My Sunday Feeling On Saturday: Jethro Tull – Budapest Kongresszusi Központ, 2019. 01. 19.

A fene sem tud Ian Andersonon kiigazodni. 2012-ben feloszlatta a Jethro Tullt, ám karrierjét hasonló szellemben folytatta. A zenekar utolsó felállásából megtartotta David Goodier basszusgitárost és John O’Hara billentyűst, ám Martin Barre, aki negyvennégy éven keresztül játszott mellette a zenekarban, nem tartott vele. Dobosnak Scott Hammond jött a képbe, gitárosnak pedig egy német tehetséget, Florian Opahlét hívta. 2017-ben gondolt egyet, ha már a Tull is elérte a félszázéves jubileumot, visszavette a nevet, és nem a sajátja alatt koncertezett tovább zenészeivel.

Szóval ötvenéves a Jethro Tull, ám nagy meglepetés számomra nem volt a fellépésen, már ami a repertoárt illeti. Két éve Anderson ugyanezekkel a muzsikusokkal egy „best of” műsorral járta a világot, a zenekar neve nélkül. (Remélem, tudtok követni, mert én nem vagyok biztos magamban.) Azt már megszokhattuk, hogy hősünk koncertjeit gondosan komponált multimédiás körítéssel tálalja. Nos, ezúttal nem a fantázia szülte történet zajlott a deszkákon, mint a ’Thick As A Brick 2’ vagy a ’Homo Erraticus’ bemutatóján, hanem a Jethro Tull története elevenedett meg, nemcsak zeneileg. A vetítések is a karrierről meséltek, sőt a vásznon egy-két régi tag is megelevenedett, hogy pár gondolat erejéig velünk legyenek. Mick Abrahams volt az első, mert ő pengette a gitárt az első albumon a szenzációs ’This Was’-on, ezen a kiváló blues albumon. Aztán a többin már Martin Barre és a Tull jellegzetes hangzása már vele alakult ki.

De más is beköszönt a régi cimbik közül, feltűnt Jeffrey Hammond basszusgitáros (jelenleg festőként tevékenykedik), aki a magáért beszélő Song For Jeffrey-t inspirálta. Utána John Evan is megjelent, aki a hetvenes évtizedet szolgálta végig a bandában a billentyűk mögött. Még a néhai Clive Bunkerről is megemlékeztek a Dharma For One-nal. Anderson ezt úgy vezette be, hogy a koncerteken akár tíz percig is verte a bőröket a négy éve elhunyt dobos. Szarkasztikusan azt is hozzátette, manapság már nincs igény dobszólókra egy hangversenyen. Azért Scott Hammond elengedett egyet, bár ezúttal beérte egy rövidebb magánszámmal.

De nem csak az egykori tagok, máshonnan is üdvözölték a kollégák a nagyérdeműt egy-egy legendás szerzemény előtt. Így Tony Iommi is feltűnt, de olyan minőségben is szót kapott, mint a zenekar sorrendben második gitárosa. Láttuk-hallottuk Joe Bonamassát (a rock minden lében kanál figurája), a Def Leppard énekesét, Joe Elliottot és az egyik legnagyobb rajongójukat, Steve Harrist is. Ekkor azt gondoltam, jön a Cross Eyed Mary, amit az Iron Maiden is feldolgozott 1983-ban B-oldalas kislemezként, ám nem az jött, hanem a ’Passion Play’ egy részlete. Slash az Aqualungnál bólintott be benyögve, hogy az egyik legjobb rock and roll dal, amit valaha írtak.

Ötven év ide vagy oda, a zenei kínálat gyakorlatilag megállt 1978-nál. Egyetlen dal képviselte a nyolcvanas éveket, ez a Farm On The Freeway volt a ’Crest Of The Knave’ (1987) albumról. Az is igaz, az első tíz év volt a legerősebb a zenekar életében, mint annyi más kortársuknál.

Most is szellemesen komponálták meg a vizuális körítést, legyen szó valódi dokumentumokról vagy a dalok ihlette képi fantáziákról. A ’Heavy Horses’-nél Anna Phoebe hegedűs is megjelent a kivetítőn és a hangját is hallottuk a dalban. Ő egyébként több évig játszott együtt Andersonnal.

Olyan szempontból különlegesnek mondható ez a mostani Jethro Tull-felállás, hogy 1968 óta ez az első olyan formáció, melynek nem tagja Martin Barre. Az viszont visszatetszően hatott, hogy ő semmilyen szinten nem került be a programba. Negyvennégy éven keresztül pengette gitárját Anderson mellett, egy kis időt megérdemelt volna. Állítólag nem éppen rózsás kettőjük viszonya, de az biztos, Barre nélkül nem ilyen lenne a Jethro Tull. Vele is úgy vagyok, mint David Gilmourral. Nélküle nem úgy szolnak a Tull-dalok, mint ahogy a Pink Floyd szerzeményei is kissé üresek, ha nem Gilmour pengeti azokat. Florian Opahle egy jó gitáros, de a sokszor metalos stílusa idegenül hatott a klasszikus Tull-dalokban.

És akkor elérkeztünk oda, amiről bár ne kellene írnom, ez pedig Ian Anderson énekhangja. Már a korábbi évek fellépésein sem tudott megbirkózni egyes énektémákkal, mostanra azonban végleg csődöt mondtak hangszálai. Egyes dalokban olyan kántálásokat mutatott be ének gyanánt, melyeknek vajmi kevés köze volt az eredeti énektémákhoz. Az ütem sem mindig stimmelt nála, a magasabb tartományok pedig teljesen elvesztek. Ez a hiányosság sokat rontott a koncert értékén, David Goodier basszusgitáros például sokkal jobban teljesített ezen a téren. A hangszeres részek amúgy rendben voltak, Anderson is kiválóan fújta fuvoláját (fél lábon is ment neki, ha kellett), szájharmonikázott és gitározott is. Egyáltalán... frissnek és fittnek hatott a kétfelvonásos fellépés alatt. A Bouree most is csodásan szólt. A Bach-téma mellett még egy idegen tollal ékeskedtek, ez pedig a VIII. Henrik alkotta Past Time With Good Company volt, melyet a Blackmore’s Night is bevett a repertoárjába.

Felemás érzésekkel hagytam el a Kongresszusi Központ épületét. Végül is nem rossz produkciót láttam, a megszólalás is a helyén volt, kár, hogy az ének ennyire lehúzta az egészet.

Nem tudom, mennyire kreatív mostanában – öt éve jelent meg utoljára szólólemeze és tizennyolc esztendeje nem jelent meg Jethro Tull stúdióalbum. Kérdés, lesz-e még egy Tull-lemez vagy önálló produkció, bár ez a két dolog összemosódik nála az utóbbi évtizedben. Várom a folytatást, de ha Ian Anderson ének produkciójára gondolok, akkor már annyira nem vagyok biztos ebben…

Műsor:

Part 1: My Sunday Feeling / Love Story / A Song for Jeffrey / Some Day the Sun Won't Shine for You / Dharma for One / A New Day Yesterday / Bourrée in E minor / My God/

Part 2: A Passion Play / Too Old to Rock 'n' Roll, Too Young to Die / Songs From the Wood / Ring Out, Solstice Bells / Heavy Horses / Past Time With Good Company / Farm on the Freeway / Aqualung /// Locomotive Breath

szerző: Bigfoot
képek: Mohai Balázs és Molek Csaba
Köszönet a LiveSoundnak!