Yngwie Malmsteen: Blue Lightning

Yngwie Malmsteen feltalálta a neoklasszikus bluest. Vagy legalábbis azt akarja elhitetni. Mert neoklasszikus szóló rengeteg van a lemezen, csak az a baj, hogy a deklaráltam blueslemezén szinte alig van blues. De mint jól képzett gitárdiktátor, tudja, hogy ha következetesen hajtogatja az igazság ellentétét, egy idő után a hallgatók is elhiszik, hogy az a valóság.

Persze mindig lesznek kétkedők, akik a sorok között kikukucskálva észreveszik a rést a pajzson. Pedig remekül álcázta a dolgot. „Ez amolyan 'Inspiration 2' lesz, csak blues klasszikusokkal.” – valami ilyesmit mondott. És az első szám, amit nyilvánosságra hozott, a Sun’s Up Top’s Down valóban egy blues volt. Igaz, hogy nem ismeri senki, de klasszikus. Mert ő azt mondta. És a kétségbeesett hallgató elkezd keresgélni a neten, hogy ki játssza az eredetit. Mert nem ismeri. Nem is ismerheti. Mert ezt Malmsteen írta erre a lemezre. Ha csak egy picit odafigyelsz a szövegére, feltűnt volna az anakronizmus. Mert egy klasszikus delta-blues nem szólhat arról, hogy vadul száguldozol Miami utcáin a Ferrariddal. „Turn the key, get in gear, Drop the clutch and go, Turn the wheel, Cruising down on the Boulevard. 'Cause, the sun is up and the top is down on my car.”

És persze van még egy Texas blues klasszikus a ZZ Toptól, a Blue Jean Blues. Még a pop-blues korszak, a Gimme All Your Lovin' előttről. Persze ezt is telepakolta neoklasszikus futamokkal. De hát ez Malmsteen. Mit vártunk? Elnyújtott, síros gitárhangokat? Hosszan kitartott hangot, mint Gary Moore-nál a Parisienne Walkwaysben? Nem. Mintha csak a Black Star szólóját variálta volna rá az 1975-ös 'Fandango!'... Majdnem azt mondtam: slágerre. Pedig ez nem az volt. Tulajdonképpen érdekes választás arról a lemezről, melyen ott tündökölt a Tush.

Ha már belekönyökölt olyan – ezerszer feldolgozott – rockslágerekbe, mint a Smoke On The Water vagy a Paint It Black, a Tush is jöhetett volna. De ha már az említett két dalnál járunk: egy igazi diktátor átírja a történelmet is. Jelen esetben a dalszövegeket. A Stonest meggyalázza a Paint It Black átírásával. Mick egykor búskomoran, depressziósan bandukolt és még a csajokról is elfordította a fejét („I see a red door and I want it painted black, No colors anymore I want them to turn black. I see the girls walk by dressed in their summer clothes, I have to turn my head until my darkness goes.”), Yngwie meg modernizálta a szöveget, és mintha őt már nem zavarnák annyira azok a csajok. „I see a red door and I want it painted black, No colors in my life, you better turn 'em black. I see the girls walking by, dressed in their summer clothes, I see them strolling by, my happiness just goes.” A Smoke-ot csak egy helyen költötte át, mintha csak kikacsintana a hallgatókra: „Never records with a mobile”. 1972-ben még nem voltak mobiltelefonok, egy mobil stúdióról beszéltek Gillanék, Malmsteen meg belepiszkít a szövegbe: ne csináljatok kalózfelvételeket, mert kevesebb jut Ferrarira!

Jimi Hendrix mindig is nagy kedvence volt és bár blues alapú Hendrix gitározása, de a zenéje nem kifejezetten bluesmuzsika. De tudjuk, hogy régóta Malmsteen imádatának tárgya, vele szemben nem is követi el azt a tiszteletlenséget, hogy átírja a szövegeit. Viszont míg az 'Inspiration'-ön Blackmore-ra feküdt rá (5 dal a 10-ből), most Hendrixet veszi elő jobban. Két dal, a Deluxe kiadás bónuszával együtt három szerepel tőle. Az alapriffek és az ének stimmel, a szólók viszont itt is neoklasszikus futamokkal telik. Mint az összes számban, az Eric Clapton- vagy a Beatles-feldolgozásban is. Mintha billogot tett volna a dalokra: ez most már az enyém.

Azt viszont nem értem, miért vette újra elő a Demon's Eye-t az 'Inspiration' után. Az sokkal jobb verzió volt. nemcsak azért, mert Joe Lynn Turner énekelte, és nem is azért, mert még Chris Tsangarides felügyelte a keverési munkálatokat. Egyszerűen rockos, dögös nóta volt. Most olyan szellős azzal a háttérakkordozással, mintha az 1970-ben meghalt Hendrix dolgozta volna fel az 1971-es számot. Újabb anakronizmus. Vagy csak szenilitás? Elfelejtette volna, hogy ezt már megcsinálta 23 évvel ezelőtt? A diktátorok bizony hajlamosak elfeledkezni korábbi cselekedeteikről.

Azért sem lehetett 'Inspiration 2', mert valahogy nem sikerült kitölteni a műsoridőt a „blues klasszikusokkal”. Vagy Malmsteen magát is közéjük sorolta és írt 4 új dalt a lemezre. Az említett Ferrari-blues mellett a címadó Blue Lightningot és két instrumentálist. A 1911 Strut tipikus Malmsteen-tekerés az Arpeggios From Hell stílusában, a Peace, Please egy lassúbb tempójú, de bizony ennek sincs túl sok köze a blueshoz.

A Mascot ott követte el a hibát, hogyha már felvállalta az anyag kiadását, az ő hangmérnökeikre kellett volna bízni a stúdiómunkát. Sajnos ugyanott, ugyanazzal a hangmérnökkel készült az anyag, mint Malmsteen előző munkái, a Mascot Hollandiában csak a masztereléssel próbált egy kis életet lehelni a hangokba, ezáltal valamivel jobb a megszólalása, mint az előző korongoknak, de az a sistergős Sokol-rádió-szerű hang most is ott van a dalokban, amitől frászt kapok.

Malmsteen-rajongóknak kötelező, a tipikus neoklasszikus futamok és az ismert dallamok keveredése kellemes hallgatnivalót biztosít. Az újdonságra vágyóknak is van egy EP-nyi anyag a lemezen. De ha a holland kiadó hosszú távon tervez a gitárossal, akkor meg kellene győzniük arról, hogy ne maga keverje a házi stúdiójában Keith Rose haverjával a jövendőbeli anyagokat.