Yngwie J. Malmsteen's Rising Force: Perpetual Flame

írta garael | 2008.10.14.

Megjelenés: 2008

 

 

Kiadó: Rising Force Records

Weblap: www.yngwiemalmsteen.com

Stílus: neoklasszikus metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Lars Yngwie Johann Lannerbach Malmsteen - gitár Tim 'Ripper' Owens (Beyond Fear, Judas Priest, Iced Earth) - ének Patrik Johansson - dob Bjorn Englen (Quiet Riot, Blaksmith, Takara) - basszusgitár Michael Troy - billentyűs hangszerek
Dalcímek
01. Death Dealer (05:26) 02. Damnation Game (05:04) 03. Live to Fight (Another Day) (06:13) 04. Red Devil (04:07) 05. Four Horsemen (of the Apocalypse) (05:23) 06. Priest of the Unholy (06:47) 07. Be Careful What You Wish For (05:29) 08. Caprici Di Diablo (04:28) 09. Lament (04:31) 10. Magic City (07:26) 11. Eleventh Hour (08:03) 12. Heavy Heart (05:58)
Értékelés

Malmsteen mester az öntörvényű művész prototí­pusa, egy olyan, a határokat feszegető zenészé, ki kitágí­tván a heavy metal mezsgyéit, jómaga is annak foglya lett. Kérdéses persze, hogy lenne e szükség további innovációs kí­sérletekre egy olyan embernek, kinek neve egyet jelent egy metalon belüli stí­lus, a neoklasszicizmus létrehozásával: iskolateremtő gitárjátéka nemzedékek instrumentális tömegeink volt inspiráló forrása, nélküle nem létezne a speedelésen alapuló európai heavy metal, nem léteznének a progresszí­v metal olyan jeles képőviselői, mint a Symphony X, vagy a Kamelot, s feltehetőleg nagyságrendileg kevesebben ismernék Mark Boals, Doogie White, vagy Jeff Scott Soto nevét. Mindezek mellett zenéje forrása volt a kilencvenes évek végi "opera-metal" létrejöttének, klasszikus, komolyzenei megközelí­tésű gitárjátékából egyenesen vissza lehet vezetni Bach muzikális örökségét és Paganini instrumentális virtuozitását, ugyanakkor Hendrix a gitárt fallisztikus jelképpé avanzsáló egocentrikusságát, és értékformáló szí­npadi magányát. Malmsteen univerzumában ugyanis minden másodlagos, kivéve ő maga, és a hangszer, mely amolyan zenei toposszá válva taszí­t ki mindenkit, ki megpróbál vetekedni vele. Éppen ezért tulajdonképpen lényegtelen, hogy ki kezeli a többi hangszert, - szerencsére most nem Malmsteen az instrumentális mindenes - és igazából az énekes személye is: az egyetlen követelmény a stí­lus jellegzetességeiből adódó kolosszális hangterjedelem, illetve a másodhegedűsi szerep abszolút tolerálása. Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy a látszólagos hátraszorulás ténylegesen mérhető-e, hiszen Malmsteen világismertségének fénye óhatatlanul rávetül az énekesre is, megadván a karrierépí­tés legkedvezőbb lehetőségét - ehhez persze kell a vitathatatlan tehetség is, melyet Malmsteen - és ez a másik nagy erénye - csalhatatlanul képes felismerni. Jelen lemezén azonban nem egy viszonylag ismeretlen fiatal virtuóz szolgáltatja az énekesi logisztikát, hanem egy igazi nagyágyú, a többfrontos letámadásban megismert Tim Ripper Owens, kinek zenei pályája a Judas Priestben elérte már azokat a magasságokat, melyeket Malmsteen biztosí­that - ennek ellenére úgy gondolom, fontos elégtétel lehet az énekes önértékelési univerzumában, még akkor is, ha ez a kapcsolat valószí­nűleg nem lesz hosszú életű. Mikor meghallottam, hogy ki lesz a dalnok az új lemezen, Owens képességeinek ismeretének ellenére is meghökkentem: a neoklasszikus stí­lus más dallamformálási metódust és énekesi módszert követel - inkább az operás, mintsem a power jelleg az a standard, melyet megszokhattunk, a kissé cizellált hangakrobatika azért eléggé távol áll a Judasos sikolyáradattól. Mindezek ellenére - és valószí­nűleg sokan nem értenek velem egyet - Ripper tisztességesen megoldotta a feladatot: hangjával képes volt jókorát szigorí­tani az egyébként szokványos Malmsteen-i fordulatokon, olyan izgalmas í­zt csempészve í­gy a dallamokba, melyeket a poweres feszültség generál - s ha már megkaptam a szexista jelzőt, akkor muszáj is élnem a hasonlattal: itt bizony egy kis szado-játék keveredett a franciás eleganciájú kéjhúr-pengetésbe, melyet persze valaki vagy respektál, vagy nem. A dallamok az utóbbi három Malmsteen lemezhez igazodva nem adják meg könnyen magukat, ráadásul azért jó pár már korában hallott momentum megidézését sikerült végrehajtani - a Priest Of The Unholy kezdésénél például azt hittem hirtelen, hogy újra eljátszák az I Am A Viking-et, - ám például a Magic City, vagy az Eleventh Hour progresszí­v keleties futamai ha újat nem is, ám némi kellemes izgalmat mindenképpen prezentálni tudnak. A leí­rtakhoz igazodva most sem találhatunk olyan azonnal ható, klasszikus himnuszokat, mint amilyenből a mester korai korszakában, vagy a Facing The Animal-on vagy egy tucatot is produkált, ez persze segí­t abban is, hogy többszöri hallgatáskor se unjuk meg a dalokat. Mivel nem vagyok gitáros szakember, nekem az instrumentalizmus kissé sokra sikeredett, ám a szakmabéliek valószí­nűleg a kamaszkori hokipartik izgalmával hallgatják a lantpengetéses maszturbálást (Ugye, Benkő művész úr, í­gy is lehet ez csinálni:D.) A hangzásban sajnos nem történt sok előrelépés s ámbár az Attack korabeli demos megszólaláson azért sikerült javí­tani, a mai, bombasztikussághoz szokott fülnek azért eléggé furcsa a tompa, túlzottan gitárcentrikus megszólalás ( persze milyen is legyen egy Malmsteen albumon) - még szerencse, hogy Ripper hangja van olyan erős, hogy kissé kompenzálja a Főnök egomániáját.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások