Yngwie J. Malmsteen's Rising Force: Perpetual Flame
írta garael | 2008.10.14.
Zenészek
Lars Yngwie Johann Lannerbach Malmsteen - gitár
Tim 'Ripper' Owens (Beyond Fear, Judas Priest, Iced Earth) - ének
Patrik Johansson - dob
Bjorn Englen (Quiet Riot, Blaksmith, Takara) - basszusgitár
Michael Troy - billentyűs hangszerek
Dalcímek
01. Death Dealer (05:26)
02. Damnation Game (05:04)
03. Live to Fight (Another Day) (06:13)
04. Red Devil (04:07)
05. Four Horsemen (of the Apocalypse) (05:23)
06. Priest of the Unholy (06:47)
07. Be Careful What You Wish For (05:29)
08. Caprici Di Diablo (04:28)
09. Lament (04:31)
10. Magic City (07:26)
11. Eleventh Hour (08:03)
12. Heavy Heart (05:58)
Értékelés
Malmsteen mester az öntörvényű művész prototípusa, egy olyan, a határokat feszegető zenészé, ki kitágítván a heavy metal mezsgyéit, jómaga is annak foglya lett. Kérdéses persze, hogy lenne e szükség további innovációs kísérletekre egy olyan embernek, kinek neve egyet jelent egy metalon belüli stílus, a neoklasszicizmus létrehozásával: iskolateremtő gitárjátéka nemzedékek instrumentális tömegeink volt inspiráló forrása, nélküle nem létezne a speedelésen alapuló európai heavy metal, nem léteznének a progresszív metal olyan jeles képőviselői, mint a Symphony X, vagy a Kamelot, s feltehetőleg nagyságrendileg kevesebben ismernék Mark Boals, Doogie White, vagy Jeff Scott Soto nevét. Mindezek mellett zenéje forrása volt a kilencvenes évek végi "opera-metal" létrejöttének, klasszikus, komolyzenei megközelítésű gitárjátékából egyenesen vissza lehet vezetni Bach muzikális örökségét és Paganini instrumentális virtuozitását, ugyanakkor Hendrix a gitárt fallisztikus jelképpé avanzsáló egocentrikusságát, és értékformáló színpadi magányát. Malmsteen univerzumában ugyanis minden másodlagos, kivéve ő maga, és a hangszer, mely amolyan zenei toposszá válva taszít ki mindenkit, ki megpróbál vetekedni vele. Éppen ezért tulajdonképpen lényegtelen, hogy ki kezeli a többi hangszert, - szerencsére most nem Malmsteen az instrumentális mindenes - és igazából az énekes személye is: az egyetlen követelmény a stílus jellegzetességeiből adódó kolosszális hangterjedelem, illetve a másodhegedűsi szerep abszolút tolerálása. Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy a látszólagos hátraszorulás ténylegesen mérhető-e, hiszen Malmsteen világismertségének fénye óhatatlanul rávetül az énekesre is, megadván a karrierépítés legkedvezőbb lehetőségét - ehhez persze kell a vitathatatlan tehetség is, melyet Malmsteen - és ez a másik nagy erénye - csalhatatlanul képes felismerni. Jelen lemezén azonban nem egy viszonylag ismeretlen fiatal virtuóz szolgáltatja az énekesi logisztikát, hanem egy igazi nagyágyú, a többfrontos letámadásban megismert Tim Ripper Owens, kinek zenei pályája a Judas Priestben elérte már azokat a magasságokat, melyeket Malmsteen biztosíthat - ennek ellenére úgy gondolom, fontos elégtétel lehet az énekes önértékelési univerzumában, még akkor is, ha ez a kapcsolat valószínűleg nem lesz hosszú életű. Mikor meghallottam, hogy ki lesz a dalnok az új lemezen, Owens képességeinek ismeretének ellenére is meghökkentem: a neoklasszikus stílus más dallamformálási metódust és énekesi módszert követel - inkább az operás, mintsem a power jelleg az a standard, melyet megszokhattunk, a kissé cizellált hangakrobatika azért eléggé távol áll a Judasos sikolyáradattól. Mindezek ellenére - és valószínűleg sokan nem értenek velem egyet - Ripper tisztességesen megoldotta a feladatot: hangjával képes volt jókorát szigorítani az egyébként szokványos Malmsteen-i fordulatokon, olyan izgalmas ízt csempészve így a dallamokba, melyeket a poweres feszültség generál - s ha már megkaptam a szexista jelzőt, akkor muszáj is élnem a hasonlattal: itt bizony egy kis szado-játék keveredett a franciás eleganciájú kéjhúr-pengetésbe, melyet persze valaki vagy respektál, vagy nem. A dallamok az utóbbi három Malmsteen lemezhez igazodva nem adják meg könnyen magukat, ráadásul azért jó pár már korában hallott momentum megidézését sikerült végrehajtani - a Priest Of The Unholy kezdésénél például azt hittem hirtelen, hogy újra eljátszák az I Am A Viking-et, - ám például a Magic City, vagy az Eleventh Hour progresszív keleties futamai ha újat nem is, ám némi kellemes izgalmat mindenképpen prezentálni tudnak. A leírtakhoz igazodva most sem találhatunk olyan azonnal ható, klasszikus himnuszokat, mint amilyenből a mester korai korszakában, vagy a Facing The Animal-on vagy egy tucatot is produkált, ez persze segít abban is, hogy többszöri hallgatáskor se unjuk meg a dalokat. Mivel nem vagyok gitáros szakember, nekem az instrumentalizmus kissé sokra sikeredett, ám a szakmabéliek valószínűleg a kamaszkori hokipartik izgalmával hallgatják a lantpengetéses maszturbálást (Ugye, Benkő művész úr, így is lehet ez csinálni:D.) A hangzásban sajnos nem történt sok előrelépés s ámbár az Attack korabeli demos megszólaláson azért sikerült javítani, a mai, bombasztikussághoz szokott fülnek azért eléggé furcsa a tompa, túlzottan gitárcentrikus megszólalás ( persze milyen is legyen egy Malmsteen albumon) - még szerencse, hogy Ripper hangja van olyan erős, hogy kissé kompenzálja a Főnök egomániáját.
Legutóbbi hozzászólások