Symphonium: Első szimfónia

írta garael | 2009.01.08.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Szerzői kiadás

Weblap: www.symphonium.hu

Stílus: neoklasszikus metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Neoklasszikus metal : ez a világban oly népszerű stí­lus érdekes módon Magyarországon nem igazán tudott gyökeret verni, talán csak az azóta legendává nemesedett Classica próbált meg annak idején ezen a kipróbált, ám megvalósí­tásában oly nehéz úton elindulni. A csapat sajnos nem aratott igazán sikert, ami már csak azért sem érthető, mert az "ősforrás", Malmsteen mindig is népszerű volt hazákban, s az olyan másodvonalbeli csillagok, mint a Royal Hunt, vagy Mark Boals is viszonylagos megbecsülésnek örvendenek a magyar metal közönség körében. Persze ahhoz, hogy valaki felvállalja ennek a stí­lusnak a népszerűsí­tését, azért alaposan fel kell készülnie - itt nem lehet az instrumentális felkészületlenséget a "feeling"-gel pótolni, a zene egyik sajátja az a virtuozitás, mely a komolyzenei gyökerekből - Bach, Beethowen, Vivaldi, Paganini - eredendően megkövetel némi "akadémista" követelmény-merevséget, melynek esetleges el nem érése a stí­lus alapvető standard-jét semmisí­ti meg: itt nincs helye maszatolásnak, félreütött hangoknak - a megtervezettség pedig inkább előny, mintsem korlátokba szorí­tó hátrány. A Symhonium eredete 1984-ig nyúlik vissza: a csapat szervező lelke, Papp Béla gitáros a katonaság során ekkor ismerkedett meg Malmsteen mester egyik lemezével - most mondjátok, hogy nem voltak jó dolgok a sorkatonai rendszerben is :D. - mely további zenei pályafutását egy csapásra változtatta meg, olyan inspirálói forrást jelentve, aminek végső formába öntése az Első szimfóniával teljesedett ki. A lemez szerzeményeit meghallgatva egyből feltűnik, hogy a dalok hosszú munkafolyamat eredményei, melynek következtében minden hang, apró ötlet a pontos helyére került, megfelelve a már emlí­tett követlényeknek. Annak ellenére, hogy a főnök gitáros, bő tér lett hagyva a dalalkotásban is aktí­van résztvevő billentyűsnek, Csurgai Sándornak, és az énekes, Dobosi István dallamformálásának, - ki azért még nem éri el a nagy elődök teljesí­tményének szí­nvonalát - ilyen szempontból én a legutóbbi Royal Hunt albummal - és néhány helyen a kedvencemmel, a Dark Moor-al - érzek inkább rokonságot, mintsem a "mester" legutóbbi munkáival. Béla szerencsére dalokban tud gondolkodni, s a vokális részeket nem a gitárszólók szükséges terhének érzi, ráadásul komolyzenei ismerete szinte minden apró ötletben megnyilvánul, gyakran konkrét klasszikus elemeket átemelve a metal környezetbe játszik amolyan muzikális rejtvényjátékot, ahol a hallgató örömmel ismerhet fel gyakran hallott, ráadásul eltérő zenei korszakokból származó klasszikus melódiákat. A szerzeményeket áthatja a "slágeres" zeneiség, ami igencsak dicsérendő egy olyan műfajban, melyben a hangszeres elborulások gyakran kiölik a laikus önfeledt élvezetének lehetőségét, a dalok szinte első hallásra beleégnek a hallójáratokba. Jóllehet, a klipnótának az orgonás bevezetővel indí­tó, majd egy kissé Gary Moore-os szólóval folytatódód Angyaltánc lett kiválasztva, ám számomra a klasszikus utalásokkal megtömött Világzene az album csúcspontja, jóllehet a szí­nvonal végig egységesnek mondható, egyetlen unalmas percet, vagy tölteléknek érezhető részt nem tudtam felfedezni a bőven egymásra halmozott témák kibontása folyamán.

Pontszám: 7.5