Ábrándok és pillanatnyi érzékek tánca: Al Di Meola – MOM Kulturális Központ, 2019. 05. 11.

írta Hard Rock Magazin | 2019.05.16.

Mindig csodálatra méltó és fantasztikus érzés olyan művészeket megismerni, akik hosszú éveken, évtizedeken keresztül képesek arra, hogy folyton meg-megújulva és újabb projekteken dolgozva, a zenélés puszta öröméért és szeretetéért álljanak a színpadra. Az önkifejezés és a termékeny alkotói pálya, valamint az, hogy egy zenésznek mindig van olyan mondanivalója, amit meg szeretne osztani másokkal, emellett a türelem, a kitartás és a szorgalom ugyanis mind olyan tényezők, amelyek hitelesebbé tehetik az előadót az egyszeri és gyors lánggal kihunyó csillagoknál.

 

 

Főleg akkor, ha ez olyan tehetséggel, kreatív érzékkel és alázattal párosul, mint Al Di Meola esetében, aki sikerei és elismerései ellenére egyáltalán nem fontolgatja a visszavonulást. Hatalmas életművét, amely során olyan híres gitárosokkal dolgozott együtt, mint Paco de Lucia, Carlos Santana, vagy John McLaughlin, tavaly újabb albummal gyarapította, amely egyszerűen az ’OPUS’, azaz a „MŰ” címet viseli.

Ennek kapcsán látogatott el a zenész ismét Budapestre, hogy a MOM Kulturális Központban adjon koncertsorozatot május 11-én és 12-én, így a latin- és a fúziós jazz, a flamenco, a bossa nova, a funk és a blues jegyében is alkotó mestert több alkalommal is lehetősége volt elcsípnie az érdeklődőknek. A színes és sokoldalú repertoárt, valamint azt a kevert műfajú és összetett zenei légkört, amelyet a gitárművész megteremtett, billentyűn Kemuel Roig, harmonikán pedig Fausto Beccalossi egészítette ki, akik mindketten hihetetlen összhangban maradtak mindvégig az est központi szereplőjével, és akár a kottán, akár az improvizáción volt éppen a hangsúly, egyszer sem zökkentek ki a műsorból.

Ellenben sikeresen kizökkentették a közönséget a hétköznapok megszokott és monoton szürkeségéből, és pontosan ez adta a koncert fő varázsát: ugyanis akusztikus felállásban, pontosan akkora hangerővel, amekkorára szükség volt, kivételes karizmájával és jellegzetes, népies és világzenei elemeket is ötvöző muzsikájával „mindössze” három zenész a pódiumon el tudta azt érni, hogy a közel kétórás előadás alatt egyetlen pisszenés nem hangzott el. A teljes tiszteletet, csöndet és figyelmet megadta valamennyi néző egy emberként követve a színpadi élményt.

Eközben pedig – ahogyan azt a korábbi munkák esetében és a felvételeken is megszokhattuk a művésztől – egy másik dimenzióba, a létezés egy teljesen más, idegen, és mégis ismerős fokára, egy lélegzetelállító lelki utazásra csábította a hallgatót, miközben az élő produkció személyes és megismételhetetlen varázsa még inkább segítette, hogy egy meghitt, bizalmas miliőben találja magát a résztvevő.

A koncert struktúráját is nagyszerűen alakították ki, hiszen a műsor elején egyértelműen az ’OPUS’-on szereplő művek kerültek előtérbe, majd folyamatosan merült egyre lejjebb a dalok szellemisége egy tudatalatti, megfoghatatlan, ősi és misztikus világba, ami magával rántott előadót és befogadót egyaránt, végül pedig visszaérkezett a dinamika a stílusgyökerekhez és a legismertebb darabokhoz. Ilyen volt az utolsóként elhangzó Mediterranean Sundance, amelyen megszületése óta az idő mit sem koptatott,és ami ugyanolyan egzotikus, szenvedélyes, délies, és álmodozó ritmussal szól fiatalokhoz és idősekhez egyaránt.

Kiválóan megragadták ezalatt a zenészek a műfaj egyik legnagyobb előnyét, vagyis azt, hogy nem előre legyártott, bárki által eljátszható, tucatnyiszor ugyanúgy megismételhető szerzeményekről beszélünk. Al Di Meola, aki megszámolni is oldalakat venne igénybe, hányszor kezdhetett már rá ezekre a taktusokra, ugyanolyan frissességgel, derűvel és változatossággal tudta előadni slágereit is, mint az újabb vagy számára kedves dalokat, így a művészi önkifejezés és a közönség igényei egy pillanatra összeértek egymással, erre pedig nem sok előadó és dalszerző képes.

Az ’OPUS’ darabjaira talán sokkal jellemzőbb volt a kísérletezés, a virtuozitás, a hirtelen, villanásnyi impressziók és a szárnyaló zenei gondolatok megjelenése, mint a korábbi lemezek esetében, bár az Insieme, a Rebels és a Broken Heart hozzák azokat a klasszikus motívumokat, amelyek a szerző védjegyévé váltak. Az első blokkban elhangzó apró foszlányok és tünékeny harmóniák egyszerre árasztottak egy végtelenül higgadt és végtelenül zaklatott hangulatot magukból, ami kiemelte a melódiákat a szokásos sablonok közül, és bebizonyította, hogy egy sok évszázados hagyománnyal rendelkező műfaj esetén is van még lehetőségünk újat és eredetit alkotni, és lehetőségünk van azt a saját nyelvünkön elmesélni.

Di Meola és barátai ugyanis valóban bámulatos mesemondónak bizonyultak, akik dallamaikkal egyfajta képzeletbeli tűz köré gyűjtötték a hallgatóikat, zenéjükkel pedig igyekeztek a műsor idejébe sűríteni az emberi élet teljességét a prehisztorikustól a posztmodernig, a bölcsőtől a sírig, a vágyaktól az érzékiségig, mindezt egyetlen hatalmas rapszódiaként tálalva, és ritmushangszerek hiányában is tökéletesen egy hullámhosszon, egymás mellett végighaladva.

Külön növelte a produkció értékét, hogy az abszolút gitárközpontú megoldások mellett valamennyi szólamnak lehetősége volt a kibontakozásra, így a harmonika és a zongora nem csak kísérő- és díszítőhangszerként voltak jelen, hanem olykor maguk is felvették a zenei történet fonalát, hogy megosszák velünk a maguk benyomásait. A szünet után a kontraszttal teli, vibráló, és szokatlan dallamokba ügyesen csempésztek a zenészek néhány nosztalgikus és egyszerű, élénk témát is, amelyek egymás után idézhettek fel bennünk olasz kikötőket, francia tengerpartokat, nyüzsgő belvárosokat, az amerikai Keleti Part zsongását, a macskaköves, középkori spanyol utcákat vagy akár a napégette magyar rónákat.

Noha ezek a lassú, kimért, finom, és intenzív érzékenységről árulkodó hangulati elemek és képek gyakran visszaköszönnek a jazz, a latin és a folklór műfajok berkein belül, csupán néhányan képesek arra, hogy ennyire kozmikus magaslatokra emeljék őket, és közben megőrizzék a közvetlen előadásmódot. Egy másik, hasonló műfajban alkotó művész volt közülük a magyar származású és kissé talán elfeledett Szabó Gábor, akinek zenei világa hasonlóan inspiratív és mélyen átérezhető, így talán ő és Al Di Meola azok, akik ezt a fúziós irányzatot igazán autentikus módon jelenítik meg, és annak élvonalbeli alakjai tudnak, illetve tudtak maradni.

Az amerikai mester az előadás végén megosztott néhány tapasztalatot Budapesttel kapcsolatban is, így azt, hogy előző produkciójakor ötszáz emberre számítottak, de végül tizenkétezer néző előtt adott akkor koncertet, miközben azt is tréfásan hozzátette az őrületes tapsvihart követően, hogy nincs is szükség ritmusszekcióra, hiszen „a dobosok ott ülnek a közönség soraiban”. Még néhány ráadást is hallhatott a publikum, ami szintén megerősítette azt a fő gondolatot, amelyre a bevezetőben már kitértünk, vagyis azt a kifogyhatatlan energiát és azt a muzsika, kreativitás, élet, valamint hallgatóság iránti odaadást és megbecsülést, ami Al Di Meolát és pályáját méltán a kortárs gitárzene legnagyobbjai közé emelte.                      

Szerző: Ocsovai Ferenc
Képek: GetCloser Concerts

Legutóbbi hozzászólások