Starbreaker: Dysphoria

írta CsiGabiGa | 2019.02.01.

Megjelenés: 2019

 

 

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: https://www.facebook.com/starbreakerofficial/

Stílus: dallamos rock

Származás: Svédország / USA

 

Zenészek

Tony Harnell – ének
Magnus Karlsson – gitár, billentyűs hangszerek, vokál
Jonni Lightfoot – basszusgitár
Anders Köllerfors – dob

Dalcímek

01. Pure Evil
02. Wild Butterflies
03. Last December
04. How Many More Goodbyes
05. Beautiful One
06. Dysphoria
07. My Heart Belongs To You
08. Fire Away
09. Bright Star Blind Me
10. Starbreaker

Értékelés

Magnus Karlsson egy stúdiógitáros, aki még a Primal Feart sem kíséri el rendszeres turnéira. Ezt tudomásul kell venni. Szerintem a Last Tribe óta nem adott koncertet. Ennek megfelelően projektjei kizárólag az új dalok készítésére, lemezek kiadására vonatkoznak. Ami a mai trendeknek teljesen ellentmond, hiszen a lemezeladások annyira visszaestek, hogy minden csapat csak a turnékból él. Ennek megfelelően nem érzem a létjogosultságát egy ilyen lemeznek. Hiába készített remek albumokat Russell Allen és Jorn Lande (Allen / Lande), Bob Catley ('Immortal'), Mark Boals (The Codex), Tony O'Hora ('Escape Into The Sun'), Michael Kiske (Kiske / Somerville) vagy Mike Andersson (Planet Alliance) számára, turné nélkül csupán az énekesek hardore rajongóit tudta megcélozni vele. (Nagy részük ki is kötött a leárazott termékek között.) Ez a projekt is 50%-ban svéd, 50%-ban amerikai zenészeket rejt, így nem kétséges, hogy ez is csak otthoni hallgatásra készült.

Mivel a TNT-t is szeretem és a Riotot is, a Mark Reale és Tony Harnell közös vállalkozásában létrejött Westworld lemezeire is lecsaptam, azok is nagyon bejöttek, de az első Starbreaker 2005-ben telitalálat volt. Igaz, ott még John Macaluso odatette az ütemeit rendesen, amitől iszonyú dögös lett a muzsika. Progos Ark alapokra Masterplan-szerű szintifutamokkal megtámogatott tipikus Karlsson-gitárriffek és -futamok. Mindez megfejelve Tony Harnell jellegzetes hangjával, de vigyázva, hogy ne legyen nagyon TNT-s. A második lemez, a 2008-as 'Love's Dying Wish' kicsit sötétebb tónusúra sikerült, de azért bátran odatehető volt a másik mellé, a stílus konzisztensen ugyanaz maradt.

A 2019-es 'Dysphoria'-ról nem tudom ugyanezt elmondani. Nincs igazán koncepció benne, kicsit olyan fiókban maradt ötletek gyűjteményének érzem. Persze abból a szempontból mindegy, mit játszanak, hogyha a fent említett módon úgyis csak az énekes hardcore rajongói veszik a lemezt, de azért nem ártott volna valami zenei vezérfonal.

Rögtön a kezdő Pure Evil igen Judas Priest-ízű, ami eddig nem volt jellemző rájuk. Meg a záró Starbreaker is. Ja, hogy az Judas Priest! Végre van „névadó daluk”, ha megkésve is, ha nem is igazodik a stílushoz, de jó. De milyen jó! Talán a legjobb Judas-feldolgozás, amit hallottam. De ezzel ki is merítették ezt a témát. (Én viszont még nem.) Mivel mostanában a Primal Fearben Karlssont erős Judas-közeli hatások érik, nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ez a nyitódal eredetileg nekik készült volna.

Aztán ott a másik véglet, a vonósokkal nyitó lassú How Many More Goodbyes és az 'Intuition' időkre emlékeztető dallamvilággal megáldott My Heart Belongs To You, amiket meg mintha Tony írt volna a TNT-nek, mielőtt (vagy éppen azért, mert nem kellettek) úgy döntött, hogy ismét szakít velük. Egyébként ezek is nagyon tetszenek, éppen a TNT-áthallás miatt, noha azt várnám, hogy egy szóló próbálkozás (vagy mellék-projekt) ne legyen olyan, mint az anyazenekar muzsikája.

A többség viszont tipikus rádióbarát AOR muzsika, amit csak Karlsson szaggatott riffekkel leírt kézjegye tesz a tucattermékeknél eggyel magasabb polcra. Két lassú egymás után (How Many More Goodbyes, Beautiful One) viszont még a Scorpionstól is sok lenne! Ez szerkesztési hiba. Harnell gyönyörű magasakat (is) énekel, a mélyebbre vett 'Love's Dying Wish'-hez képest ez pozitívum. Karlsson gyönyörű dallamszólókat írt a lemezre, de a dalszerző puskaporát úgy érzem, ellőtte a 2015-ös Magnus Karlsson's Free Fall lemezen.

Talán a címadó Dysphoria emlékeztet leginkább a régi Starbreakerre, de a vissza-visszatérő kétlábdobos monoton zakatolás ebből is kiveszi azt a pluszt, ami a régi lemezeken megvolt.

Igen. Alapvetően talán John Macaluso játéka hiányzik ahhoz, hogy ugyanolyan jó legyen, mint az első kettő, lényegesen egyszerűbbek a dobtémák, ezért érezni sokkal inkább AOR-közeli hard rocknak a muzsikát, mint progresszív metalnak, ami felé az előző két album kacsingatott.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások