AEBSENCE: 3

Az AEBSENCE zenekart 1999-ben, még tacskó koromban (akkor még Absence néven) ismertem meg egy nyíregyházi tehetségkutató alkalmával, azt hiszem, talán a díjazottak között is voltak. Emlékszem, hogy óriási hatással voltak rám és a közönségre autentikus előadásmódjukkal. Hatalmas erővel és hitelesen robbantak fel a színpadra, átéléssel vezették elő az első demójuk mindhárom dalát, óriási energiabombát szabadítva a közönségre. Tizenéves fejjel ez egy felejthetetlen élmény volt, ami olyan mély nyomott hagyott bennem, hogy azóta is követem a zenekar életútját és várom a soron következő anyagukat.

Előremutató – nem pedig a szokványos háromakkordos – magyar zenekar lévén nincs könnyű dolguk nekik sem, mint annyi más társuknak. Látszólag a fiúk inkább saját örömükre zenélnek, és nem anyagi megfontolásból, vagy azért, hogy meghódítsák a világot. Amellett, hogy ritka vendégek a hazai klubokban, nem kapkodják el a hangzóanyagok megjelentetését sem. Ennek a hozzáállásnak köszönhetően tudják tartani a minőséget, minden anyaguk magasan kiemelkedik a hazai underground színtérből.

A már említett ’Old’ demót 2002-ben követte az ’Unusual’ című első nagylemez, amely folytatta annak zenei vonalát (tartalmazta is mindhárom dalát). Egy eszméletlen súlyos anyag, amely a metalt ötvözte a népdalok világával, méghozzá olyan különleges módon, ahogyan addig még senki. Az angol szövegek és a magyar nyelven elénekelt népdalrészletek szorosan illeszkedtek egymáshoz úgy, hogy az abszolút nem nehezítette meg a dalok befogadását. Számomra a lemez csúcsát a Deep jelentette, amit azóta is libabőrrel hallgatok végig minden egyes alkalommal. A következő lépcsőfok a 2012-ben megjelent ’…is dead’ volt. Itt szándékosan elhagyták a népi hangszerek használatát, de zenéjük ettől nem lett hétköznapibb. Hangulatában egy nagyon komor és mély album született, amit nem egyszerű befogadni. Amikor 2014-ben elveszítették Polgár Balázs barátjukat, zenész társukat, a zenekar dobosát, azt hittem, hogy nem hallok többet tőlük új dalokat, de szerencsére az iránta érzett tiszteletből tovább húzzák a banda szekerét és alkotnak. Ennek az eredménye az idén megjelent ’3’ című album.

A januárban bemutatott Széles című dal is elsőre levett a lábamról. Újabb szándékos váltásként teljesen elhagyták az angol szövegeket. Ennek én személy szerint nagyon örülök, mert így sokkal mélyebb az érzelmi töltete a daloknak. A zenekarnak mindig nagy erőssége volt a gondolatokkal teli szövegvilág, ami most a teljes magyarítást követően még nyomon követhetőbb lett. Budai Péter énekes is sokkal érzelemgazdagabban és változatosabban tudja kifejezni magát anyanyelvén. A srác óriási talentum, aki nem hangterjedelmével hívja fel magára a figyelmet, hanem azzal, ahogyan a torkából kiereszti a lelke mélyén felgyülemlett fájdalmat és bánatot. Hihetetlen erővel és hitelességgel tudja énekelni mély mondanivalóval átszőtt sorait, melyek akár népdaloknak is beillenének. Zenei téren nincs nagy változás, maradtak a zakatoló, tördelt riffek és az elgondolkodtató, bensőséges érzelmeket hordozó akusztikus betétek.

Dalokat kiemelni nemcsak azért felesleges, mert nincs üresjárat, hanem azért sem, mert egyben érzem igazán erősnek a lemezt. Egy igazi érzelmi hullámvasút, ami egyszer belülről feszít szét feszültségével és zakatolásával (Széles, Nem haraggal jöttem), aztán megnyugtat és elgondolkodtat (Ne sírjatok). Az utolsó dalt viszont mindenképpen szeretném megemlíteni, mivel az album végére hagyták a legnehezebb tételt Az Úristen egyszer formájában. Bánatos akusztikus bevezetővel indul, ami végül egy feszített tébolyba fullad. Tökéletes zárótétel a modern emberi halandóság útvesztőjéről.