Djabe: Flow

Még egy év sem telt el a formáció tavaly megjelent ’Life Is A Journey - The SardiniaTapes’ albuma óta, máris új felvételekkel jelentkeztek. Amúgy is sok kiadványt jelentetnek meg, és azokra is gondolnak – például rám – akik LP formátumban szeretnék megvásárolni egy-egy kiadványukat. Nos, a ’Flow’ majd csak ősszel lesz kapható ebben az alakban, ám ez nem szabott gátat, hogy meghallgassam Égerházi Attila és csapata legújabb stúdióalbumát.

Ha párhuzamot vonunk a „The SardiniaTapes”-szel, nyilvánvaló a ’Flow’ eltérő zenei világa. Sokkal ritmusosabb, virtuózabb, jobban tekernek a hangszerekkel, mint a megelőző LP-n. A kezdő dal, a címadó is ebbe a kategóriába tartozik, ezt megspékelik egy kis szöveg nélküli énekkel is – ez a motívum többször is visszatér a lemezen –, aztán jön Áron egy remekbe szabott trombitaszólóval. Talán azt is mondhatom, könnyedebb, egy kicsit lazább szerkezetű, jóval improvizatívabb a zene, felszabadultabbak a témák, nem annyira töprengőek. Lehet, az is közrejátszott, hogy ezúttal hiányzott Szardínia szigetének nyugalma, szépsége. Az sem elhanyagolható szempont, hogy más felállással készült el ez az album, hiszen sem Steve Hackett, sem Gulli Briem nem vett részt a felvételekben. Ott nem volt billentyűs játékos, itt viszont van: egy nagyon nagy tudású muzsikus, Nagy János kontrollálja ezt a szekciót, valamint Kaszás Péter veri a bőröket.

Nyilvánvaló, hogy a srácok is elengedik magukat hangszereiken, hagyják magukat sodródni az improvizációkkal. Különösen igaz ez Barabás Tamásra és Koós-Hutás Áronra. Tamás nem egyszer engedi szabadon ujjait a basszusgitár húrjain (a Turtle Trekben lezavar egy jó kis szólót) és Áron is többször ragadja magához a vezérfonalat, fantasztikus szólókat produkálnak mindketten. Koncerten különösen kettejükről rí le, hogy imádnak zenélni. Nagy János is megvillan, kiválóan egyensúlyozva a populárisabb dallamok és a jazzfutamok közt. Kíváncsi leszek, ha a stúdióban ennyire beindultak, hogyan tudják fokozni a hangszeres részeket az élő fellépéseken. Érdekes, hogy a gitárnak nem annyira a szólókban biztosítottak szerepet, inkább az alapoknál, az összkép megformálásából vette ki a részét Égerházi Attila. Sok helyen szépen kidolgozott hangszeres dallamfüzérek hallhatók, akár unisonóban a fúvós és a billentyűs szekcióval is, akár a basszusgitárral, Ilyen a már más miatt is említett Turtle Trek és a Return To Somewhere. Érdekes, hogy Tamás kíséretként is számos remek, virtuóz témát játszik, nemcsak a szólókban villant nagyot. Azért eljátszanak töprengő darabokat is: a Bubble Dreamben bont ki egy akusztikus gitárfantáziát, míg a többi hangszer amolyan lebegő, pszichedelikus formában teszi a dolgát.

A banda korábbi lemezeinél sokszor bajban voltam, amikor skatulyázni kellett azokat, most viszont egyértelműen kijelenthető: ez jazz-rock a javából, és abszolút befogadható, mint általában a Djabe lemezei. A lemez sajátságos képéhez tartoznak a fülben megragadó dallamok is, ezeket nem variálják túl, így hosszú idő után is megragad a hallójáratainkban: ilyen például a zárótétel, a White Bears is – ebbe egy kis vidámságot is belecsempésznek: egy kedves gyermekhang is dúdolja az alapdallamot. Az elkövető pedig Kitti, Barabás Tamás kislánya. Tamás egyébként majd’ száz százalékban magára vállalta a dalok írását is. Világzenei elemek ezúttal sem hallhatóak, talán ehhez a néhai Sipi kellene. A dalok öt-hatpercnyi hosszúságban terülnek el az albumon, még egy rádióba is beleférnének, ám ezek zenei színvonalát jól ismerjük. A hangzás most is kristálytiszta, ahogy a zenekar élő fellépései is.