Két frontcsaj, két teljesen külön világ: Delain, Arkona – Barba Negra, 2019. 11. 24.

írta savafan | 2019.12.03.

Elsőre furcsa volt ez a párosítás, mivel két merőben eltérő stílusú zenekarról és főleg frontlányról van szó. Aztán másodikra is meglepett az összeállítás, de a buli után azt mondom, annak ellenére, hogy tényleg semmiben sem hasonlít a két zenekar egymásra, tök jó párost alkottak. Illetve inkább érdekeset, és engem azért kis mértékben megváltoztatott az este, már ami a zenekarokhoz fűződő viszonyomat illeti.

 

 

Az Arkona muzsikája valahogy sosem tudott utat találni hozzám, igaz, elsősorban fesztiválokon láttam őket, napfényben. Olyankor, amikor könnyen tudtam más elfoglaltságot találni magamnak, most viszont be voltam zárva egy terembe, ezért jobban figyeltem. Talán a sok orosz nyelvóra és a folkmetal ezen vonala volt az, ami miatt idegenkedtem tőlük, meg Masha agresszívnek ható előadásmódja sem ragadott magával.

Volt, ami ezen az estén sem változott, viszont amikor Masha nem hörgött, hanem tisztán énekelt és a banda is a folkos vonal dallamosabb, már-már északibb, bulizós verzióját vette elő, akkor azok a pillanatok egész jók voltak. Persze elsősorban a már megszokott hörgős tételek voltak túlsúlyban, de azért volt pár nyugisabb tétel is. Igaz, a zenekar ismertető jegye egyrészt Masha hörgő éneke, másrészt az a fajta szláv hatásokkal telepakolt muzsika, amitől kuriózumnak számítanak. Talán az általam kedveltebb részekben elvész a mágia és az egyediség.

A főzenekar színpadképének köszönhetően (a dob és a billentyű között kialakított dobogó révén) az amúgy sem túl sokat mozgó Kniaz, a basszeros kapott egy kiemelt helyet. Már korábban is feltűnt, hogy nem az a színpadot felszántó hangszeres, de most nagyon szembetűnő volt, hogy a látványhoz ő és a dobos, Andrey nem sokat tettek hozzá.

Mondjuk Masha és a gitáros, Lazar elvitte a hátán a bulit, és ehhez hozzátett egy kis látványt a multihangszeres Volk, aki – amikor nem vokálozott vagy furulyázott – a skótdudával alaposan bejárta a színpadot.

Már a Rockmaratonon is láthattuk Masha elég látványos mikrofonállványát, amin egy dob és egy csörgő is helyet kapott, amit egyébként ritkán használ, ugyanis a buli nagy részét az állványba kapaszkodva vagy arra dőlve tölti. De amikor használta a dobot és közben kántált, az elég ijesztő volt. Tisztára olyan érzésem volt, mintha valami sámán szekta gyűlésén lennék, amikor belehörgött a mikrofonba, összeszartam magam.

Pedig csak egy törékeny lány állt előttem. Visszatérve egy pillanatra még a színpadképhez és a látványhoz, írtam, hogy a zenekart elsősorban világosban láttam eddig, itt viszont baromi szép fényeket kaptak. Azt tudtam és tapasztaltam, hogy a holland zenekarok ebben nagyon erősek és ekkor még úgy gondoltam, hogy nagy szerencséjük van, hogy egy holland csapattal vannak úton, mert azok rendesen odateszik magukat. Ehhez képest a főbanda fényeiben csalódtam, viszont az oroszok produkcióját nagyon feldobta.

Jófej csaj a szomszédból, aki nem mellesleg jól énekel. Eddig is ez volt az érzésem Charlotte Wesselsszel kapcsolatban, és ez a tézis ezen az estén még erősebbé vált. Nálam ő is a jelenlegi élmezőnyhöz tartozik, ami a frontlányokat illeti, de talán ő a legszerethetőbb számomra. Vannak dívák, fagyos profik, cukik, és nagyrészüket imádom, de Charlotte szerintem az, akivel jól lehetne haverkodni. Semmi feszengés nincs az egész produkciójában, neki jól áll, amikor ördögvillákat dobál, vagy szívet formál a kezeivel, és az is tök természetesen hat tőle, amikor pimaszul, mosolyogva nyelvet öltöget.

Megcsappant létszámmal érkezett hozzánk – most már sokadik alkalommal – a holland Delain, a színpadról nekem nagyon hiányzott Merel Bechtold gitáros, akivel Charlotte annyi közös akciót adott elő egy-egy bulin, most a srácokkal kevesebb volt a kontakt és a közös póz. Hangzásban kevésbé hallatszott a hiány, a vastagabb soundot gondolom, megoldotta a technika, és azért Timo Somers sem ügyetlen gitáros.

Ezen az estén amúgy azokat a részeket is magára vállalta, amiket a lemezeken Marco Hietala énekel, bár néha az volt az érzésem, hogy csak színjáték az egész, mert olyan volt a vokál, mintha maga Marco énekelt volna ott helyben. A színpadra lépés után az April Rain lemez két dalával nyitottak és ezzel meg is adták az alapot a jó hangulathoz. Az látszik, hogy az évek folyamán itthon is kialakult egy kemény mag, akik most is rendesen odatették magukat a zenekar nagy örömére. Természetesen könnyebben megy egy olyan bandával szemben, ahol az egyik tag, jelesül az énekesnő, nemcsak előadóként szokott felénk járni, hanem magánemberként is. Amit aztán alaposan meg is mutat a nagyvilágnak, ennek köszönhetően a „Köszönöm” és a „Szeretlek titeket!” is kellő magyarsággal jön ki belőle.

Természetesen a pasik is hozták a már tőlük megszokott minőséget, mind zenében, mind színpadi jelenlétben. A zenekar kitalálója, Martijn Westerholt természetesen a billentyűkhöz tapadt egész este, de a tőle már megszokott bólogatások most sem maradtak el. Timo – amikor nem volt elfoglalva az említett vokálozásokkal – persze bejárta szinte az egész színpadot és a közönség hergeléséből is kivette a részét. A basszeros Otto is szinte folyamatos mozgásban volt, talán ő volt legtöbbször a dob és a billentyű közötti részen, Timóval folyamatosan váltották egymást a színpad két szélén.

A legfrissebb „szerzemény”, a dobos Joey de Boer is alaposan odatette magát, a buli közepén Timóval még egy közös szólózást is előadtak. A Delain muzsikája olyan, hogy rengeteg esélyt ad a headbangelésre, és ezt a csapat már nagyon profi szintre fejlesztette, a Burning Bridges alatt az instrumentális részeknél mindhárman ütemes fejrázásba kezdtek, ami a stroboszkópoknak köszönhetően elég látványosra sikeredett.

Az Arkona alatt említettem a fényeket, akkor pozitív előjellel, sajnos a Delain esetében negatív előjellel kell beszélnem róla. Illetve nem is biztos, hogy a negatív a legjobb szó erre, mert a felpakolt cucc esélyt adott ahhoz, hogy nagyon szépen fényezett koncert kerekedjen ki ezen az estén, de a stroboszkóp túlzott mértékű használata engem zavart. Sokszor teljesen sötétbe burkolózott a teljes zenekar, a villodzó fényeknek köszönhetően csak sziluetteket láttunk.

Amúgy látványelemben nem volt hiány, a már korábbról megszokott konfettiágyúkat most is bevetették, csak nem a megszokott The Gathering kiállása után, hanem már jóval korábban, a buli első felében. De a show második felére is tartogattak egy kis meglepetést, a Don’t Let Go alatt a technikusok hatalmas – strandlabdákra hasonlító – labdákat dobtak a közönség közé, amikkel aztán szépen elvoltak a nézők.

Folyamatosan tovább pofozgattuk a labdákat, amik nem egyszer a színpadon kötöttek ki, de a zenekar tagjai hamar visszajuttatták azokat a közönség fölé. Volt, amikor Timo okszival passzolta vissza, Otto nem egy alkalommal a basszgitár nyakával pofozta a nézők közé, Charlotte pedig nemes egyszerűséggel a mikrofonnal bokszolta vissza a játékszereket a terembe. A szám végén az egyik labda a dobos mellett landolt, aki előre jött és mint egy jó kapus, kézből kirúgással indította útjára a „bogyót”.

A program úgy volt összeállítva, hogy a legutolsó sorlemezről nyomták a legtöbb nótát, de szinte kivétel nélkül mindegyik lemezről csemegéztek. Amolyan „best of”-szerű programot kaptunk, több kedvencemet is elnyomták. A vége különösen erősre sikeredett, egymás után sorjáztak a nagyobbnál nagyobb slágerek, olyan nótákkal zárták le az estét, amik évek óta állandó tételei a Delain buliknak.

Invidia / April Rain / The Glory and the Scum / Get the Devil Out of Me / Suckerpunch / Burning Bridges / The Hurricane / Masters of Destiny / Let’s Dance / One Second /Combustion / Hands of Gold / Not Enough / Don’t Let Go / The Gathering / Fire with Fire / We Are the Others

Ha az volt a cél ezzel a párosítással, hogy pár emberrel megismertessék és esetleg elfogadtassák a másik stílust, akkor nálam részben célt ért a kooperáció. A hollandokat még jobban megkedveltem, de már az oroszok muzsikáját is végighallgattam és voltak számomra bíztató részek. A zenei stílusokból eredően is két nagyon különböző frontlányos bulit láttam az este folyamán, de az mindkettőjükről elmondható, hogy a színpadi jelenlétükkel és produkciójukkal nagyon könnyen maguk mellé tudják állítani a közönséget.

Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a Hammer Concertsnek!
További képek ITT

Legutóbbi hozzászólások