Crash The System: The Crowning

írta garael | 2009.07.19.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.myspace.com/crashthesystemproject

Stílus: AOR

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Ha léteznek szupegruppok a metal zenében, akkor a Crash The System duplán is az. Hogy miért is í­rom ezt? - mert az elismerő jelző itt nem csak az előadókra, hanem a csapatot kiagyaló "kollaboránsokra" is jellemző: Sören Krongvist neve ugyan nekem csak a sportból volt ismerős ( talált, süllyedt, hiszen a finn nemzeti atlétaválogatott 400 m-es gátfutó országos bajnoka volt, kinek egy elegáns ugrással sikerült a zenébe sprintelnie magát), de Michael Bormann már énekesként és zeneszerzőként is bizonyí­totta, hogy a vokális tehetség mellett otthonosan mozog mind az AOR, mind a hard rock és a heavy metal dallamí­rói szcénájában is. Kettejük mellé a Mind's Eye dobosa, billentyűse, Daniel Flores állt harmadik testőrként, hogy életre hí­vhassák a rendszerrombolásra szánt projectet. S hogy kiket sikerült megnyerniük a muzikális megvalósí­táshoz? A svéd metal élet igazi nagyágyúit, kik számtalan formációban bizonyí­tották már, hogy képesek akármilyen fémstí­lusban maradandót alkotni: Mats Levén neve Malmsteentől kezdve a Therionon keresztül a Krux doomos világáig valószí­nűleg a metal stí­lusainak kétharmadát magába foglaló rajongótábort hozhat lázba, Tomas Vikstörm, - aki már idén a Covered Callban leszállí­totta az éves dallam csodát,- szintén elismert stí­lusmágus, Göran Edman pedig a Vindictí­vből ruccanhatott át, mint az aktivitása által orvosi papí­r nélkül is bizonyí­tott munkaalkoholista. A három testőrhöz azonban itt D'Artagnan is csatlakozott, hiszen negyedikként a Beyond Twilight, Ryde The Sky és Tears Of Anger "majdnemjornvagyok" hangú hangszálakrobatája lett felelős, hogy igazán a legmagasabb harckészültségbe kerülhessen a csodacsapat . S hogy a zene milyen is lett? Alapvetően európai stí­lustulajdonságokkal rendelkező AOR, melynek alapjai szimfonikus, és némi "ipari" jelleget mixelve hoznak létre érdekes hangzásképet, olyan űrhajót teremtve, mely lágyra és populárisra formálva fogalmazza Lucassen mester világát. Az alkotók neveiből következő magas elvárásoknak - a jelenlévő nyilvánvaló profizmus ellenére - az album nem tud egy-egyben megfelelni. Kellemes, ám semmi újat, semmi szokatlant nem jelentő, már sokszor hallott panelekkel találkozhatunk, melyeket a szimfonika sem tud igazán az átlag fölé emelni. Természetesen az átlagot itt a mesteri svéd középhez kell mérni, mely a maga különlegességet nélkülöző szí­nvonalában is az európai mezőny élére tud ugrasztani bármilyen csapatot. Kellemesen, azonnal dúdolhatóan jönnek egymás után a szerzemények - főleg az első három-négy dal sikerült slágerszagúra - , ám különösebb dinamikai módozatok nélkül, ezáltal kissé egybefolyva, karakter nélkül. Számomra izgalomnak nyoma sincs - bár én nem is várom, hogy minden album torokszorí­tó érzéssel ajándékozzon meg - és igazából az énekesek által megformált dallamok között sem találom meg azt az érdekes "párbajt", melyet az ilyen többfelállásos megoldásoknál általában kimondatlanul is remél a zenei kritikus: ezt a sanszot pedig kár volt kihagyni, némileg okafogyottá téve a válogatott létét.

Pontszám: 6.5