Ez volt a Nova: Nova Rock – Nickelsdorf, 2016.06.09–11.

írta Hard Rock Magazin | 2016.06.20.

Soha nem voltam line-up függő, a Nova Rock fesztet is egészében szeretem: a mező közepére felvert poros-sáros western falu feelingjét, a rockerek összeadódó energiáját, a százezer beb.szott labanc szabadosságát. Az idén mégis rágyúrtam a Breaking Benjamin kék színpados felvezetésére, amiről a késve érkezés, a betámadó nyári zápor és a vezetés utáni sürgős sörözés miatt természetesen lemaradtam. Tipikus fesztiválérzés: az ember minden nap elszalaszt ezt-azt, mégse görcsöl, mert mindent felülír az újra itt eufóriája és a nagyszínpadok programja.

Az Amon Amarth még világosban bunkózta gyomorba a skandináv death metalt. Johan Hegg valóban a végzet hegyeként magasodott a tömeg fölé, viking szarvból vedelte a sört, és vadul hörgött a pincemélyre hangolt gitárok között. Az utánuk következő Billy Talent-es Benjamin Kowalewicz ennek pont az ellentéte: affektálós, pikírt, pozőr hangjával lett egész és egyedi a csapat hangzása. Sokak szerint az idei Nova legjobb koncertjét ők nyomták, pedig egy ideje nehéz keresztet cipelnek: dobosuk, Aaron Solowoniuk sklerosis multiplexben szenved. Stúdióban, turnén Jordan Hastings üt helyette, de mivel ma még gyógyíthatatlan ez a betegség, így eléggé nyomasztó a jövőkép.

A nyitónapot a Korn zárta. Nem vagyok rájuk gyógyulva, de ők tényleg a stílus úttörői voltak. Annyira egyedi hangzást, érzést, hangulatot tudnak teremteni, ami megkerülhetetlen klasszikussá emelte őket. Mostanra már letettek annyit az asztalra, hogy itt-ott változó tagokkal, de életük végéig szórhatják elénk a morzsákat.

Mivel Parndorf Nickelsdorftól csak negyed órára van, nekünk napközben minden évben sztenderd program a Designer Outlet. Nem plázacicázás, inkább kényelmes slozizás, kulturált fogmosási lehetőség, némi Vans off the Wall és iható kávé a fő cél. Így viszont lemaradtunk a Bones overálos, bakancsos, leszbikus csajairól. Tudom, szégyellnem kéne, de mivel az Editors és a Children of Bodom párhuzamosan futott a két színpadon, én inkább krumplit sütöttem grillkolbásszal. A Garbage és a Trivium alatt még kempingszékben söröztünk és emésztettünk, de a The Offspring kezdését már egy korlátra könyökölve vigyorogtuk a kék színpadnál. Mindent letoltak becsülettel – bár mosoly nélkül, fáradt arccal. Ők még nem őskövületek, de fárasztó munka lehet január óta folyamatosan úton lenni Japántól Mexikóig, Angliától Kanadáig. Mi mégis mindent megbocsájtunk, mert „náná-nánáná, naná”! Na meg „Give it to met baby, ahá, ahá”!

Fürödni – amióta körben lakópark épült, és bekerítették a Neudorf melletti tavakat – a hegyeshalmi kavicsbányához járunk. Szomorú ez, de tény: az anyagot teljes egészében felvásárolták az osztrákok, innen már csak nyugat felé indulnak vagonok. A szombat délutáni program se nekünk lett összerakva – illetve nem jött be a Red, se a Blue Stage korai kínálata. Viszont az Ottakringer hordóban úgy tolta akusztikuson a post-grunge örökzöldeket egy helyi csapat, amitől egyszer még Scott Weiland szelleme is föltámad. A Dropkick Murphys mandolinos-skótdudás celtic punkjára vad porfelhőt vertek fel a táncos lábak, és a tömeg még nagyobbra dagadt Alice Cooper glam/shock ceremóniájára. Talán velem van a baj, de valaki vagy legyen hívő keresztény, vagy velejéig romlott ördögfajzat. Még akkor is, ha 50 millió lemezt adott el, és Marilyn Manson vagy a Kiss miatta vette a figurát gonoszra. Nekem Nita Strauss, a szőke démon volt a show-ja leglátványosabb eleme. Mivel hosszú gitárszólója után, nyolcadikként már jött is a Poison, mi mentünk The Selloutra, vissza a hordóba. Az ütős, lendületes osztrák banda hatvan darab CD-t osztott ki a buli végén – de mivel csak harmincan voltunk, így mindenki kettőt kapott. A Volbeat közönsége pedig kiadós, tartós esőt a nyakába – de a dánok odatették magukat rendesen, bár ők nem csak akkor zúznak, ha jól esik nekik…

Megsaccolni sem tudom, mennyien mennek ki tőlünk a Miklóshalma melletti mezőre. Mindenhol és minden napszakban hallottunk magyar, szót, találkoztunk magyarokkal. Több ezren lehettünk – vasárnap biztosan, amikor mindenki összefutott a világ egyik legdrágább zenekarára. Hozzánk is érkeztek sorban a vendégek, emiatt kimaradt az NOFX és a Deftones – viszont azt megnéztük, mennyire szánalmas a Twisted Sister. Tisztelem a rajongóikat, de egyrészt öregen ez a köldökig kigombolt ingű hajmetál már inkább mosolyogni való, másrészt meg az I Wanna Rock azért nem egy Whola Lotta Love. Érdekes: az RHCP meg pont az olyan minimál dolgaival lett világhírű, amit egy kezdő gitáros már a harmadik nap után a kanapéról leugrálva is el tud játszani. A tömeg persze ettől – vagy pont ezért? – a party sátorig is elért, és mindenki áhítattal várta a csodát. Mondjuk én is csodálkoztam volna, ha nem négy fullra betépett arc kacsázik ki a színpadra. Slow pace tempóban indult a történet: Can’t Stop, Dani California, Scar Tissue – egészen a nyolcadik Nobody Weird Like Me meglódulásáig, amiben végre Flea szétszántotta/taccsolta a színpadot. Chad megszállottan szögelt, Anthony picit hamisan énekelt, és végre az ezer gitárpedálból is kicsikaródott valami torzítás. De aztán újra lassúzás, prüntyögés, kínlódás ment a blokkot záró By The Way funky rockjáig. Sosem értettem: ha egy csapat Higher Ground-féle éteri ütéseket is képes bevinni, miért erőltet Iggy Pop-slágerecskét Josh énekével? A ráadásban a dobszóló és az Under The Bridge után természetesen megzörrent a Give It Away állat basszusa, mantraként cincogó gitárja, és a világ zenei örökségének legfifikásabb nyelvtörője is, de ezek a srácok messzire kerültek az izzadságtól csillogó, sivatagban ugráló ősemberek nyers erejétől.

Minden Nova Rock fénypontja a Feuerwerk. Csoda, hogy ilyen néven még nem nyomul osztrák heavy metal banda, viszont a tűzijáték fényeire azonnal elindul hazafelé a népek nagy része. Másnap már várja őket is a meló – bár aki egyszer eljött, azt megfertőzi az itteni mocskos rock, és jövőre is visszatér. Már kaphatók 109.90 euróért a 2017-es bérletek, de senkit se riasszon el, hogy David Hasselhoff lesz a feszt elsőre beharangozott sztárvendége. Mindenkinek nem lehet szerencséje!

Szerző: Drebin Hadnagy
Képek: www.volume.at
Köszönet a Nova Rocknak!