva is maximálisan képes volt megteremteni ezt az atmoszférát. Az első perctől az utolsóig. Ezen az estén ez volt a lényeg, tökéletesen irrelevánssá téve minden egyéb tényezőt, amelyek egy koncerten normális esetben számítani szoktak.

Mert objektíven nézve a The Cure koncertzenekarként tényleg nem nagy durranás. Sőt a fentebb vázolt viszony nélkül, egyszerű érdeklődőként valószínűleg a negyedénél eluntam volna az egészet, annyira nem történt a színpadon semmi említésre méltó. Sem zeneileg, sem show szempontjából. Kezdve azzal, hogy hogy ezek a sok szempontból hasonló karakterisztikájú dalok amúgy is hajlamosak összecsúszni egy kicsit, vagyis aki nem vagy csupán érintőlegesen ismeri a zenekar munkásságát, az egy idő után relatíve nehezen tudja megkülönböztetni egyiket a másiktól, Hát még ha mindez egy efféle teljesen enervált előadásmóddal társul. Szegény Simon Gallup basszusgitáros volt az egyetlen, aki legalább megpróbált valami életet vinni a buliba, de ez az ellentmondást nem tűrő passzivitással muzsikáló tagok között rohangáló, önmagában rendkívül karakteres punk így sokkal inkább egy olyan nyolcéves benyomását keltette, aki minden felnőtthöz odamegy haverkodni, csak éppen senki sem hajlandó foglalkozni vele.

És hogy mennyire motivációmentes ez az egész, azt az a tény mutatja a legjobban, hogy az 1992-es ’Wish’ utáni lemezekről mindössze három dalt vettek elő. Ez tette teljesen világossá, hogy ők maguk sem gondolják, hogy bármi érdemlegeset csináltak volna az elmúlt majdhogynem negyed évszázadban – és minek is változtatnának ezen a koncertezés kedvéért?! Azért ez egy nagyon komoly szám, és alaphelyzetben én baromira utálom, ha egy zenekar úgy próbál életben maradni, hogy egyébként már a legkisebb mértékben sem hisz magában – még akkor is, ha ez adott esetben a személyes kedvenceimet szorítja ki a műsorból. (Volt már erről szó bővebben az In Flames 2014-es ’Siren Charms’-a, illetve a lemezbemutató kapcsán, itt legyen elég annyi, hogy a nosztalgiázásnak ez a fajtája valahol rettenetesen taszító.) Mondjuk ki: az objektíven megítélhető szempontok alapján ez egy kifejezetten semmitmondó hakni volt, ami ráadásul még nem is szólt jól (a minimál hangerő egy dolog, azt meg lehetett szokni, de a gitárokat és a billentyűs hangszereket kategóriákkal jobban ki kellett volna emelni a mixből). És bár a látványt mind fényileg, mind vetítésileg pazarul összerakták, azért az mégiscsak kiábrándító, amikor a vizuálosok többet dolgoznak a produkción, mint maga a zenekar. Technikai szempontból az egyetlen pozitívum az volt, hogy a magam részéről élő hangszerelésben sokkal jobban élvezem ezeket a dalokat, mint mondjuk a nyolcvanas években készült lemezverziók ma már kicsit elavult szintipop-soundjával.

De mindezek ott a helyszínen alig-alig számítottak. Apró kellemetlenségek voltak csupán ahhoz az élményhez képest, amelyet a The Cure-hangulat, illetve azon keresztül a múlt efféle kontrollálhatatlan, már-már ijesztően valószerű megtapasztalása okozott. Talán sokat elárul, hogy bár nagyon ritkán fordul elő, hogy elveszítem az időérzékemet, az utolsó blokkot nyitó The Lovecatsig hozzávetőlegesen tudtam volna csak megmondani, hogy mióta tart a koncert. Mint később kiderült, több mint két órája.

Általában azt szoktam javasolni a régi kedvencekbe feledkező ismerősöknek, hogy szánjanak rá egy kis időt, és keressenek új zenekarokat, szerezzenek új élményeket, járjanak nyitott füllel, és engedjék el a „régen minden jobb volt” hamis képzetét. Mert aki nem talál ilyet, és ezt a zene valamiféle egyetemes minőségbeli romlásával magyarázza, az túl azon, hogy rengeteg fantasztikus zenekarról marad le, nem néz szembe azzal a könnyen belátható, de kétségtelenül nehezen elfogadható ténnyel, hogy az évek múlásával igazából nem a zenék változnak meg, hanem mi magunk: nyitottságunk, befogadóképességünk, érzékenységünk. Ez persze egy fárasztó, sok munkát és időt igénylő, és helyenként cseppet sem szórakoztató procedúra, mégis azt gondolom (vagy inkább hiszem), hogy megéri energiát fektetni bele. Ehhez pedig kissé talán paradoxnak tűnő módon annak a belátásnak a fényében is tartom magam, hogy mint a The Cure példája is igazolja, soha semmi sem lesz annyira intenzív, időtálló, és zsigerileg ható, mint a gyerek/fiatal/tinédzserkori élmények.  

Setlist:

Shake Dog Shake / Fascination Street / A Night Like This / Push / In Between Days / Step Into The Light / Pictures Of You / Lullaby / Kyoto Song / Lovesong / Sleep When I’m Dead / Just Like Heaven / From The Edge Of The Deep Green Sea / Want / The Hungry Ghost / One Hundred Years / Give Me It / At Night / M / Play For Today / A Forest / Burn / Never Enough / alt.end / Wrong Number / The Lovecats / Friday I’m In Love / Doing The Unstuck / Boys Don’t Cry / Close To Me / Why Can’t I Be You?

Szerző: Bazsa
Képek: TT
Köszönet a Live Nationnek!
További képek ITT